A macska is hazudik

2014. 11. 16. 19:04

Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabja első látásra egy nem túl komplikált családi komédia, amely előrehaladtával egyre inkább családi drámába, végül tragédiába torkollik – amolyan műfaji „bildungstheater”. Az alapanyag komplex és kifejlett társadalmi érzékenységről árulkodik. Victor Ioan Frunză rendezése azonban túlegyszerűsít, ami az előadás kárára megy. Ivácson András Áron kritikája.

 

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, Tennessee Williams - Macska a forró bádogtetőn Rendező:  Victor Ioan Frunză  Díszlet és jelmeztervező:  Adriana Grand m.v. 

 

A történet egy krízisben lévő déli államokbéli család egyetlen estéjét mutatja be, különösen a fiatalabb fiú, Brick (Kónya-Ütő Bence) és felesége, Margaret, Maggie, a macska (Benedek Ágnes) egymáshoz, valamint Brick családjához fűződő viszonyát részletezi. A kérdéses estén családi összejövetel van, megünneplik egyrészt a családfõ, Big Daddy Pollitt (Szakács László), „a déli államok legnagyobb gyapotföldesének” kifejezetten jónak mondható orvosi eredményeit, másrészt a születésnapját. A történet vezérszála kettős: egyrészt Brick fokozódó alkoholizmusa, másrészt könyörtelen ridegsége Maggie-vel szemben, aki viszont a végtelenségig szereti őt, és mivel szegény családból származik, mindent megtesz, hogy Big Daddy vagyonát férjeura kapja meg, ne a testvére, Gooper (Diószegi Attila), és annak felesége Mae (Gajzágó Zsuzsa).
A darab Williams kedvencei közé tartozott, így rengeteg olyan téma kerül terítékre, amelyeket ő nem csak saját munkássága keretében, de univerzálisan is fontosnak tartott: a társadalmi morál esetlegessége és kétszínűsége, a kapzsiság határtalansága. A felszínesség álmélységekbe, illetve mélységecskékbe van csomagolva, a hazugság általános társadalmi elfogadottsága tény, minden morális tiltás ellenére. Ezek mellett feltűnik néhány perifériális tematika is: társadalmi és egészségi leromlás mintegy párhuzamosan, a szexuális vágy mindent felőrlő hatalma, az ebből következő elfojtások, valamint a halálhoz való különböző viszonyulások. Annak ellenére, hogy a darab legelszántabban a hazudozás ellen szól, Williams cinizmusát mutatja, hogy a családi drámát éppen egy hazugság simítja el, ha nyilvánvalóan nem is oldja meg végérvényesen. 

 

Szerzői cinizmus

 

Brick, az alkoholista ex-futballista, aki Skipper nevű barátja öngyilkossága után kevés egyebet tesz, mint napról-napra betegre issza magát és próbálja túlélni Maggie szerelmes ostromait. Amint kiderül, ő és Skipper gyerekkori barátok voltak és elválaszthatatlanságuk több szempontból is a darab sarokpontja ugyan, a rendezés viszont szinte csak erre koncentrál, ami egyoldalúvá teszi az egész előadást. Brick alkoholizmusának kezdete egybeesik Skipper öngyilkosságával és a Maggie-vel való egybekelésével, amely kettős esemény olyan komplikációkat és konfliktusokat szül, amelyek egész további életükre és a darab időtartamára is kihatnak, kapcsolatuk életben tartása elsősorban Maggie szerelmének és konokságának köszönhető. Egy ilyen környezetben, ilyen alakokkal, ki lehet a családban az egyetlen „igaz ember”? A darab válasza erre olyan váratlan, hogy manapság is meglepőnek tűnik, nemhogy eredeti, 1955-ös ősbemutatóján. (Ez pedig sokat elmond a fentebb említett társadalmi erkölcsök fejlődéséről is, de ez már más lapra tartozik).

 

A díszlet dominál

 

Victor Ioan Frunză rendezése akkor is vontatott az előadás első felében, ha maga a darab is egyetlen térben, Brick és Maggie szobájában játszódik. A nyitójelenet egy hosszú párbeszéd közöttük, de talán mégsem kellett volna ezt annyira elnyújtani, a fölösleges szünetek, játékok a feszültség rovására mennek. 
Az előadás második fele viszont olyan tömény eseménysor, amely során a néző (aki esetleg nem olvasta a darabot) csak úgy kapkodja a fejét, hogy mi is történik, ha épp el nem veszti a fonalat. Ez a felosztás lehet rendezői koncepció is, ám ebbe a második részbe annyi minden belezsúfolódik, hogy néha nehéz kibogozni a szálakat, annál inkább azt, hogy a karakterek között miként alakulnak a viszonyok. Egyedül Brick marad mozdulatlan pont az előadásban, aki köré az egész káosz szerveződik. Ugyanakkor a színészek probléma nélkül megoldják a váltásokat, különösen Kónya-Ütő Bence a folyamatosan irritált, idegroncs alkoholista Brick szerepében nagyon jó. Szakács László az előbb magabiztos, majd a végletekig csalódott Big Daddy családfőt, Benedek Ágnes a mindenre kész és hajthatatlan Maggie-t alakítja hitelesen. A többiek lekicsinyített szerepükben is kifogástalan alakítást nyújtanak mindannyian.
Az előadás díszlete annyira monumentális, hogy ahhoz képest, hogy egyetlen szobát kellene mintáznia, teljes mértékben dominálja, sőt elnyomja az összképet. A színpad egyik sarkában történik a cselekmény adott eseménysora, mégis a másik sarokba húz a szemem, mert valami részlet felkelti az érdeklődésem a díszlet azon részén. Nem feltétlen komplex, vagy sok tárgyból álló díszlet, viszont annyira erőteljes színvilágában, berendezésében, hogy sok esetben a színészek elvesznek benne, miközben a tömegjelenetekben meg szűkösnek tűnik amiatt, hogy annyira domináns jellegű, hogy megfojtja a cselekményt. Ez még akkor is zavaró, ha figyelembe vesszük, hogy egy múlt század eleji, felsőosztálybeli, dúsgazdag mágnás családi házának hálószobájáról van szó. Azon túl, hogy lentről nézve azt a benyomást kelti, hogy befejezetlen a színpadi tér, esetleg a Pollitt család házának nincs teteje. Ugyanakkor számomra a díszlet jobboldala teljesen rejtély maradt, mivel nem tudom sehová tenni, hogy egy hálószobában miért van színházi ülőhelyekre emlékeztető, emelkedő széksor, hacsak nem azért, hogy szimbolizálja Brick és Maggie magánéletének családjuk előtti „közszemlére tételét” (amit amúgy sem a darab, sem az előadás egyéb mozzanata nem indokol, így céltalannak látom). Ám ez már a harmadik irány, amelyben a tér szemmel láthatóan elhagyja a színpadot. Felfele „végtelen”, balra erkély nyílik, ami ismét – karzat híján – „végtelen”, végül pedig jobboldali irányba a széksor szintén a színpadon kívül ér véget. 
Mindez elsősorban azért zavaró, mert Tennesse Williams darabja egy hiperrealista mű reális térkoncepcióval.
Pozitívuma az előadásnak, a Gooper és Mae gyerekeit alakító gyerekszereplők tudták a szövegüket és a dalokat, a rendező problémamentesen tudta játszatni a kicsiket. Ami, mint tudjuk, nem könnyű feladat.   
Annak ellenére, hogy felemás szájízzel jöttem ki az előadásról, nem bántam meg, hogy részese voltam. Maga a darab és az általa tematizált társadalmi jelenségek bemutatása, valamint a színészi játék bőven megérte azt a két órát, amelyet rászántam.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!