Maradnak az áttelepülők

Néhány hete elterjedt a sajtóban, hogy a magyar–román határ túloldalára az olcsóbb ingatlanok s az olcsóbb megélhetés miatt áttelepedettek tömegével térnek vissza Romániába. D. Mészáros Elek a helyszínen, több települést is végigjárva igyekezett ellenőrizni a hír valóságtartalmát.

Furcsa érzés végigjárni az Érmelléken az országhatár mentét, érett kukoricások hajladoznak békésen ma ott, ahol közel negyedszázada gyakori volt a fegyverropogás. Egy generáció nőtt fel azóta. Érsemjén alatt botladozva, helyenként hason csúszva menekítette egy szem csecsemőjét Lélek Irma. A kislányból mára felnőtt lett.
Gyakoriak voltak az éjszakába sivító ordítások, akiket elfogtak a határőrök, azokat kegyetlenül megverték, megkínozták. A román gettóból való kitörést ennek ellenére tömegesen megpróbálták. Sokan sokféle trükköt agyaltak ki a menekülésre, idehaza hagyva házat, családot, egy egész élet alatt összekuporgatott javakat.
Akkoriban még a határ túloldalán élő lakosságot is fűtötte a testvéri szeretet, munkát, lakást szereztek, háztartási cikkekkel halmozták el a menekülteket. Nem sokáig tartott az eufória. Igaz, erre a menekültek egy része is okot adott, hisz az első menekülthullám enyhén szólva sem kizárólag talpig becsületes emberekből állt. A Romániából érkezettek gyakran visszaéltek a vendégszeretettel, meglopták vendéglátóikat, majd továbbálltak. Persze, ez fordítva is igaz volt. Nyíri Lajos egy libafarmra szegődött el, ahol becsapták, nem fizették ki tisztességesen a munkadíját, állati körülmények között, egy ólban szállásolták el. Neki egy életre elege lett a magyaros vendégszeretetből, csakhamar hazatért szülőfalujába. A későbbiekben az elhidegülést a magyar politikum is fokozta, nem is olyan régen még húszmillió román inváziójával fenyegetőztek, mint kiderült, alaptalanul.

Migrációgerjesztő árkülönbség A magyar–román határ zavartalan átjárhatóságát az európai unióhoz való csatlakozás teremtette meg. Ekkorra már a kivándorlási hajlam jócskán mérséklődött, viszont elindult egy másfajta migráció, a kétlaki életvitel meghonosodása. Ez főként a határ menti romániai nagyvárosokban vált jellemzővé, ami elsősorban a két ország közti nagy ingatlanár-különbségekkel magyarázható. Egy jobb nagyváradi kétszobás panellakás árából a határ túloldalán akár takaros házra, személygépkocsira is futotta. Jobb esetben még a pénztárcában is maradt valamennyi. A Romániából induló vásárlók két kategóriába sorolhatók: egyrészt olyanok vásároltak ingatlant például Biharkeresztesen és a környékbeli falvakban, akiknek nem futotta a román oldalon lakásra, másrészt beindult a lakásbiznisz. A tehetősek jó üzletnek látták a magyarországi ingatlanokba való befektetést. Ennek volt is alapja, hisz 2007 táján, amikor elkezdődött a lakásvásárlási láz, a magyar határ mentén lévő falvakban hirtelen növekedni kezdtek az ingatlanárak. A kereslet és a kínálat változása miatt immár dupla árat kértek ingatlanjaikért a tulajdonosok. Ezzel jól jártak a magyarországiak is, hisz az ország szegényebb keleti régiójából sokan elvágyakoztak, de mivel a házukat nem volt kinek eladniuk, maradni kényszerültek. A fiatalokat viszont nem kötötte semmi, ők Budapest felé tendáltak, a kiöregedett falvakban az idősek lassan kihaltak, így egész házsorok maradtak gazdátlanul. De jöttek a romániaiak, akik jó pénzért megvették az amúgy eladhatatlan portákat. Az önkormányzatok is nyertek, de legtöbbet talán a tanintézetek: újra felduzzadt a diáklétszám, hiszen a legtöbb kistelepülésen az egyre szaporodó cigányság tartotta még a működőképesség szintjén az iskolákat.

Át a határon A Nagyvárad melletti Bors–Ártánd határátkelőn könnyű az átjutás. Még gurul az autó, amikor az illetékes rutinszerűen, éppen csak rápillant személyi kártyámra, és már int is, hogy haladjak tovább, ne tartsam fel a sort. Az első pár száz méter megtétele után az embernek az az érzése, hogy más világba csöppent, és ez a benyomás alkalomról alkalomra megismétlődik. Már aktualitását vesztette az a feltevés, hogy a szabadság levegője kelti ezt az érzést, az ok sokkal prózaibb. A román oldalon horrorfilmeket idézően, kimúlt ipari szörnyként mered ránk a vegyi üzem és a timföldgyár maradéka, aminek kontrasztjaként szemközt modern benzinkútnál sok tízezer eurós luxusautó tankol. A becsődölt szupermarket parkolójának betonlapjai között térdmagasságig érő gaz fokozza a gazdátlanság érzetét, miközben az új ipari parkban gombamód nőnek ki a földből az új üzemcsarnokok. Por mindenfelé, a szocialista nagyipar mulandósága és némi európai fuvallat keveredése mindez, ami idegen szemmel nézve bizonytalansággal tölt el.

Nem jeleztek távozást Biharkeresztesen békés reggeli utcakép fogad, az úton mindenfelé kerékpárosok. A polgármesteri hivatal körül példás rend, egyébként az egész városra a gazdaszelem jellemző. Barabás Ferenc polgármester hellyel kínál, majd amikor felfedem jövetelem okát, elmosolyogja magát. A román sajtóban elterjedt a hír, hogy mivel a magyar oldalon házat vásárlók nagy százaléka csak lakhelyet cserélt, de munkahelyet nem, a viszonylag alacsony romániai bérükből képtelenek megélni Magyarországon. (A téma a Mediafax hírügynökség anyaga által kapott viszonylag nagy nyilvánosságot, hiszen romániai és magyarországi médiumok egyaránt átvették az anyagot, mely elsősorban Arad megyei esetekre hivatkozik, bár utóbb például Battonya polgármestere cáfolta az értesülést.) A román hírügynökség beszámolója szerint tömegesen rakják ki a házakra az „ELADÓ” táblát, abban a reményben, hogy visszatérjenek Romániába. Barabás ezt rosszindulatú kacsának minősíti, nála eddig senki nem jelezte abbeli szándékát, hogy vissza akarna települni. Az igaz, hogy mostanra már alábbhagyott a házvásárlási láz Biharkeresztesen is, az ingatlanárak normalizálódtak. A polgármester elégedett a betelepedettekkel, úgy véli, hogy a helyiek is elfogadták őket. Körülbelül hatszáz személyről van szó, többségükben magyar anyanyelvűek. Rendszeresen rendeznek lakossági fórumot a számukra, ahol lehetőség nyílik a problémák megbeszélésére. Az viszont bosszantja a városvezetőt, hogy az üzérkedő szándékkal náluk házat vásárlók gondozatlanul hagyják ingatlanjaikat, embermagasságúra nő a bozót és a gaz. Ez náluk eddig nem volt szokás, éppen ezért valamilyen módon gátat szándékoznak vetni az effajta nemtörődömségnek.
Nemcsak a szülők, de a gyermekek többsége is visszajár Nagyváradra tanulni. Kiküszöbölendő a két ország közti időeltolódást, tervezik az óvodai program rugalmasabbá tételét, ezzel is arra ösztönözve az ingázó szülőket, hogy hozzájuk vigyék a kicsiket, így azok remélhetőleg iskolába is oda járnak majd.
A Nagyváradi Közlekedési Vállalat igazgatójával, Csuzy Istvánnal való tárgyalásaik eredményeként már több buszjárat is közlekedik a két település között. A polgármester azt is állítja, hogy az utóbbi két évben nem drágultak a közüzemi díjak, és Romániával ellentétben náluk a lakóház nem adóköteles. Felvetésemre, hogy mégis sok az eladó ház a kisvárosban, az elöljáró eloszlatja kétségeimet: nem az áttelepültek menekülnek vissza, hanem a tősgyökeres fiatalok mennek el a jobb megélhetés reményében. Ezért nincs, aki belakja az üresen maradt portákat.

Sikert hozó áttelepülés A határhoz közeli Kismarja elöregedőben lévő település, ott is jól jött a „vérfrissítés”. Mintegy húsz romániai család választotta otthonául a Nagyváradtól huszonöt kilométerre fekvő falut. Többségük ma is a régi munkahelyére ingázik, de olyan is akad, akinek sikertörténetté lett a hazaváltás. Ilyen az Apperger család, akik húsz év leforgása alatt igazi karriert futottak be Kismarján. A térségben ők állítják üzembe a Digi kábeltelevízió vevőegységeit. A kis üzemben tucatnyinál több személynek biztosítanak megélhetést. Emellett vasáru szakboltjuk is van.
A Nagykerekiben letelepedett Szabó Csaba igen kedélyes ember, nem fukarkodik a vendégszeretettel, ahogyan a szót sem rőffel méri. Mihelyst megtudja, honnan és mi célból érkeztem, beljebb tessékel, és addig el sem enged, amíg szökésének történetét töviről hegyire el nem meséli. Szabó agrármérnökként jól ismerte a határ minden zugát, a rejtett csapásokat. A kiskatonák sem vizslatták a mindig jövő-menő mérnököt. Ennek ellenére biztosra akart menni. „Egyik alkalommal akaratlanul is meghallottam, amint két kiskatona arról beszélt, hogy két napig kutyák nélkül látják el az őrséget. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, a laktanya közvetlen közelében kúsztam át, gondoltam, senki sem feltételez ekkora merészséget. És bevált, átjutottam. Előző nap még bebiztosítottam a hátrahagyott családot élelemmel, a környéken rendszeresen portyázó román juhásztól vásároltam néhány darab juhsajtot. Mint később kiderült, kapitány rangú szekustiszt viselte a báránybundát. Miután átjutottam, egy tehenészeti telepre értem, ott összetalálkoztam egy emberrel, bemutatkoztunk egymásnak: Szabó vagyok, mondta, én is, válaszoltam neki, de én Szabó Csaba vagyok, én pedig Szabó Csaba István és Nagyszántón születtem, tettem hozzá. Mire az ismeretlen arca felvidult: én is odaátról jöttem, mégpedig Szalárdról. Előbb Biharkeresztesre kerültem területi igazgatónak, onnan pedig, mivel szolgálati lakást ígértek, főállattenyésztő mérnöknek átjöttem Nagykerekibe” – hallgatom a véget nem érő, pozitív végkifejletté érő kálváriát. Miután nagy nehezen kifogyni kezd a szóból Szabó, eredeti kérdésemre is választ kapok, senkiről nem tud, aki anyagi okokból visszatelepülni szándékozna. Sőt, még egy román anyanyelvű doktornő is lakik a faluban, aki naponta átjár Romániába kezelni betegeit.

Létavértesről sem térnek vissza Borshoz képest a Székelyhíd–Létavértés határátkelőn már nehezebb az átjutás. A szolgálattevő aprólékossága már-már irritáló: személyi igazolvány, személygépkocsi-papírok és rendszám ellenőrzése, bekukkintás a csomagtérbe. Van idejük az aprólékos vacakolásra, gyér a forgalom, valahogyan agyon kell ütniük az időt.
Menyhárt Károly második mandátumát tölti a hétezer lakosú kisváros elöljárójaként. Alig tíz perce van az éppen esedékes állampolgársági eskütétel megkezdéséig. Virágcsokorral, üveg pezsgővel készültek a nagy napra az elegánsan felöltözött határon túliak.
A létavértesi polgármesterhez sem érkeztek hírek visszatelepülési szándékról, sőt manapság is vásárolgatnak házat betelepülők. A kisvárosban kevés a munkalehetőség, az alig ötven főt foglalkoztató húsfeldolgozó a legnagyobb helyi vállalkozás. A többség gazdálkodásból él, de sok közöttük a Debrecenbe ingázó, s olyan is akad, aki romániai építkezésen vállalt munkát. A kisváros iskolája és a hozzá tartozó modern uszoda igen vonzó a térség diákjai számára. Olyan tanulója is van, aki a határ túloldaláról, Székelyhídról jár át naponta.