Jó magyar iskolát, másképpen

Temes megyében egyre-másra látnak napvilágot a lesújtó demográfiai adatok, melyek a megye egyetlen magyar középiskoláját is új kihívások elé állítják. A Bartók Béla Elméleti Líceum frissen kinevezett igazgatónője, ERDEI ILDIKÓ válaszolt Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire.

Szeptember 1-jei hatállyal vette át a Bartók Béla Elméleti Líceum irányítását. Mi motiválta, hogy elvállalja ezt a komplex, kihívásokkal teli feladatot?

Mondhatnánk, adódott a helyzet, mivel felkértek a posztra. Az viszont tény, hogy mivel jó tíz évvel ezelőtt szűk három évet már voltam igazgatója az iskolának, tudtam, mit vállalok. Emellett az azóta eltelt időszakban oktatás-kutatóként, az iskola fejlődésében részt vevő projektfelelősként számos olyan ismerettel gazdagodtam, melyekről azt gondolom, ebben a pozícióban jól kamatoztathatóak.

Hosszú pedagógusi és iskolapszichológusi múlttal, valamint témába vágó kutatások készítőjeként jól ismeri a körülményeket, melyek között az intézménynek működnie kell. Össze tudná foglalni, mik az adottságok?

Temesváron születtem és tanultam, pedagógusi pályámat ebben az intézményben kezdtem meg, így módomban állt végigkísérni a helyi magyarság életében bekövetkezett változásokat. A nyelvi környezet gyökeresen átalakult. Még az ezredfordulón is csak egy-két, vegyes házasságból érkezett gyerek jött hozzánk, ők is napi kommunikáció szintjén használták a magyar nyelvet. Nem lehetett észrevenni, hogy egy másik nyelv is ugyanakkora szerepet játszik az életükben. Ma viszont az óvodába beiratkozó gyermekeknek mintegy 40 százaléka érkezik ilyen adottságokkal, az iskolai beiratkozásnál sem haladja meg arányuk a kétharmadot. Van egy sor olyan tanulónk, akik kizárólag az iskolában, sőt, esetleg csak a tanórán beszélnek magyarul. Sokan mondják erős negatív felhanggal, hogy „milyen magyar iskola az, ahol a diákok a szünetben románul beszélnek”, de ezeknek az adatoknak az ismeretében a kép sokkal árnyaltabbá válik. Mert meg lehet úgy is közelíteni, hogy ezeknek a gyerekeknek nálunk legalább esélyük nyílik megismerkedni a magyar nyelvvel és kultúrával, mivel más forrásból nem találkoznak vele.
Doktori tanulmányaim során azt kutattam, hogy miként alakul a gyerekek nyelvi szocializációja többnyelvű környezetben. Tehát a helyzetet, amiben dolgoznunk kell, azt hiszem, elég jól ismerem. Ez nem jelenti azt, hogy mindenre tudok receptet. Viszont, ha a környezetünket alaposan feltérképezzük, meghatározva, hogy mi az, ami rajtunk múlik, és mihez van szükségünk megfelelő partnerekre, akkor az intézmény feladatait elég jól felrajzolhatjuk. Így a teljesítményünket valós ismérvek alapján tudjuk majd mérni, amelyből a napi munkába belefáradt pedagógusok is erőt meríthet. Természetes, hogy ezek a mérési pontok máshol vannak, mint egy többségi iskolában. Fontos, hogy reális visszajelzést kapjunk a munkánkról, mert ha mi, pedagógusok, nem tudunk magunkban folyamatosan megújuló hitet találni a közösség megmaradásában, akkor nagy baj van.

Abból, amit elmondott a feladat elég jól látszik: fel kell mérni a helyzetet, az alapján meg kell határozni a célokat, és megfelelő indikátorokat kell rendelni a teljesítmények szondázásához. Sőt, még a közgondolkodást is erősen módosítani kell feltehetően. Hol tartanak ebben, és mennyi időt vesz igénybe az egész procedúra?

Két hetes igazgatói tapasztalatom azt mutatja (nevet), hogy bár decentralizációról beszélünk, a napi iskolavezetői feladatokat nagymértékben meghatározzák a tanfelügyelőségtől érkező elvárások. Legelőször azt kell átgondolni, hogy ezt a nagyon sok időt igénybevevő, ám közvetlen eredménnyel nem feltétlenül bíró munkát miként lehet úgy kordában tartani, hogy stratégiai feladatokra is maradjon idő.
Helyi szinten hál’ Istennek van egy olyan csoport, akiket foglalkoztatott korábban is az oktatás helyzete, valamikor az ezredforduló környékén már próbáltunk meghatározni egy szórvány-oktatási stratégiát. Megpróbáltunk felépíteni egy kistérségi iskolarendszert, melyben a vidéki általános iskolák megerősítése mellett, az elzárt településeken működő óvodák és alsó tagozatok is bekapcsolódnak a rendszerbe, nem érzik elszigetelve magukat. Úgy gondoltuk, az erőforrásokat ezekre a pontokra koncentrálva lehet az önálló magyar iskolát is tovább építeni. Ehhez próbáltunk iskolabusz kapcsolatokat, ingázási támogatásokat, pedagógus ösztöndíjakat biztosítani. Az elmúlt időszakban az akkori döntések hatásait elemeztem, és nem mondható, hogy nem voltak hatékonyak. Persze, ezt a nem éppen bíztató demográfiai adatok tükrében lehet csak helyesen megítélni.
Hogy hol állunk a folyamatban, azt most még nem tudom megítélni. Összerakjuk az eddig meglévő adatokat, tovább épül a csapat, fontosnak tartom, hogy a pedagógusok mellett a szülői közösséget, a volt diákokat és minden érdeklődőt bevonjunk. Mert ha magunkra maradunk, akkor méltán megkérdezhetjük: kinek építünk iskolát?

Az Ön által említett utolsó nekidurálás óta mennyit romlott a helyzet? Azóta történtek iskolabezárások, összevonások…

Elsősorban nem ez a probléma, bár érzelmileg nehéz volt feldolgozni az összevonásokat. Az infrastruktúrát ettől függetlenül ilyen-olyan támogatásokkal, kiskapukkal, egyelőre sikerült nagyrészt megőrizni. A fontos kérdés inkább az, hogy például a kis létszámú összevont osztályokban milyen közösségi élménye lesz egy gyereknek. A különböző kompetenciák megszerzése mellett az iskola az a hely, ahol emberi kapcsolatokat építünk, ott alakul ki a gyermekben a magyar közösséghez való tartozás élménye, melyhez nem mindegy, milyen érzések kapcsolódnak. Természetesen a fogyó közösség problémarendszere számos nagy társadalmi jelenségből fakad, melyeket az iskola nem képes egyedül kezelni. Viszont azt már számos szakmai fórumon vizsgáltuk, hogy a közösség vegyes házasságban élő hatvanhárom százaléka számára mit kínál az az iskolarendszer, mely évtizedeken magyarul beszélő gyermekeket fogadott be az óvodába, akik aztán végigmentek az egész rendszeren. Mit mondunk annak a szülőnek, aki bekopog az utcáról azzal, hogy ők beszélnek valamilyen szinten otthon magyarul, de a gyerek még egyáltalán nem? Felválalljuk-e ezt az új feladatot és megvannak-e az eszközeink? Ha ezeket a kérdéseket jól válaszoljuk meg, akkor van egy széles réteg, melyből aztán az óvoda közvetítésével már nyelvileg felkészült gyerekek kerülhetnek a magyar iskolába, és azt hiszem, ezzel sokat nyernénk a közösségnek.

Az interneten is fellelhető Phd-dolgozatában úgy fogalmaz, el kéne mozdulni a kényszer-kétnyelvűség irányából az értékelvű-kétnyelvűség irányába. Ehhez gyökeresen meg kéne változtatni a közgondolkodást.

Elmesélném egy személyes élményemet: amikor pszichológia tanulmányaimat végeztem itt a temesvári egyetemen, a beszéd című leckénél a professzor asszony engem hozott példának a kétnyelvűségre. Én ezen ’95-’96-ban megrökönyödtem. Azóta már feloldottam magamban az ellentmondást. Amíg úgy gondolkodunk, hogy vagy jó magyarok vagyunk vagy kétnyelvűek, nem tudunk tovább lépni. Úgy kéne jó magyar iskolát működtetnünk, hogy olyan gyerekeknek is átadjuk a magyar nyelvet, értékeket és a közösségi érzést, akiknek a családjában él egy másik kultúra is, akiket ettől nem tekintünk rosszabb magyarnak. Hogy ez végrehajtható-e, és ha igen, akkor miként, az egy dilemma. A helyi szerb líceumba kizárólag otthon szerbül beszélő gyerekek iratkoznak. Teljesen el van vékonyodva a létszám, infrastrukturálisan épp hogy fenn bírják tartani magukat. A német Lenau Schule-ban a gyerekek 10-15 százaléka vallja magát német nemzetiségűnek, viszont nagyon sok román, sőt magyar család oda íratja a gyermeket, hogy megtanuljanak németül. Én egyiket sem látom jó útnak a magunk számára, viszont nyitni kell azok felé is, akik már eltávolodtak a magyar közösségtől, de van bennük érdeklődés.
Ezt a gondolatot szolgálja az évek óta működő játszó- és alkotóház program is, amely más módon mutatja be a munkánkat. Azon dolgozunk, hogy láthatóvá váljunk a közösségben.

Van egy másik kritika is: a Bartók gyűjtőiskola lett, a diákok felkészültsége, képességei tág spektrumon mozognak. Mi lesz így a közösség számára elengedhetetlen elitképzéssel, annak megtartásáról már nem is beszélve.

A másodikkal kezdeném. Én – azt hiszem, személyes példámmal is – kiállok a szülőföldön maradás mellett, de bizonyos szempontból, jelen helyzetben azt érzem, hogy ha mi egy fejlett személyiségű, jól felkészült magyar embert kiengedünk az iskolából, és ők ezután valahol a tömbben fognak boldogulni, az is valami, és valamilyen úton vissza fog hatni ránk pozitívan. Emellett bízom benne, hogy lesznek olyan nagy közösségi terveink, amik itthon tartják az elitünket.
Úgy látom, a gyűjtőiskola státus kihívás, de nem megoldhatatlan, habár sokrétű feladatot jelent. A tehetséggondozás természetesen az egyik prioritás. Elsőként iratkoztunk be a Nemzeti Tehetségpontok Hálózatába, ezen a területen több sikeres programunk van. Az lehet a megoldás, hogy a tehetséges diákokkal kis csoportokban, mentori rendszerben foglalkozzunk, ehhez keressük a szakokhoz legjobban illő formákat.
Nem hanyagolhatjuk el a másik végletet sem: a felzárkóztatásra is hangsúlyt kell fektetnünk, hogy a diákok ne hátráltassák egymást, ezt jó lenne már valahogy az 5-8. osztályokban megoldani.
A kritikákkal kapcsolatban azt gondolom, hogy azoknak mindenképpen el kell jutniuk hozzánk, a bennük megfogalmazott problémákat kezelnünk kell, viszont meg kell tudnunk fogalmazni pozitív üzeneteket is magunkról.