A jó irodalom mentális kábítószer

2014. 11. 16. 18:56
Metafizikai témaválasztás, mitológiai szereplők, különböző irodalmi tradíciók ötvözése, a szubjektum erőteljes jelenléte, Adyhoz hasonló fenség-érzet iróniával fűszerve – mindez lehet-e szellemi kábítószer a 21. században, sikerül-e az olvasóval szövetségre lépni – Karácsonyi Zsolt legújabb versei voltak az évadnyitó Bretter Kör terítékén. Varga Melinda írása.
 
 
 
Több szempontból is rendhagyó volt a Bretter György Irodalmi Kör legutóbbi ülése, amelyre a Bulgakov Kávézó nagy pincéjében került sor. A helyszínválasztás objektív okok miatt történt, hiszen az emeleti terem, az Irodalmi Szalon éppen felújítás alatt van. Mindez adott egy kis pikantériát az estnek, mintha a versek hangulatához szeretett volna idomulni a sejtelmes, finom pincei félhomály, valamiféle átmenetet sugallva alvilág és fenti világ között. A meghívott szempontjából is formabontó volt a Bretter-ülés, hiszen a körökön pályakezdő alkotók mutatják be műveiket, s ezt véleményezik a szakmában már jártasabb kollégák. Ezúttal viszont rangidős költő hozta el legújabb verseit, Karácsonyi Zsolt egykori Bretter alapító tag és elnök, a Helikon főszerkesztője úgy gondolta, szemlére bocsátja költeményeit. 
Miután bejelentették, hogy a Bretter Körnek idéntől André Ferenc az elnöke, az alelnöki feladatokat pedig Horváth Előd Benjamin látja el, a meghívott belekezdett a versek fölolvasásába. Két verstömböt hallgathattunk végig, az első adag után következett Horváth Előd Benjamin vitaindítója. 
A méltató szöveg szerint Karácsonyi Zsolt költészete nem evilági költészet, és mégis teljes mértékben az. Nehéz eldönteni, hogy a költő azt próbálja sugallni ezekben a szövegekben, hogy korcs világban élünk, nekünk végképp befellegzett. És mégis, milyen gyönyörűek vagyunk így, majmok a köszörűkövön. Vagy azt, hogy ebben a romlásban, ebben a sötétségben és áttörhetetlen vonalvilágban találhatjuk meg egyedül az igazi és hiteles feloldozást, szabad verset a lezártságban. Vagy talán nem is próbál sugallni semmit, csak elnéz a Bahcsiszerájig, és megfesti. Utazik és nézi a tájat, mintegy tudomásul veszi. Úgy csodálkozik rá, mint egykor az ókorban a gondolat első elemzői, új világra, de közben a csodálkozása mögött van valami furfang, valami cinkosság, valami olyasfajta zsigerből jövő irónia, ami már nem a régieké. Vagy mégis? Úgy csodálkozik, hogy tudja, nem szabad többé meglepődni semmin.
A méltató szöveg után a meghívott egyebek mellett fölolvasta a Lezárt szabadvers című művét, amely igazi emelkedett hangulatot teremtett, olyannyira, hogy úgy tűnt, a versekhez senki sem fog hozzászólni. 
Kis hatásszünet után mégis elkezdődött a vita. Karácsonyi versein nehéz lenne fogást találni, meg nem is ez volt a szándék, mégis sikerült rátapintani a költemények Achillesz-sarkára. 
Elsőként Szántai János prózaíró ragadta magához a szót. Számára a metafizikai témák kissé ijesztőek. Ambivalens viszonya van a corpusszal, kicsinek és szerencsétlennek érzi magát a versekkel szemben, szereti őket, ugyanakkor fél is tőlük. Úgy véli, Karácsonyi „fenséges költő”, akárcsak Ady. 
Horváth Előd Benjamin szerint ez nem igaz, mert Karácsonyi „földhözragadtabb fenség”, mint Ady, hiszen tudja, hogy a huszadik századnak vége van, és fenségek nincsenek. A költő erénye, hogy furfanggal, cinikussággal, iróniával élve versel. Játszik velünk, felépíti, majd lerombolja a fényt. 
Zsigmond Andrea egyetemi oktató szerint a meghívott a rabság és a szabadság fogalmainak feltárása által a teljességre törekszik. A zöld, a tenger, a vonal visszatérő motívumok ebben a lírában, ezek teszik különlegessé a verseket. Zavarja viszont a rímhasználat, visszatetszőek a ragrímek (tavasztalan-hasztalan). 
Bréda Ferenc író, költő, esztéta mindezt azzal magyarázta, hogy a régi magyar irodalom képviselői is előszeretettel használnak ragrímeket, nem beszélve huszadik század klasszikusainkról, s mindez a kortárs kollégáktól sem áll távol. 
Karácsonyi többféle költészeti hagyományt ötvöz, komplex „lírai koktéllal” van dolgunk, a régi magyar irodalom hagyományai, az arab költészet, az antik líra, a különféle mitológiai utalások mind föllelhetők benne. Az esztéta szerint Karácsonyi transzcendens lírát művel, különböző világok között hajózik, ezért olykor az az érzésünk, nagyobb az üzenet, mint amit a nyelv elbír. A ritmusnak, az ismétlésnek vagy akár a ragrímnek is megvan a maga szerepe, elvarázsolják az olvasót, beviszik a szövegbe. 
Bréda szerint a jó irodalom mentális kábítószer, a Karácsonyi féle lírától más dimenziókban mozgunk mi olvasók, „be tudunk tőle rúgni”. Mi sem bizonyítja ezt, hogy a felolvasás alatt légyzümmögésnyi neszt sem hallottunk a teremben. 
 
Az utolsó szó jogán Karácsonyi elmondta: úgy érzi, mindig a szerző a törpe, aki az olvasó vállán ül és nem fordítva.
 
A ragrímek használata szándékos, amiképp a nyelvezet is. 
Visszaemlékezett az első Bretterére, ami 1996-ban a Bölcsészkar Brassai-termében zajlott. Orbán János Dénes írta a versekhez a vitaindítót, ami önmagában is sokat jelentett egy fiatal költő számára. Kemény idők voltak, úgy szétszedték a pályakezdők verseit, hogy kő kövön nem maradt, ő viszonylag szépen „túlélte”, s a kritikák mellett kapott pozitív visszajelzést is. 
Karácsonyi végül elmondta egyik korábbi, Francia levél című versét, amely remek befejezése volt a rendhagyó estnek. 


Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!