A Három nővér Váradon – a nézőre bízott válaszok

2016. 03. 30. 11:43

Ebben a sivárságban megállt az idő. A megszépített múlt, s a megálmodott jövő között nincs jelen. Nincs boldogság, de boldogtalanság sincs. Fásult emberek sorjáznak üres mondatokat, önigazolnak. Három nő és gyenge férfiak tesznek úgy, mintha élnének. A tényleges halál véletlen baleset a látszatéletben. Közben a küszöbön már rikácsol a jövő. Nagyváradon Balogh Attila rendezésében mutatták be Csehov Három nővérét. Simon Judit kritikája.

 

Az előadás próbaképe, tortával, szamovárral. A jelenetben Szotyori József, Hunyadi István, Ababi Csilla, Tasnádi-Sáhy Noémi és Kardos M. Róbert

 

Az óra eltörik. Az idő relatív, egy nap, három év abban a poros kisvárosban, ahol a garnizon vesztegel, pár napot vagy pár évet, nem számít. Fontosságát veszti a pillanat, a múlt és jövő között úgy múlik el a jelen, hogy a nők és a férfiak csupán szereplők a saját életükben.

Csehov Három nővér című, a szerző által komédiának szánt, a színpadokon drámaként játszott színművét láttam mind a társadalmi kérdésekre, mind az emberi érzelmekre összpontosítva játszani, és láttam unalmas, patetikus megközelítést. Na jó, utóbbit csak félig.

Balogh Attila mindent összevetve sikeresen próbálkozik a szálak kibontásával, majd összefogásával. Egyaránt figyel az emberire és a közösségi vonulatra, noha előbbire helyezi a hangsúlyt. Nem fél a humortól, de a drámai momentumoktól sem, és egy nagyszerű megoldással sikerül elkerülnie a pátoszt. A dramaturg keveset hagyott ki a szövegből, a négy órás előadásban (két szünettel) néhol még a szerző rendezői utasításaira is ráismerünk, mégis, a váradiak produkciója friss, izgalmas értelmezéseket mutat. A mából tekint a szereplőkre, a történésekre, ezért néha mulatságos, amit mondanak és tesznek, ugyanakkor drámai, mert alig változott valami. Akár napjainkban is elhangozhatnak a dialógusok, és kevés kivétellel éppen úgy helyettesíti a szó a cselekvést, mint amikor Csehov megírta a Három nővért. Az előadásban a kortalan jelmezek mellett, a zene és a nézőtéri játék arra enged következtetni, hogy ami a színpadon történik, amit látunk, hallunk napjainkban is érvényes. Nincs jogunk tehát ítélkezni, elmarasztalni, amit mutatnak, mert parányi odafigyeléssel könnyen magunkra és környezetünkre ismerünk.

 

A rendező a szereplők érzelmi világát vizsgálja elsősorban. Lehet szeretni, vagy nem szeretni a megközelítést, tény, a megszokottól eltérő szemszögből nézi a karaktereket, ami nyomán egyes figurák pojácává, mások drámaivá lesznek.

A három nővér Olga (Szilágyi Kata), Mása (Tasnádi-Sáhy Noémi), Irina (Ababi Csilla), valamint bátyjuk, Andrei (Kocsis Gyula) a Prozorov család, a halott apa árnyékában élnek. A katonatiszt apát Moszkvából vezényelték a poros településre. A család talán szebb napokat látott a vágyva vágyott városban, a folyamatosan siratott múltban, de az is lehet, hogy amint a város, az ottani élet is csak a nők álmaiban lett varázslatossá. Az apa, aki tudósnak akarta látni a fiát és fényes partikat szánt a lányainak, úgy ment el közülük, hogy csak elvárásait hagyta hátra, no meg a birtokot és a házat. Semmi mást, amit életre nevelésnek hívunk. A testvérek talán ebbe rokkannak bele, lelkükben sosem tudják feldolgozni a hiányt: az apáét, mint szigorú útmutatót, az ígért életet. A valóságot alig hajlandók tudomásul venni, mert folyton Moszkvába, azaz a jövőbe készülnek, ahová el sem indulnak. Az elmenetel döntést, cselekvést feltételez, arra pedig nem tanította meg őket senki. Moszkva az álom, de semmit sem tesznek, hogy megvalósuljon. Talán azért olyan fájdalmasak ezek az emberek, mert önmagukért sem képesek tenni semmit. Sodródnak tehetetlenül, fáradtan cipelik önmagukat a semmibe. A múlt és jövő között észre sem veszik az életüket.

Élnek az álmaikban, valódi kapcsolatok nélkül a házban, ahol még akkor sincs igazán élet, amikor megérkeznek az imádott katonák.

Irina névnapjának megünneplésére készülnek az első felvonásban. Irina a sivárság közepén táncol, körülötte tesz-vesz Olga, talán az egyetlen közülük, aki felfog valamit a valóságból, és Mása, aki férjnél van, a távolba tekintve révedezik. Az üres, merev falakkal körbevett színpad a reménytelenség maga. Jönnek az ünnepségre a tisztek Tuzenbach (Szotyori József), Szoljonij (Hunyadi István), Rode (Csatlós Loránt), Csebutikin, az orvos (Kardos M. Róbert), a torta, a szamovár és hír, hogy megérkezett a garnizonba Versinyin (Dimény Levente) ezredes egyenesen Moszkvából.

Az ünnepi asztal, amit betolnak a színpadra, akár ravatal is lehetne. Kényszer öröm. A vacsorára megérkezik Mása férje is, Kuligin, a tanár (Kovács Levente).

A házban vonszolja öregségét Fedotyik a szolga (Hajdu Géza), Anfisza, a dada (Csíky Ibolya), és néha megjelenik az idős Ferapont, hogy hozza Andrejnek az aláírandó papírokat (Dobos Imre). Andrej meghívta az ünnepségre a mennyasszonyát, Natasát (Gajai Ágnes), akit a nővérek mélységesen lenéznek. Még nem tudják, de ezzel a csiricsáré nővel betette a lábát a világukba a jövő.

Ababi Csilla Irinájában valamilyen eredendő szomorúság lakozik. Örülni sem tud igazán. Elvágyódik a városba, ahonnan talán emlékei sincsenek. Lehet, még mindig a szüleit gyászolja, mélyen elrejtve ezt az állandó hiányt. Ababi játékában néha éteri, máskor kamasz, megint máskor fiatal nő, akinek tetszik, hogy udvarolnak neki. De öröme is mintha szerepjáték lenne, benne rejlik a szomorúság. Szaval a munka nagyszerűségéről, de igazból nem szeret dolgozni. Álmodozni szeret. Gyermek. Aztán felnő. Lemond az álmairól, menyasszony. Tiszt kéri meg, civil venné feleségül és vinné tanítani szegény gyerekeket. Ababi játéka szép, egyszerű, benne a lány összes keserűsége, felnőtté válásának minden fájdalma.

Szotyori József alakításában Tuzenbach nehezen viseli a merevséget, a seregbeli ugratásokat. Nehezen viseli a harci szellemet. Kilép, s reméli, megszabadul a komplexusokkal teli Soljonij zrikálásától. Tuzenbach békés, csendes ember, aki dolgozni szeretne, családban élni csendesen. A Hunyadi István alakította Szoljonij lényegében nem gonosz, csak tele van félelemmel, hogy nem felel meg a katonai szerepnek. Tuzebachot véli gyengébbnek, őt választja tréfái célpontjának. Talán szerelmes Irinába, de fél a visszautasítástól. A két férfi között elkerülhetetlen egy utolsó összecsapás, mielőtt elválnak útjaik. A párbajt nem akadályozza meg senki. Sem az orvos, sem Rode, a csendes bajtárs, a zenész, aki csak megúszni szeretné az életet, észrevétlenül, néha muzsikálva. Csatlós Lóránt halk tisztjében is ott rejlik a mélységes szomorúság. Talán ő sem az akart lenni, aki.

Soljonij győztesen búcsúzik, de nem büszke magára. Végtére a barátját öli meg gőgből, dacból, valami értelmetlen ok miatt. Irina zokog, ismét gyermek, akire nővérei vigyáznak majdnem szeretettel.

 

Olga, a legidősebb lány érzékel valamit a valóságból, talán ezért is fáradt folyton. Ő tanár, tényleg dolgozik, mai szóhasználattal karrierje felfelé ível, a harmadik felvonásban már iskolaigazgató, a negyedikben már szolgálati lakásban lakik, ahová magával vitte az öreg dadát is. A tűzvészben ő az, aki mással is foglalkozik, nemcsak saját magával. Szilágyi Kata m. v. alakításában Olga erős és néhol határozni is képes, ezért gyanítani lehet, hogy minden kijelentése ellenére szívesen vállalja az iskola igazgatását. Érzi, érti, hogy ebben a közegben nem illik örülni sem az értelmes munkának, sem megmutatni, hogy szerelem, férfi nélkül is érdemes élni. Olga a tűzvészben már tudja, semmi sincs úgy, mint azelőtt, megérti, hogy Natasa a jövő. Nem harcol vele, beletörődik, hogy a nő átveszi a ház fölött a parancsnokságot. Szilágyi hanggal, okos játékkal jeleníti meg Olgát. Arcán, gesztusain látszik mindaz, ami a nőben végbemegy. Ahogy a tűzvészben tesz-vesz, ahogy hallgat, szép színészi teljesítmény.

 

A második felvonásban, a tűzvészben – tűz, mint megtisztulás, mint valaminek az elenyészése, tűzáldozat stb. – a Prozorovok és körülöttük élők mintegy szembenéznek önmagukkal, kudarcaikkal, eltékozolt életükkel. A tér beszűkül, de látszik egy emeleti szoba, ahol játék is van, ami történik, valójában a paravánfal mögött van.

A rendhagyó helyzetben Mása megvallja nővéreinek Versinyin iránti szerelmét. Olga és Irina nem háborodik fel, nem ítélkezik, mélységesen sajnálják nővérüket.

 

Mása mintha nem ezen a világon élne. Tanár férjét nem szereti, de hozzáment, mert diáklányként csodálta. Azzal sem törődik, hogy Kuligin, a férje imádja. Tasnádi-Sáhy Noémi Másája álmodozó, rideg nő, de akiben tomboló szenvedély lappang. Ez tör elő, amikor beleszeret Versinyinbe, és az utolsó pillanatig nem hiszi el, hogy a tisztnek alig jelent valamit. Ez az első szerelme az asszonynak, aki nem szerelemből ment férjhez és az idő múltával unja, lenézi a férfit, akinek ő a boldogságot jelentené. Az utolsó felvonásban döbben rá, hogy Versinyin elmegy, hogy nem fáj neki az elválás, kicsit unja is Mása szerelmét. Gyönyörű, ahogy Tasnádi-Sáhy arcára fagy a mosoly, szinte egy pillanat alatt megöregszik. A mimikájában benne van minden dühe, csalódottsága, beletörődése, lemondása, az ez eljövendő hosszú évek melankóliája.

Kuligin, Mása férje, bárgyú mosollyal hirdeti boldogságát, lényegében mélységesen szenved felesége elhidegülése, majd a másik férfi iránti vonzódása miatt. Tanár, aki felfelé halad a pályáján, végül már tanfelügyelő, és nem annyira ostoba, mint amilyennek felesége véli. A Kovács Levente alakította Kuligin tudja, hogy a felesége megcsalja, de azt is, hogy a katonák Versinyinnel együtt elmennek, és az élet zajlik majd tovább az unalmas, poros kisvárosban. Kovács két nagyszerű színházi pillanattal érzékelteti szerelmét, aggódását, odaadását, szenvedését. Szívszorítóan szép, ahogy a második felvonásban lekuporodik a felesége elé, hogy óvja és talán próbálja megakadályozni, hogy a felesége elbújjon a szerelmével. A harmadik felvonásban, amikor meglátja, ahogy Mása Versinyitől búcsúzik, félszegen elnéz, egy pillanatra nem tudja, mit tegyen, majd legyint és megvárja, hogy a tiszt elmenjen. A mosoly nem tudja elfedni a tekintetében felrejlő fájdalmat.

 

Versinyin elmegy, a következő garnizonban vélhetően lesz egy másik unatkozó szépasszony, akit elkábít a jövőről szóló szólamaival, aki megsajnálja. Dimény Levente Versinyinje egy pojáca, aki semmit sem tesz, csak beszél, beszél, de képtelen bárkit is meghallgatni. Fölényes és gúnyos, üres, nevetséges, de nem unalmas. Legalábbis addig a rövid ideig nem, ameddig elbűvöli a kiválasztott asszonyt. Versinyin ebben az előadásban nem szerethető, annál inkább Dimény alakítása.

Andrej, a reményteli fiatalember feleségül veszi a csicsás, hangos Natasát és mélységesen boldogtalan. Nem mintha addig nem az lett volna. Tanult, hangszeren játszott, a nővérei büszkesége volt, de lényegében az immár halott apjának akart megfelelni. Kocsis Gyula megformálásában a sokat dicsért báty lusta hivatalnok lett, felszarvazott papucsférj, csak a lelkiismeret-furdalása marad meg a múltból. Szomorúan tesz-vesz, feszülten próbál egyensúlyozni a felesége és nővérei között. A harmadik felvonásban a gyerekkocsit tologatja, idegesen, megalázottan és megalázkodón. Három év alatt tízet öregedet. Kocsis monológja, melyben számba veszi, hogy mit remélt és mivé lett, megrázó, remek színészi teljesítmény.

 

Miközben mindenki a jövőről ábrándozik, a jövő már ott rikácsol a házban. Natasának hívják. Beférkőzött a „jó társaságba”, férjhez ment Andrejhez, Prozorov lett, de a Prozorovoktól eltérően ő pontosan tudja, mit akar. Nem révül a múltba, nem ábrándozik a jövőről, nem vágyódik sehová, ott és úgy próbál élni, ahogy tud. Nem kínozza a boldogtalanság, a melankólia, megunta a férjét, hát talált magának mellé egy szeretőt. Belakja a teret, kiebrudalja az öregeket, mert nem tudnak dolgozni (apropó, a többiek által vágyott jövő, amikor mindenki dolgozik), hol a nézőtérről, hol a színpadról kiabál, utasít. Gajai Ágnes Natasája hangos, közönséges, de már felvette a nagypolgári allűröket. Kíméletlen, felszínes, műveletlen, de van akarata, halad a célja felé. Tud alakoskodni, szépen kérni, hisztériázni, a gyerekeivel zsarolni. Ő a jövő, neki vannak gyermekei. Bizonyára nem így képzelték a filozofálgatók az eljövendő idő emberét. Márpedig ilyen. Natasa nagyon hasonlít korunk újgazdagjaihoz. Le is jön közénk a nézőtérre, birtokba vesz egy páholyt, onnan osztja a parancsait. Gajai pontosan mutatja meg a célratörő Natasát mind félszeg lánykánt, mind nagyra törő asszonyként.

 

Csehov színműveiben vannak állandó szereplők: az orvos és az öregek. A doktor a Három nővérben valamikor többre érdemes orvos volt, de ebben a városban, eltunyult, vodkával vigasztalódik és egyetlen igazi öröme a három Prozorov lány, kiváltképpen a legkisebbik. Az előadást látva az is megfordult a fejemben, talán Irina az ő gyermeke, annyi szeretettel, gondoskodással fordul felé. Kardos M. Róbert Csebutikinje nevet. Nevet, amikor kudarcba fullad a névnapi ünnepség, nevet, amikor a harmadik felvonásban, párbajban meghal a fiatal Tuzenbach, nevet, és elvágyódik ő is valahová messzire, ha nem is Moszkvába. A második felvonásban a doktor részeg, majdhogynem magatehetetlen. Kardos monológja, amelyben mintegy meggyónja az egész életét, a nővérek anyja iránti szerelmét, a pályája kisiklását, szakmai és emberi lecsúszását, megrázóan őszinte, igazi színházi pillanat. Nem nevet, a tűz utáni parázs izzik fel egy pillanatra, hogy aztán hamuvá legyen a harmadik felvonás mindenről lemondó nevetésében.

 

Az öregek, Anfisza, Fedotyik, Ferapont a múlt relikviái az egyre gyorsabban változó világban. Fölöslegesek, de még vonszolják csontjaikat, még hasznosnak akarnak látszani. Egy életen át szolgáltak, de talán ők elégedettek voltak sorsukkal, tudták, abban a világban ez a szerepük. A nővérek világa még nem csak eltűrte, de szerette is az öregeket, hiszen arra emlékeztette őket, amire oly boldogan emlékeztek. A Natasák világa már kitaszítja azokat, akik nem tudnak dolgozni, nincs helyük a házban, a hivatalban, a világban. Csíky Ibolya, Hajdu Géza, Dobos Imre nagyszerű kabinetalakításaiban benne van minden: az öregség fájdalma, az elmúlás bölcsessége.

 

Balogh Attila több kulcsot használ, ami néha megtöri a színházi nyelv egységét, és az előadás tempója is megsínyli.

Az első és második felvonásban a szereplők a közönség felé fordulva közlik elméleteiket a jövőről. Ez a kifordulás a játéktérből jelzi, hogy a szereplők között nincs valóságos párbeszéd. Jelzi egyben azt is, hogy részben nekünk mondják a jövőről szóló elképzeléseiket, amik számunkra már viccesek, vagy szomorúak, hiszen mi éppen megéltük és éljük az egyáltalán nem fényes, nem szívderítő korokat. A harmadik felvonásban a rendező már kiviszi a szereplőket a nézőtérre, hogy jelezze: amit látunk, az rólunk is szól. Közöttünk járnak a Versinyinek, a Natasák. A negyedik felvonásban már a díszlet is változik. A színpad nem üres, megjelennek a „klasszikus” csehovi elemek: a fák, a hinta, a domb. Az előadásban utóbbi lehet lejtő is, amin fel- és lejárnak a szereplők, hogy aztán lent maradjanak, a felemelkedés reménye nélkül.

Balogh nagyszerűen választott zenét. A hangzás mai, de kortalanságot sugall. A koreográfia pedig az érzelmet hivatott hangsúlyozni, bár ez nem mindig sikerül.

A rendező, a fiatal ember szemével vizsgálja a letűnt és a feltörekvő nemzedékeket, számos kérdést fogalmaz meg, és ami az előadást izgalmassá teszi: ránk, nézőkre hagyja, hogy döntsük el, melyik a megfelelő válasz.

Mindent összevetve, a hibák ellenére a nagyváradi Három nővér izgalmas, jó előadás és ami nagy előnye, pillanatig sem unalmas.

 

 

Nagyváradi Szigligeti Társulat

A. P. Csehov: Három nővér

Rendező:  Balogh Attila

Dramaturg: Benedek Zsolt

Díszlettervező: Golicza Előd

Jelmeztervező:  Hotykai Evelin

Koreográfus: Györfi Csaba

Zeneszerző: Daniel Aga

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!