Rendezzünk olimpiát!

A magyar kormány nem hajlandó belátni eddigi intézkedéseinek közép- és hosszú távú eredménytelenségét, újabb unortodox megoldásokat erőltet, a román kormány pedig, a parlamenti választásokra készülve, kivárásra játszik. Lakatos Péter jegyzete.

Manapság a kitüntetett és leendő Nobel-díjas közgazdászok sokszor egymásnak ellentmondva próbálnak tudományosan megalapozott elméleteket megfogalmazni a gazdasági válságból való kilábalásra. Nehezíti a dolgot, hogy globalizálódó világunkban minden mindennel összefügg, nem elég csak az adott ország gazdaságára figyelni, sokszor a külső tényezők döntően befolyásolják az eredményt, legyen az fejlődés vagy recesszió.
A Reuters hírét olvasva, amely szerint az idén a harmadik negyedévben az elmúlt öt év legmagasabb mértékében, 1,0 százalékkal nőtt a brit bruttó hazai össztermék (a GDP, ami a gazdasági aktivitás legfontosabb mérőszáma), és ezt nagymértékben az olimpia hatásának tulajdonítják, belém hasított a felismerés. Heuréka! Ez az! Rendezzünk mi is olimpiát!
Románia és Magyarország közösen. Nem jött össze a 2020-as labdarúgó EB közös rendezése, próbálja meg Magyarország és Románia megrendezni a 2024-es olimpiát (a korábbi időpontok már elkeltek). Magyarországon már 2007-ben kacérkodtak a gondolattal, de akkor még Románia nem volt képben. Ha hinni lehet Orbán Viktornak (miért ne lehetne?), ő idén márciusban kijelentette: „Nem adtuk fel az olimpiarendezés gondolatát, de ehhez most előbb meg kell erősödnie az országnak.” Sajnos, ez valahogy nem jött össze, inkább gyengült, amint azt a különböző statisztikák bizonyítják. A Világbank Doing Business rangsorában, amely különböző paraméterek alapján arról mutat képet, mennyire jó vállalkozni egy adott országban, Magyarország 5 helyet esett vissza, jelenleg az 54., de így is megelőzi a 72. helyen tanyát vert Romániát. Az európai országok közül Lengyelország az, amely 2005 óta a legtöbbet közeledett a legjobban teljesítőkhöz. Átlagosan 12,3 százalékot javított, míg Csehország 9,8, Szlovénia 9,5, Románia 7,1, Magyarország viszont csak 4,4 százalékot közeledett.
A közös rendezésű olimpia ötlete tökéletesen beleillik az Orbán Viktor által meghirdetett új útkeresés unortodox megoldásai közé, bár ez utóbbi jelzővel csínján kell bánni a partner ország esetleges érzékenysége miatt. Nem a kapcsolódó vallási jelentésre utalok, hanem arra, hogy több módszer, amelyekkel az utóbbi időben kísérleteznek Magyarországon – lásd a prefektúrák intézményének bevezetése, az önkormányzatoktól való központi forráselvonás, a tanfelügyelőségek státusának megerősítése, és a sor folytatható –, Romániában már gyakorlat, mi több, tökélyre fejlesztett eljárás.
Természetesen a közös rendezésű olimpiára való felkészülés jó lehetőséget nyújtana a tapasztalatcserére. Lelki szemeimmel látom azokat az újra megrendezésre kerülő együttes kormányülés napirendjére beérkező javaslatokat, amelyeket szívesen fogadna a másik kormány.
A magyar kormány részéről:
– Miként lehet olyan új alaptörvényt bevezetni a régi alkotmány helyett, amely rugalmasan és gyakran bővíthető, és amely rögzíti, hogy mire nem mondhatja az Alkotmánybíróság, hogy nem alkotmányos, mert nincs joga véleményt alkotni róla?
– Hogyan kell kiírni olyan nagy értékű közbeszerzéseket, hogy azokat mindig egy bizonyos kormányközeli cég nyerje anélkül, hogy az EU vizsgálatot indítson és leállíttassa az uniós alapok folyósítását?
A román kormány részéről:
– Miként lehet a Nemzetközi Valutaalap mintatanulójaként túlteljesíteni a megszorító intézkedések bevezetését anélkül, hogy az emberek az utcára vonulnának?
– Miként lehet folyamatosan úgy harcolni a feketegazdaság, az adóelkerülés ellen, hogy annak ne legyen semmilyen kézzelfogható eredménye?
Sajnos, ezek az alkalmazott unortodox módszerek sok mindenre jók, kivéve a gazdaságélénkítést. Mindkét gazdaság a recesszió, illetve a stagnálás mezsgyéjén tanyázik, és a kilátások sem rózsásak. Magyarország és Románia is szeretne kikerülni az unió túlzottdeficit-eljárása alól, de különböző okok miatt kormányaik még késlekednek azoknak az intézkedéscsomagoknak a foganatosításával, amelyek több eséllyel kecsegtetnek, mint az eddigi megoldások. A magyar kormány nem hajlandó belátni eddigi intézkedéseinek közép- és hosszú távú eredménytelenségét, újabb unortodox megoldásokat erőltet, a román kormány pedig, a parlamenti választásokra készülve, kivárásra játszik.
Marad a csodavárás, az olimpia rendezésének hiú ábrándja, reménye, ami elméletileg generálhatna a két országban olyan áldozatkész összefogást és együttműködést, amilyen Japánra jellemző a 2011. márciusi földrengés és szökőár által előidézett nukleáris balesetet követően, és ami segítene hamarabb kilábalni a gazdasági válságból, de mifelénk csodák nincsenek.