Szakmakínálat szatmáriaknak

Ellentmondásos a helyzet a munkaerőpiacon, miközben különösen a fiatalok körében magas egyes régiókban a munkanélküliség, sok szakma képzett dolgozóját hiába keresik a vállalkozók. A szakképzés, az inasképzés támogatása sokat segíthet a helyzeten, s immár anyanyelven is indulhatnak ilyen szaktanfolyamok. A Szatmár megyei helyzetet SIKE LAJOS foglalta össze az Erdélyi Riport 2012/11. számában.

A minap eszembe jutott Szilágyi Ferenc, a mezőtelegdi Mobila bútorgyár egykori kiváló bútorasztalosa, aki emlékezetes dolgokat mesélt nekem váradi inaskodásáról. Timkó Antal volt a mestere, a Templom tér 3. szám alatt. Az csak természetes, hogy a szakmát nagyon jól megtanította, olyannyira, hogy ráadásként, vagyis a szerződésen felül, az intarziakészítést (furnérberakást) is elsajátíthatták, aminek később külön is nagy hasznát látták. A 92 évet megélt Feri bácsi legalább ennyire értékelte azt is, hogy Timkó mester egyféle polgári kultúrát és viselkedést is adott a szakma mellé. Többek között azzal, hogy színházba járásra kötelezte tanítványait, a bérletet természetesen maga fizette. Tánciskolába íratta őket, mert: „Egy Timkó nem engedhette meg, hogy inasai összevissza táncoljanak és úgy ugrabugráljanak, mint a kecskék! Ez rontotta volna a városban az ő hírnevét!” Külön figyelt arra, hogy inasai miként viselkednek a legkülönbözőbb helyzetekben. Az utcára, akár apró dolgokért is, csak tiszta ingben és vasalt nadrágban mehettek ki. (Feri bácsi ezt a szokást még csoszogós öreg korában, a tizedik X felé haladva is megtartotta.) De amikor például bútort szállítottak haza a megrendelőnek, akkor a csokornyakkendő is kötelező volt.

Hol vannak ma a Timkó Antalok? Szilágyi Ferenc története most úgy jön elő, hogy környezetemben több olyan fiatalt ismerek, aki egyszerűen nem tud mit kezdeni önmagával. Tizennégy-tizenöt évesen sem döntötték el, mit akarnak. Tanulnának is, meg nem is. Õk inkább egy olyan szakma felé mennének, ahol jól lehet keresni (az informatikai rendszertervezéstől a fodrászatig, az autószereléstől a víz- és gázszerelésig, az elektrotechnikától a szakácsmesterségig bőven van ilyen), ám a szülők inkább az iroda felé tolnák őket. Ne kétkezi munkások, hanem „úriemberek” legyenek, akár azon az áron is, hogy kétszer-háromszor kevesebbet keresnek, mint egy jó fodrász, szakács, ács, vízvezeték-szerelő, asztalos. Mellesleg Szilágyi Ferenc borítékjába a különböző prémiumokkal (a sorozatgyártás mintadarabjáért, szaknyelven prototípusáért vagy a míves intarziákért kapott célprémiummal együtt) került annyi, hogy egymagában is különösebb gondok nélkül eltarthatta, iskolás gyermekeivel, feleségével és a nagymamával, öttagú családját.

Ha nagyobb összegre volt szüksége, például a hízott sertés megvásárlásához vagy a lakóház udvarában álló műhely bővítéséhez (mert otthon is dolgozgatott, főleg intarziás kazettákat), akkor a gyári sportkasszához folyamodott. Bár nem feltétlenül tartozik témánkhoz, ez a működésében roppant egyszerű önsegélyző pénztár mégis megérdemel itt néhány mondatot, mert hozzá tartozott a korhoz, a munkások biztonságérzetéhez. A tisztesség, vagy inkább a Széchenyi főművében, a Hitelben oly szépen megírt emberi hitelesség és szolidaritás működtette, nagyon pontosan és megbízhatóan, a bankcsődökkel és az ezeket követő emberi tragédiákkal teli mának mindenképpen példamutatóan. Tagjai havonta befizettek egy kisebb összeget, s egy idő után kölcsönt igényelhettek, melynek összege csak különleges esetekben lehetett nagyobb, mint a befizetés két-három évi összege. Az ügyvitellel (benne az Országos Takarékpénztárban, a CEC-ben tartott pénz kezelésével) rendszerint önkéntesen foglalkozó, de az egész tagság bizalmát élvező, három-öt tagú vezetőség döntötte el, hogy a kérvényeket milyen sorrenden elégítik ki, messzemenően figyelve az emberiességi szempontokra. Ha valakit valamilyen nem várt kár, netalán tragédia ért, természetesen előre vették, még akkor is, ha később adta le kérvényét. S a fizetendő nagyobb részletet úgy osztották el, hogy az elviselhető legyen az adott család számára.

Szóval annyi más mellett a sportkassza is olyan a régi időkből, amit érdemes lenne újra felfedezni. De még előtte vagy vele együtt megkeresni a mai Timkó Antalokat, akik úgy nevelték az inast, mint saját gyermeküket! Reménykedjünk, hogy napjainkban is vannak olyan mesterek, akiknek megéri, hogy az inasnak színházi bérletet váltsanak, megtanítsák szépen öltözködni, viselkedni, jól táncolni, s persze számítógépezni! Mert igazán jó szaki csak azokból válik, akik kellő műveltséggel, intelligenciával is rendelkeznek. A kultúra csak megemeli a szakma és művelője értékét. Hölczli József, a szatmárnémeti Kisiparosok Kamarájának (az ország első ilyen szervezetének!) ügyvezetője sűrűn bólogat, mikor mesélek neki a híres váradi asztalosmesterről. Azt mondja: tapasztalata szerint ma is vannak olyan áldozatkész emberek, mint Timkó Antal. Csak meg kell keresni őket, vagy még inkább olyan feltételeket és főleg érdekeltséget teremteni a szakmai képzésnek, hogy maguktól előjöjjenek, felajánlják tudásukat.

A cégek jelezték, baj van a szakképzéssel! „Mi eredetileg elsősorban az érdekvédelem céljából hoztuk létre a kamarát, látva, hogy több hagyományos mesterség és foglalkozás elvész, kiszorul, nincs, aki melléje álljon, jóllehet az igény megvan rá. Nem annyira az olyan régi, de könnyebben megtanulható szakmákra gondolok, mint a fodrászat és cukrászat, ezek szinte önmaguktól működnek, fejlődnek a mai igénynek megfelelően. Hanem az elsajátításukban olyan időigényesebbekre, mint a villany-, vízvezeték- és gázszerelés, az esztergályos, lakatos vagy hegesztő szakmák. Jöttek, ránk telefonáltak a kisiparosok, kisvállalkozók, hogy nem tudnánk-e nekik szerezni, kiközvetíteni két jó asztalost, villanyszerelőt, hegesztőt és így tovább. Persze, lehetőleg olyanokat, akik az adott szakma új technikáit is jól ismerik, mint például a lézeres hegesztés. Mások a falusi turizmusnál szükséges szakismeret iránt érdeklődtek, mint a pékség, könyvelés, adminisztráció. Mikor már sok nemet mondtunk, elhatároztuk, hogy ha nincs, akkor magunk teremtünk, belevágunk a szakmai képzésbe. Azt előre láttuk, hogy elsősorban a valamilyen oknál fogva munkanélkülivé vált 25–40 évesek közt lesz erre igény. E pillanatban három-négyféle képzés folyik: villanyszerelés, gépkarbantartás, kéményseprés és munkavédelmi szakfelügyelő, mert furcsa módon, erre is nagy igény van. De előkészületben van az asztalos-, szakács- és panzióadminisztrátor-képzés beindítása. Most szerezzük meg hozzá az engedélyeket.”

Jellegüktől függően ezek a tanfolyamok 720 vagy 326 órát tartanak. Egyharmadrészt elméleti, kétharmadrészt gyakorlati ismereteket oktatnak. Persze, nem ingyen, pár száz lejért, de ez nem gond, aki mihamarabb dolgozni akar, annak megéri. Többen már a tanfolyam ideje alatt találtak maguknak munkát. A most bevezetendő (az új tanügyi törvény által előírt) inasképzéssel kapcsolatban Hölczli József dicséri az állami támogatást, de a sikert illetően szkeptikus. Meg is magyarázza, hogy miért: „Szépen hangzik, hogy az állam minden inas után 300 lejt ad havonta az őt alkalmazni köteles vállalkozónak, de aki egy kicsit is jártas ebben a világban, az nagyon jól tudja, hogy a vállalkozónak ez sokkal többe kerül. Gondoljunk csak az alkalmazott után fizetendő mindenféle adókra, járulékokra, biztosításra! Ettől függetlenül, lesznek cégek, amelyeknek nagyon is megéri. Például az olyan varrodáknak, amelyeknek sürgősen nagyobb létszámú munkaerőt kell alkalmazniuk. Nekik például igenis kifizetődő, hogy IX. osztályt végzett fiatalokat gyorsan kiképezzenek, és azonnal munkába állítsanak!”

Könnyű és olcsó egyetemek bűvöletében Némileg másképpen vélekedik Nagy Attila, az ismert szatmári építési vállalkozó, a Panatek cégcsoport vezetője. Szerinte az elmúlt évekhez viszonyítva mindenképpen előrelépés, hogy a szakmai képzés közelebb került a gyakorlathoz, vagyis kétharmadrészt az adott munkahelyen történik, s csak egyharmadrészt az iskolapadban.

„Az elmúlt években számtalan szülő megkeresett, hogy nem tudnánk-e felvenni inasnak 14-15 éves fiát, mert unja a legényke az iskolapadot, inkább maltert keverne, szegelne, meszelne, mázolna vagy valamilyen könnyebb munkát végezne az építőtelepen. S az sem mellékes, hogy közben egy kis pénzt is keresne. Természetesen egy gondos mester felügyelete mellett. Ott tanulhat sokat, ahol annyiféle szakmát együtt művelnek. Sokszor felvettem volna őket, mert kellett a munkáskéz, az utánpótlás, de az érvényes törvény nem adott erre lehetőséget. Túlságosan féltette a jog a fiatalokat a munkától, mintha a régiek nem 14-15 éves korukban, vagy olykor még előbb kezdték volna a tanonckodást! Szerintem az a tény, hogy az új rendelkezés alapján a gyár, a vállalat már a kilencedik osztály elvégzése után tanoncként alkalmazhatja a fiatalokat, nagyban hozzájárulhat a szakemberhiány megoldásához. Cégünk, a Panatek mindenképpen élni fog a lehetőséggel!”

Erdei D. István parlamenti képviselő, akinek az inastörvény kidolgozásában és elfogadásában igen jelentős szerepe volt, attól tart, hogy nem túlságosan sok cég fog élni a lehetőséggel. Egyrészt azért, mert a fiatalság nagy része a könnyen elvégezhető, olcsó magánegyetemek bűvöletében él. Köztük sok-sok a gyengén tanuló, az egyetemet ritkán látogató, végigbukdácsoló ifjú. Aztán a legtöbben hoppon maradnak, amikor látják, hogy a kapott diplomával sehol nem tudnak elhelyezkedni. Másrészt a szülők szemlélete és hozzáállása is változhatna végre, ne akarjanak mindenáron „irodakukacot” vagy „tintanyalót” gyermekükből, vegyék észre, hogy a több tanulást és hozzáértést igénylő szakmák sokkal jobban fizetnek, és biztosabb jövőt ígérnek.

Dokumentálódásunk napjaiban még nem volt adat arra, hogy milyen a beiratkozási kedv (a IX. osztályokból) a kétéves vállalati inasképzésre. Most zajlik az ezzel kapcsolatos felmérés. Szász Piroska, a Szatmár megyei tanfelügyelőség főtanfelügyelő-helyettese azonban biztosított arról, hogy a megyében minden keresett szakmában lesz magyar nyelvű képzés is, amire személyesen külön felvigyáz. Tegyük hozzá: az eredménytől függetlenül, ennek külön örülhetünk.