A megalkuvás glóriája

A katasztrófaszínház atyja, Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című drámája hatalmas sikert aratott Európában és az Egyesült Államokban. Nagyváradon Theodor Cristian Popescu rendezte, és a budapesti Ráckevei Anna játssza a női főszerepet. Az előadásból kiderül, miért nevezik a kritikusok a szerzőt a kortárs Shakespeare-nek. A Barker-darab bemutatóján látottakat SIMON JUDIT értékelte az Erdélyi Riport 2012/11. számában.

A Jelenetek egy kivégzésből előadás kapcsán megtanultam egy új fogalmat: mágikus realizmus. Popescu nagyváradi előadása kétségtelenül mágikus, és realizmusban sincs hiány, pláne, ha gonosz módon némi politikát sem átallunk benne felfedezni. Márpedig nem átallok, mert az a fránya tükör erre késztet. (Persze, ez a meghatározás parafrazálása, hiszen a realista elemek a játékban, a látványban keverednek a mágikussal.) Barker a hatalom és művészet viszonyának a kérdéskörét feszegeti, de a társadalmi, politikai kérdéskört ötvözi az emberi viszonyulások, tulajdonságok, az egyéni és társadalmi lét kérdésköreivel. Ettől válik valóban izgalmassá Popescu előadása a Szigligeti színházban. A szereplők korántsem csak jók vagy csak rosszak, csak szépek vagy csak csúnyák. Más megközelítésben: minden szereplőt egyaránt lehet szeretni vagy nem szeretni, sajnálni vagy megvetni. Érzelmeket váltanak ki, kényszerítenek rá, hogy viszonyuljak hozzájuk.

Akkor és ma Hatalmas aranyozott keretben kisebb, üres képkeretek. Kettéosztják a színpadot: az előtérben szép ülőgarnitúra asztallal, és a gyönyörű nézőtér. Hátul vízzel telt medence, vaslépcsők és korlátok, félhomály, füst. Két világ, amelynek szereplői néha találkoznak, de aligha van igazi átjárás. A történet Velencében zajlik, a művelt köztársaságban. Az államot a művészeteket pártoló dózse (Kardos M. Róbert) vezeti, de a népnevelésért és művészetekért felelős miniszter egy főpap (Dobos Imre). Õ mondja el azt, amit a művelt dózse szégyell kimondani. Galactia velencei festőnő (Ráckevei Anna) kapja a nagy állami megbízást: fesse meg a lepantói csatát. A művésznek a diadalt kellene megörökítenie, ő viszont halottakat fest. Az ellenséget is esendő emberként ábrázolja. A háború és a dicső társadalom jelképe szerinte nem a hadvezér, hanem Prodo, az emberroncs (ifj. Kovács Levente borzongóan jó alakítása), aki sebei mutogatásával keresi meg a mindennapi euróját. A történet napjainkban zajlik. A művész állami pénzt kap az alkotásra. A hatalom megnevezi az emberét, aki kimondja azt, ami számára nem ildomos a művelt Európában. A nagy keret tükör, melyben a szép, világos részben elhelyezkedő hatalom látja saját arcát. A maszk nélkülit, az igazit, nem azt, amit a világnak mutatni akar. A művész szemében a hatalom szónoklatai mögött ott vannak a szegények, a nyomorultak is, divatos megfogalmazásban: a társadalmi, politikai változások vesztesei. A kor jelképe nem a fényes üvegpaloták sora, hanem a sebeit mutatgató koldus. A művészet igazsága megkérdőjelezhetetlen, vallja a művész. A hatalom bármibe beleszólhat, az általa hangoztatott igazságot nem érdemes megkérdőjelezni, véli a hatalom. A hatalom ne szóljon bele a művészetbe, még akkor sem, ha ő adja rá a pénzt. A művész igazat kell hogy mondjon, nem beszélhet mellé, főleg nem hazudhat művében, művével, vallja a szerző és a rendező.

Arcok és maszkok Rivera, a költő és kritikusnő (Tóth Tünde) Monteverdi stílusában komponált dalt énekel, s közben, amint azt jó társaságban illik, köszönti az érkező nézőket, mosolyt, puszit küld az ismerősöknek. Annyira elegáns és annyira szomorú ennek a nőnek a látványa. A háttérben Galactia a szeretőjéről, a festő Carpetáról (Pál Hunor) készít vázlatokat, pontosabban a fenekét rajzolja, mert a vízen úszó hullák a feneküket mutatják a világnak. Meg aztán mennyi mindent elárul egy férfiról a hátsója. Galatia művész, anya, de nem feleség, szeretőt tart, nem csak szelleme, teste is van. Ráadásul nő egy férfiak uralta társadalomban. Nem alkuszik, nem akar megfelelni az elvárásoknak, gúnyosan tekint mindenkire. Csak a maga igazát ismeri el. Nem tud, nem akar odafigyelni senkire. Elismeri, hogy a teste nem tökéletes, de kétség nélkül hiszi, hogy igaza és művészete megkérdőjelezhetetlen. Ráckevei eszköztelen, őszinte, nagyszerű alakításában Galactia önző és öntelt. Vonzó és taszító. Kétségtelenül tehetséges művész, emberi tulajdonságai viszont korántsem rendkívüliek. Csak a saját műve, saját művészete érdekli. Nem ismeri el, de vágyik a sikerre, vágyik a szeretetre. Úgy tűnik, nem lehet megtörni, a hatalom nem képes megalkuvásra kényszeríteni. A sötét tömlöcben a fekete árnyalatait látja, s az igazságtalanságot, ami vele történt. Hiszen ő engedett a dózse kérésének, középpontba helyezte a hadvezért, a hatalmat birtokló férfi öccsét. Arról nem ő tehet, hogy a hősben meglátta a gyarló, gyenge embert, hogy a lelki nyomorúságai elől az alkoholba menekülő tengernagy maszkja mögött felfedezte az áldozatai iránt közömbös ragadozót. Döbbenetes, amikor a hadvezér szembesül festmény-önmagával. Suffici (Dimény Levente remek alakítása) elkeseredik és tombol, pózol és összeomlik, az arcán látszik: felismeri, de nem fogadja el, hogy ez ő. Még próbál hazudni önmagának, de sikertelen a kísérlet. Galactia képzeletében férfitestek feszülnek egymáshoz a vízben, elbuknak, felállnak, hogy újra vízbe zuhanjanak. Nő festi a szép férfiakat, az emberroncsot, a hadvezért.

Galactia szerelmes a szerény tehetségű fiatal festőbe, Carpetába (Pál Hunor játssza remekül), aki első szóra elárulja. Beleegyezik, hogy megfesse a csatát úgy, ahogyan azt a hatalom elvárja: dicsőségesnek, szép hadvezérrel, kevesebb hullával, világosabb színekkel. Megtagadja az asszonyt, a művészt, de visszatérne hozzá, amikor sikere van. Késő. A dózse tudja, lelke mélyén elismeri Galactia rendkívüliségét. Vonzódik hozzá, csodálja művészi és emberi erejét. Mindketten tudják: a hatalomé az utolsó szó. Urgentino mintegy Galactia ellenpontja. Csak az ő ereje vetekedhet az asszonyéval, de ez az erő elsősorban hatalmából ered. A nővel nem mer gúnyolódni, elutasítani sem meri, ezt rábízza miniszterére, akit Dobos ridegnek, kegyetlennek, egyben gyarlónak ábrázol.

Az értelmezés művészete A dózse meg meri és meg akarja alázni viszont Carpetát, de ez nem elég. Tehetetlenségében, mint egy hisztis kisgyerek, csapkodja a vizet: saját csapdájába esett, ízlése nem tűri a fércművet, státusa nem engedheti a remekművet. Kardos rendkívüli alakításában a dózse összetett személyiség, akár a festőnőben, benne is ötvöződnek a nemes és nemtelen vonások, valamint az ember és a hatalom birtokosa közötti belső vívódás. Szüksége van kapaszkodóra, hogy megmentse Galactiát. Ott van Rivera, hű alattvalója, és végül szeretője. A kritikusnő vonzódása a festőnőhöz már-már testi vágy. Elutasításba ütközik, de végül is költő. Nem engedi elenyészni a művészt és művét. „Végül is minden értelmezés kérdése” – mondja a dózsénak, és Galactia festménye a halál szimfóniájából a diadal hírnöke lesz. Tóth Tünde nagyszerű alakításában Rivera alázatos és hataloméhes, a szürke eminenciás szerepkörét kívánja, és szerzi meg magának. A festményt kiállítják, Galactia diadalt arat. Messzi földről érkeznek emberek, hogy megnézzék a méreteiben is, művészileg is nagy alkotást. Az asszony mégis boldogtalan, csalódott szerelmében, a megvetett másik nőnek köszönheti sikerét, lányai elhagyják. Tudja: a sikerhez, ebben a társadalomban, szükséges némi kompromisszum. Elfogadja a dózse vacsorameghívását. Boldog a hatalom: megszületett a csata hozsannája, az általa rendelt műnek sikere van.A színpadon és a nézőtéren teljes kivilágítás, minden pompás és csillogó, a színészek a proszcéniumpáholy felé emelik poharukat, maszkmosollyal éneklik: glória. A másik tér, a velencei vizek, a tisztító víz, a vasból készül emelvények, a félhomály, az alkotó közeg eltűnik. Az előadás méltatása nem lenne teljes, ha nem szólnék elismerően a díszlet- és jelmeztervezőről, a zeneszerzőről, valamint a mellékszereplőkről, akik nélkül korántsem sikeredett volna ilyen kiválóra ez a produkció. A rendező érdeme a világítás, mellyel nemcsak atmoszférát, de helyzeteket is teremt. Theodor Cristian Popescu e kiváló előadásában drámaian, de egyben szellemesen teszi fel a kérdéseit, és nem próbál mindenáron válaszokat sugallni. Rám bízza, a nézőre, hogy megválaszoljam a nagy kérdést a művészet és művész szabadságáról. Nehéz feladat.

Nagyváradi Szigligeti Színház

Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből (dráma)
Fordította: Julián Ria
Rendező: Theodor Cristian Popescu m. v.
Színpadi mozgás: Florin Fieroiu
Zene: Vlaicu Golcea
Díszlet, jelmez: Kiss Borbála
Fotók: Szigligeti Színház