A jó előadás, ami után magamba zuhanok
2012. 10. 06. 11:38A díjából lovat vásárolt, nem akart színész lenni, feszültségben él, és úgy véli, katarzis nélkül semmit sem ér a színház. Főszerepek sorát játssza, idén mutatja be az Egy őrült naplója monodrámát. Elismerik a tehetségét, a munkáját. Célja: értelmesen élni. MÁTRAY LÁSZLÓval, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészével Miklóssi Szabó István beszélgetett.
Miként került a sepsiszentgyörgyi társulathoz?
Mielőtt még elmentem Marosvásárhelyre a főiskolára, már találkoztam a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház csapatával. Más színházakhoz is hívtak, de én hazafelé tekingettem. Jól éreztem magam velük diákkoromban. Negyedéven dolgoztam Barabás Olga rendezővel, azt hiszem, ő „súgott be” engem Bocsárdi László rendező-igazgatónak. Szerződtettek a Tamási Áron Színházhoz, kaptam egy kisebb feladatot a Királykékben 1998-ban. Következett a Bocsárdi rendezte Szeget szeggel, aztán jöttek a főszerepek is.
Mi vonzotta a színészi pályára?
Tizenvalahány év távlatából sem tudom megfogalmazni, miért lettem színész. Lámpalázas kölyök voltam; eszembe sem jutott, hogy színpadon fogok létezni. Családom részéről sem voltak ilyen hatások. Szüleim korán elváltak. Zavart gyerek voltam, mindig kívülről néztem magam. Mintha nem az én gyerekkoromat élném, hanem valaki másét. Amit fel kellett dolgoznom, az a szüleim döntése volt, de ezt akkoriban nem tudtam. Csak a kínlódást éreztem. A véletlen hozta, hogy bekerültem egy diákszínjátszó körbe (Mikes Kelemen Líceum, Osonó csoport – a szerk.), ott megszerettették velem ezt a fajta létezést. Például: mondj el magadról egy történetet, éld meg ismét, őszintén. Tizenéves fiatalként ez nagyon jó volt, elkezdtem ebben hinni. A színház vágy a megnyilvánulásra.
Volt más is, ami a színpadra vezetett? Irodalom, zene, valamifajta művészet?
Különösebben semmi. Természetrajongó ember vagyok, létszükségletem néha a természetben lenni. Akár „végzetes” is lehet számomra, ha a színpadi tér zártságából nem tudok kimenekülni. Mindenféle pszichoszomatikus tünetem lesz. Azóta jöttem rá erre, mióta úgymond lovas gazda lettem. A Kaszás Attila-díjamból lovat vásároltam, és egy közeli faluban, Bodokon tartom. Egész nyaram ebben a hangulatban telt. Megkezdődött az évad, bekerültem a színházba… Begyulladt a légcsövem, a nyakamban érzek fájásokat, köhécselek. A munkához meg kell keresni a különféle feszültségeket, állapotokat – és rögtön beállt valamifajta görcs.
A színjátszás egyfajta nyomás, feszültség?
Igen, így gondolom, de ahhoz ragaszkodom, hogy ne veszítsem el a készenléti állapotot. Nem hiszek a belső feszültség nélküli színházban. Úgymond készenlétben vagyok, receptív a történésekre. Rengeteg inger ér bennünket, de kevés olyan, ami igazán elősegíti az emberi létezést. Minden eladó, hamis minden út. Nekünk színészeknek, a színháznak meg kell keresni azt, amivel nem csapjuk be az embereket.
Keresi a színpadon a katarzist, a megtisztulást?
Az egésznek a célja, ha nem is tudatosítom, a megtisztulás. A színházi előadásokat lehet rituáléként is elképzelni. A régmúltban ez volt a színjátszás szerepe. A rituálé megtanít magunkba nézni, magunkkal foglalkozni. Az eredmény a megtisztulás. Azt nem tudom, hogy más színházakban erről szólnak-e az előadások, de itt, Sepsiszentgyörgyön ez a cél.
A nézők igénylik ezt a fajta rítus-színházat?
Ez megoszlik. Erről szól az intézményt eltartó városvezetés és a színház vezetősége közötti konfliktus. Mi a kultúra funkciója: szórakoztat, vagy megpróbálja ezt a furcsa dolgot, a katarzist keresni? Én az utóbbiban hiszek. Mindenki azt szeretné, hogy a komorság és a derű egyazon szinten legyen. A vígság sokkal könnyebb és látványosabb.
Az igazán belső, feszült dolgainkat nem mutatjuk meg. Az én szempontomból az a jó előadás, ami után magamba zuhanok, mert olyasmivel találkoztam, ami széttört bennem valamit. Ennek a hatása alatt vagyok még egy hétig.
Félreértés ne essen, mindkettő jó, a derű és a komorság is. Ám míg a derű felszínesebben, a komorság mélyebben hat, mélyebben éget. Az a jó előadás, ahol mindkettő jelen van: szétfeszülök a nevetéstől, de egyben megrendít, és a hatása alatt maradok.
A velencei kalmárban Antoniót alakította. A darab elején van a monológ, melyben elmondja: Shakespeare olyan művét mutatják be, melyben a szerző zsidózik. Világunkban ezen a téren is egyre feszültebb a helyzet. Volt ebben a monológban üzenet a józanságra?
NévjegyMátray László 1976-ban született Kézdivásárhelyen.
1995-ben érettségizett a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban.
1998-ban elvégezte a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolát, és a
Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze lett. |
Mire összpontosít?
Tartani kell a szintet, azt a bizonyos feszültséget. Nem is igazából a szerep, hanem a történet feszültségét. A jó szerzők nem csak megírták a művet, hanem életük része volt a történet. Ebbe kell beleásnom magam. Más nyelvezetet használok a közvetítésre, de feszültségnek maradnia kell. Vannak bonyolult feladatok is, helyzetek, melyeket nem éltem meg, de a karakter belecsöppent. Ilyenkor az ember a fantáziáját használja a helyzet megoldására. A fantázia eszköz önmagunk működtetésére.
Megviseli a szerep?
Főként próbák vagy a gyakran játszott előadások alatt. Például elfeledek odafigyelni, kedves lenni, esetleg morcos vagyok. Szórakozottá tesz egy-egy feladat, mert rábámulok az életre. Gyakorlatias ember vagyok, szeretek odafigyelni, nem érzem jól magam, ha kicsúsznak a dolgok a kezemből. Adott feladat esetén nem tudok pénzt kezelni, elfelejtek számlákat kifizetni, elfelejtem, hogy nincs pénzem. Elfelejtek enni. Tudom, ez sok emberrel megtörténik, de én nem szeretek ilyen lenni.
A kedélyállapotaimat is meghatározza: ha drámai feladatot kapok, rám telepedik a hangulata, ha önmarcangoló a karakter, az életben kicsit én is olyanná leszek. Nem lehet maradéktalanul tudathasadásos állapotban lenni. Visszahat. Nem azért, mert akarom, hanem mert magamban hordozom a szerepet. A színész élete azért más, mert folytonosan keres. Nem hagyhatom az öltözőben a szerepet. Állandóan keresem a karakter lelkét, érzéseit. Ezek mennek tovább a mindennapi életben. Például akkor Antonio vásárol az üzletben. Bőkezű, szórja a pénzt. Nem számítanak a kicsinyes dolgok. Ha kicsi embert játszom, az akkor az ijedt, feszült, gyanakvó, kicsinyes, és én sem vagyok már annyira nagyvonalú a boltban. Nem szeretem, ha egy színész megjátssza magát.
Miért Gogoltól az Egy őrült naplóját választotta egyéni előadásnak?
Sokáig próbáltam nem teljes értékű színész lenni. Gyerekkorom óta tiltakoztam a színjátszás, színészkedés ellen. Valami felületességet láttam benne. Nem akartam elfogadni, hogy színész vagyok. Gondoltam, most ezt az utat járom, de ez nem én vagyok, nem biztos, hogy megmaradok rajta, csak egy stáció. Kallódtam, fájt, hogy nem találom a hangomat, nem tudok dolgokat megoldani, mintha megszűnt volna az átjárás.
Öt éve úgy ébredtem, hogy megzakkantam. Nem tudtam a kettő között nyitva tartani a kaput, mintha megszűnt volna a létezési formák közötti átjárás. Rémleni kezdett, valamikor olvastam egy szöveget, hasonlatosat ehhez az állapothoz. Persze, a szöveg nem egyértelműen erről szól. Akkor gondoltam, megvan az egyéni előadásom. Motivációm az volt: megmutatni a belső hangomat, lendületemet, elmondani: nem biztos, hogy ti látjátok jól a dolgokat, lehet, az én szempontom a helyes. Az Egy őrült naplójának szereplője ettől őrült a társadalom szemében.
Egy évadzáró beszélgetésen mondtam, hogy foglalkozom a darabbal. Betették műsorba. Közben kaptam a Bánk Bán, az Ivanov szerepeket. Két fontos feladatot, mely éppen elég egy színésznek egy évadban. Ennek ellenére nekikezdtem Gogolnak, de rájöttem: egyedül nem tudom megcsinálni. Szükségem van valakire, nem rendezőre, de valakire, aki figyeli, miként alakul az előadás. Bemutatni egy félkész munkát, mert benne van a bérletben, nem akartam. Ezért marad az idei évadra az előadás.
Fontosak a díjak?
Olyan pillanatokban jöttek, mikor észre sem vettem. Picit helyretoltak anyagilag. A Kaszás Attila-díjat sokra becsülöm, amúgy nem különösebben fontosak. Az a szerepük, hogy igazolják: jó úton járok. Hajtom magam, hogy ne csalódjak magamban. Nyugtalan vagyok, ha elsikkadnak a dolgok. Úgy érzem, értelmetlen, ha nem teljesítek. Az nem én vagyok, aki csak azért dolgozik, hogy felvegye a fizetést.
Filmekbe miként csöppent?
Baka voltam, hazajöttem, buliztunk, amikor Márton Lóránt kollégám szólt, lenne egy kisebb filmszerep, egy suhanc, ha eljátszanám. Vállaltam. A buszon kezembe nyomtak egy forgatókönyvet. Ezt írta: a suhanc letolja a gatyáját, megmutatja a pöcsét, és azt mondja a főszereplőnek, ezt kapd be. „Bekerülök a filmtörténetbe a pöcsömmel.” Ezen röhögött az egész stáb. Mondtam Lórinak, gondoljuk át a dolgokat, nem tudtam, hogy ezt kell csinálnom. Szerencsére az lett a vége, hogy alsógatyán keresztül vettük fel a jelenetet. A rendező megkedvelt, még hozzáépített a karakterhez a filmben.
Másik alkalomkor Pesten lötyögtem. Éppen nem találtak szereplőt egy jelenethez. Váta Loránd kollégám szólt, vállaljam el a szerepet. Egy munkanap volt, két hétig éltem Pesten a honoráriumból.
Filmes dolgokba nehéz bekerülni. A számontartás a fontos. Ezért jó elmenni szereplőválogatásra. Volt eset, hogy nem kaptam meg a szerepet, de behívtak más filmre. Nem akarok filmszínész lenni, de azért szeretnék filmet készíteni. Nem tudom, képes lennék-e rá. Másként kell játszani a színpadon, másként a filmben.
Tart a jövőtől?
Alapvetően optimistának tartom magam. Örülök a sikereknek, de vigyázok, hogy ne essek át a ló túlsó oldalára. Óvatosan próbálok élni, nem fecsérelni magam. Jelenleg nincs élettársam, gyerekem, de szeretnék, hogy ne csak a színháznak éljek. Vigyáznom kell, hogy ne szívjon ki a színpad. Anyagi biztonságra is törekszem, bár színészembernek ez sohasem lesz meg. Legalábbis erdélyi színpadon. Nem lehet úgy élni, hogy nem érdekelnek a dolgok. Tartok az értelmetlenségtől, de agyonhasznosított ember sem szeretek lenni. Éppen annyian mondták, hogy jól tettem, hogy nem mentem a Vígszínházba, mint ahányan rácsodálkoztak döntésemre. Valójában a mai napig gondolkodom, jól tettem-e.
Milyen egy kisvárosban színésznek lenni?
Szeretem az évad elejét, ha nyáron el tudok szakadni a színháztól, ki tudok kapcsolni. Évad közben, úgy decembertől kezdődően érzem, a nyári energiákat elszívja a színház. Ilyenkor már nem tudok elszaladni feltöltődni. Ezért is vásároltam a lovat. Segít kikapcsolni. A város kicsiségével nincs bajom, inkább azzal van, hogy nagyon ismerjük egymást, a várost, a város a társulatot. Nincsenek a szokásostól eltérő izgalmak. Szidnak, szeretnek, de nincs benne semmi különös.
Mégsem langyos víz, ha van benne katarzis. Valójában csak a feladatomat próbálom végezni. Egyre jobb Sepsiszentgyörgyön élni, létezni. A hegyek között van, tiszták az energiák, egy lépés a természet. Azért vannak zavaró dolgok is. Lehetne egy mozija például. Az is gond, hogy elmennek innen az emberek.
A színháztól néhány száz méterre van egy teázó, oda szoktam járni. El tudod képzelni, milyen érzés a színházi büfében és egy teázóban létezni? Nem a szórakozóhelyek hiányoznak, hanem a társaság vagy a hangulat. Mindig azt mondtuk, a kisváros azért jó, mert ott jobban lehet koncentrálni. De olykor lehetne más is.
Hívták nagyobb városokba. Miért maradt mégis?
Két éven át csábított Eszenyi Enikő a Vígszínházba. Ez akkor történt, amikor Bocsárdi László olyan feladatokkal kezdett megbízni, melyek felkeltették a figyelmem. Lehet, rosszul tettem, el kellett volna mennem egy szerepre, lehet, nem voltam elég bátor, nem tudom. Van bennem valamifajta ragaszkodás is. Úgy gondolom, az eltávolodás, elmenés magától értendő kell legyen. Nem éreztem, hogy el kell mennem. Évad közben van olyan pillanat, mikor arra gondolok: kész, befejezem, nem bírom tovább csinálni. Aztán jön a vakáció, feltöltöm magam, és máris maradni akarok.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
