Nem megmenteni, módot és tudást adni

Egy fiatalember, aki néhány hónapja még önkéntesnek jelentkező európai fiatalok székelyföldi tevékenységét adminisztrálta, ma nagyjából ugyanezt a munkát végzi más környezetben, Tanzániában. RÓZSA BÁLINT már az afrikai mindennapok ismerőjeként számol be élményeiről Tasnádi-Sáhy Péter anyagában az Erdélyi Riport 2012/11. számában.

„Szállásom Shamsiban, Mama Aichinál van, aki vagány nő és családfenntartó matróna. A hajától először megijedtem. Úgy tűnt, mintha a megszokott apró fekete fürtök műanyagból lennének, olyan furán fénylettek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy tényleg abból vannak. A vacsoránál a Mama már haj nélkül jelent meg. Nem mondom, hogy kopaszra borotválva komolyabb vizuális élményt jelent, de bárhogy is, az a fura haj tuti nem javít rajta. A nála bérelt szobám minden várakozásomat felülmúlja. Nekem nem jelent különösebb nehézséget, hogy nincs folyó víz és gyakran nincs áram. Ha elvették, hát elvették, ha nem adják, nem adják. A „vödörfürdő” tökéletes, a petróleumlámpa pedig szintén jól működik. Vicces gyertyaláng mellett blogolni, az akkumulátoros laptoppal” – írja internetes naplója egyik első bejegyzésében régi barátom, Rózsa Bálint, akivel már az Erdélyi Riport olvasói is megismerkedhettek tavaly augusztusban, amikor Csíkszeredában látogattam meg. A FutureSense nevű angol szervezet koordinátoraként akkor önkéntes programokat szervezett nyugat-európai fiataloknak a Gyermekvédelem árvaházaiban. A szervezet és a munkakör ugyanaz, mint akkor, csak a helyszín költözött pár ezer kilométerrel távolabb: Bálint tavaly novemberben áttette székhelyét egy fél évre a Kilimandzsáró lábához, Tanzániába.

Virtuális csevej afrikai mobilinterneten Feltehetjük a kérdést, hogy mi hajt egyre több, kifejezetten jó életkilátásokkal – jelen esetben diplomával, több nyelv magas fokú ismeretével – rendelkező fiatalembert távoli vidékekre akár hosszú hónapokra is, de sokszor még az érintettek maguk sem tudnak megfelelő választ adni. Mondom ezt úgy, hogy magam is részt vettem egy tíz hónapig tartó indiai kalandban. Egyszer, az egyik temesvári látogatása során Bálintnak sikerült egy számomra megközelítőleg elfogadható magyarázatot adni: „A mindenhol tapasztalható értékszegénység elfordítja az embert a valóságtól. Nem lehetsz a mindennapok hőse, csak és kizárólag azzal, ha sok pénzed van, márpedig ez kicsit is mélyebb érzésű embernek édeskevés. Egy olyan világban, ahol térfigyelő kamera van minden utcasarkon és törvények szabályozzák azt is, hogy melyik oldalon kell viselni a fütyköst, kizárólag a misztikum kínálja az izgalmat, vagy ha utazol, nem utolsósorban abba a bizonyos harmadik világba.”

Amikor pár napja elolvastam a félidős összefoglaló bejegyzését a blogjában, úgy éreztem, éppen elérkezett az ideje, hogy újra e lapokra citáljam, így azonnal drótpostáztam neki: bokros teendői között, a szakadozó afrikai mobilinternet támasztotta nehézségek ellenére is üljön már le velem egy virtuális csevejre, hogy kifaggathassam egy picit, egyrészt a saját hogylétéről, másrészt az ott a messzi délen tapasztaltakról.

Körbejár a génállomány A személyét érintő kérdéseket gyorsan kipipáljuk: köszöni szépen, jól van, semmiben sem szenved hiányt, egyedül a magával cipelt nápolyikészlet bizonyul szűkösnek. Annak ellenére, hogy a tanzániaiak kifejezetten édesszájúak, semmifajta süteményhez vagy tisztességes édességhez sem lehet hozzájutni, legfeljebb némi kekszféléhez, de azokhoz sem önkéntesek zsebére szabott áron. A helyiek a cukorbevitelt a kávé és tea mértéktelen édesítésével, valamint a fogorvosok által kifejezetten ellenjavallt cukros üdítőkkel oldják meg. Érdekességként megjegyzi, hogy ennek ellenére nagyon is egészséges fogsorokat lát, melyeket legfeljebb csak némi ártalmatlan barna elszíneződés csúfít el, de ezt inkább az ivóvíz valamelyik nem kívánt összetevője okozza.

Ha már az orvosoknál tartunk, egyenesen adódik a kérdés, amit már csak udvariasságból is illene feltenni: hogy szolgál a kedves egészsége? Milyen mértékben volt eddig kénytelen tanulmányozni a tanzániai egészségügyet? „Magam miatt nem jártam eddig dokinál. Egyszer egy gyomorrontás okán egy maszáj gyógyító segítségét kértem, aki egészen furcsa összetevőkből (nem kizárt, hogy még trágya is volt benne) kevert valamit a koszos utcai standján. Önkéntest kísérve viszont kellett már kórházba mennem. Vannak kifejezetten erős pontok, mint például a szűrések. Minden terhes nőt automatikusan megvizsgálnak, elsősorban AIDS- és maláriaszűrést végeznek. Átszámítva nincs egész 5 lej a HIV-teszt, de ha valamilyen más baj miatt kórházba mész, akkor ingyenes, és rögtön megkapod az eredményt. Teljes vérkép is egy óra alatt készen van.”

A malária, mint a legtöbb szegény, trópusi országban, szép számmal szedi áldozatait, bár Bálint elmondása szerint általános a szúnyogháló-használat. „Azért meg-meghalnak benne. Azt a keveset sem mindig sikerül kifizetni orvosságra. Azt mondják, nagy gyilkos, de személyesen nem ismerek olyat, akinek a családjában előfordult volna. Arusha (a város, ahol Bálint lakik) nem is annyira vészes hely ebből a szempontból.”

Az AIDS már más tál tészta. Bár Tanzániában a többi afrikai országhoz képest csak viszonylag későn, 1983-ban diagnosztizálták az első eseteket, manapság viszont majd másfél millió ember kénytelen együtt élni a kórral, és ami talán még szörnyűbb: 70 százalékuk 24 és 49 év közötti. „Elég általános az, hogy valakinek több szexuális kapcsolata van. Főleg a férfiaknak, akik általában még a tesztet sem hajlandók elvégeztetni, van több állandó partnerük, de a nőknél is előfordul. Amikor például Elivel, az egyik itteni segítőnkkel elmentem a szülőfalujába, Maternauiba, sokszor hallottam, hogy ez öcsém egy másik anyától, ő a nővérem egy másik apától. Ahogy errefelé mondják: brother from another mother, sister from another mister… szóval rendesen körbejár a génállomány.”

Foci és gospel Azt gondolná az ember, hogy egy 36 százalékban keresztény, 35 százalékban mozlim országban szigorúbbak az erkölcsök, de erre is kapok magyarázatot: „Van itt egy elég fura tudathasadás. Minden bélyeg a családon marad, tehát mindent be kell söpörni a szőnyeg alá, olyannyira, hogy az emberek magunknak sem vallják be, ha valami disznóságot csináltak. Elég képmutató dolog. Az, hogy egy helyi Mama melle kilóg a ruhából, az rendben van, de az meg mindenki szemét szúrja, ha a fehér lányok rövid szoknyát vesznek fel. Keveredik a törzsi pogány múlt és a keresztény misszionáriusok merevsége.”

Már a bejegyzéseket olvasva és a beszélgetés során is többször fennakadok a Mama megnevezésen, egyre biztosabb vagyok abban, hogy kalandvágyó barátom nem a nálunk megszokott értelmében használja. Feltevésem helyesnek bizonyul. A Mama udvarias megszólítási forma, általában az idősebb családanyákat jelöli. Ahogy Bálint fogalmaz: az ő vállukon nyugszik az egész ország. Persze ez nem azt jelenti, hogy Tanzániában matriarchátusra rendezkedett volna be a társadalom, sőt ellenkezőleg. „A férfi mindennek a koronája: ő lép be először az ajtón, ő vesz először az ételből, neki vannak jogai, megveri az asszonyt, elveszi a pénzét, elpiálja, a nő pedig zokszó nélkül tartja a hátát és dolgozik a gyerekekért, a családért.”

Az alkoholizmusnak, mint ahogy a világ bármely táján, a szegénység nagyszerű táptalaja. A társadalom két részre oszlik: az egyik része látja, hogy mit művel az ital másokkal, és egy kortyot sem hajlandó magához venni, a másik része pedig nem ismer mértéket.

„Vannak leszoktató programok, foglalkozik ezzel az állam, ha ez ennyire súlyos probléma?” – kérdezem. „Nincsenek. Focimeccs van. Szerintem sehova nem adtak el ennyi focipólót, mint ide. Minden fiatal srác focimezben jár, ez alapján ismerik a világot. Angliát a Manchester United meg a Liverpool miatt ismerik. Az egyik önkéntes Wolwerhamptonból érkezett. Hallottál már róla? Tuti, hogy nem. Itt megemlíti, és azt mondják: Oooooooohhh! Annak a városnak jó csapata van. Amikor fontos meccs van, a boltokba, kocsmákba tömegek ülnek be, drukkolnak, ordítanak. De a focit csak nézik, lényegesen kevesebben játszanak. Inkább csak gyerekek. Annak már nincs valami nagy kultusza. Sport mint olyan nem igazán van szervezetten. Koncert sincs. Van az országban öt múzeum talán. A templom a kultúra központja, oda minden héten legalább egyszer el kell menni, ott van éneklés. Gospel szól most is az utcáról…”

Eszembe jut, hogy esetleg egy kicsit merész átkötéssel megpróbálhatnám rávenni Bálintot, hogy vonjon párhuzamot a Székelyföld és Tanzánia között. „Székelyföldnél nemzetiségileg tisztább területet nem sokat találsz a világban, jó, vannak románok, itt viszont hatalmas a kavalkád. Több mint száz törzs keveredik, vannak sokgenerációs indiai családok, arabok, expat (kitelepült) fehérek, turista mzunguk (idegenek), és akkor az egymás közti keveredésekről nem is beszéltünk. Óriási szerencse, hogy Nyenyere elnök annak idején elterjesztette a szuahélit, és azt, hogy mindenki testvér ebben az országban. Kenyában a 40 törzs is veszekszik és forrong, nem beszélve a ruandai népirtásról, Kongóról és a többiről. Más az élethez való hozzáállás is. Kicsit azt érzem, hogy Afrika azért maradt le gazdaságilag, mert itt mindig minden kéznél volt, sok szempontból olyan gazdag világ. Ezt persze itt nem veszik észre. Van egy Viavia nevű szórakozóhely külföldieknek a régi német erőd oldalában. Tűz ég középen. A fekete srácok nyomulnak fehér lányokra a táncparketten. Itt Arushában minden fiatal fiú szafarivezető akar lenni. Nem azért, mert ott sokat lehet keresni, hanem mert ismerkedni lehet külföldi nőkkel, akik segítenek nekik kijutni innen.”

A hallottak alapján nehezen tudnám elképzelni az erdélyi program kapcsán megismert, a nyugat pihe-puha öléből óvatosan kimerészkedő finom egyetemistákat ebben a közegben. „Erdélyben nagyrészt fiatal lányokkal dolgoztam, akik ki akarták kicsit próbálni magukat. Ide inkább fiúk jönnek, s idősebbek. Főleg a gazdasági vonal fut: AIDS-sújtotta családoknak, koldusoknak segítünk anyagilag önfenntartóvá válni. Erdélybe sokkal álomszerűbb motivációk hajtják a jelentkezőket. Ennek nagyon erősen irányt kell adni ahhoz, hogy valami értelmes süljön ki. Tanzániába többnyire határozott elképzelésekkel jönnek az önkéntesek, látható változást akarnak elérni. Inkább az veszi el az energiát, hogy a kipróbált, eredményes úton tartsuk a tevékenységüket. Sok mindent tudnak, az itteniek viszont tisztában vannak a viszonyaikkal. Ha úgy áll valaki hozzá, hogy ő most megváltja a világot és megmutatja, amit senki sem tud, akkor abból általában semmi jó sem sül ki. Tanulni kell egymástól. Ezeket az embereket nem megmenteni kell. Módot és tudást kell adni, ami az önfenntartásukat biztosítja. Most már többet tudok arról, hogy milyen egy jól működő, szervezett hálózat, jobban látom az önkéntesség szerepét és célját. Erdélyben főleg a gyerekekről tanultam, hogy nekik mi kell, és hogy gondolkodnak, ami szintén nagyon fontos tapasztalat. Szerintem óriási iskola az önbizalom, a hogy állom meg a helyem a nagyvilágban pedig egy másik tantárgy, de szintén ide tartozik. Ez a szervezett önkéntesség szerintem a teher alatt nő a pálma tipikus esete, és itt elsősorban nem magamra, hanem a többi önkéntesre gondolok. Kap az ember egy struktúrát, némi védelmet és támogatást, aztán repülj, fiam, repülj!

Nézze meg kapcsolódó fényképalbumunkat a Facebookon!

Kövesse Bálint tanzániai kalandjait a Télből Nyár blogon!