Erdélyi elbutulás

2016. 03. 29. 20:01

Bár könyvműhelyek vannak, a médiatér jelentősen átalakult, de létezik, mégis úgy érkeztünk el az idei választási évhez, hogy ma már nem lehet arra a kérdésre felelni, mi a választások előtt megvitatható, választásokon képviselhető erdélyi gondolat. Parászka Boróka írása.

 

Március 22-én kezdődött a választási időszak hivatalosan. Nem hivatalosan az egész év választási év, és az lenne a természetes, ha „izgalmi állapotban” telnének a hétköznapok, izzanának az erdélyi magyar közviták, és már javában tartana az önkormányzati, illetve parlamenti választásokra való rákészülés. Ehhez képest ijesztően csendes és tartalmatlan a közélet. Miért van ez, és mi lesz ebből?

Azt az állítást, hogy vitamentes a közélet, bizonyára sokan megkérdőjelezik majd, hiszen konfliktusok, különösen az önkormányzati jelöltállítások folyamatában – ahogy a korábbi választásokkor – most is vannak. Ezek többnyire személyes torzsalkodások, feszültségek, sokkal inkább egy-egy név, arc versenye, mintsem koncepciók, programok polémiája. Azt, hogy mi történik egy-egy székelyföldi, erdélyi településen, még belülről is nehéz érteni, hát még a közösségeken kívülről szemlélve ezeket az alkudozásokat. Az elmúlt években a legfontosabb, és leginkább tematizált politikai vita az RMDSZ és a versenypártok viszonya, a források elosztása, a magyar kormányhoz való viszony, illetve a román kormányból való kilépést érintette. Ezek a kérdések, bármennyire szerteágazóak is voltak, mégiscsak ugyanarról szóltak. Ki-kik és hogyan tartják ellenőrzésük alatt az erdélyi magyar politikai intézményrendszert. Arról, hogy milyen legyen ez az intézményrendszer, hogyan viszonyuljon saját múltjához, illetve jövőjéhez, nem nagyon esett szó. Nem is látni tisztán, ma hol tartunk. A status quo-t sikerült megőrizni, nagyjából ez a következtetés vonható le. A korábban létrejött romániai magyar intézmények – dacára az alkuknak, finanszírozási vitáknak, a magyar- és/vagy román kormányzati erőtérben való mozgásnak – fennállnak, működnek. Majdnem ugyanúgy, mint mondjuk 1993-ban, de legalábbis 2003-ban.

Változást jelent, hogy eltűnt, vagy

eltűnőben az intézményalapító generáció, és velük oda egy (sokak által vitatott, sokak által elismert) politikai kultúra.

Amikor a ma is meglévő hálózat létrejött, akkor a „kis erdélyi magyar önigazgatás”, a „kis erdélyi magyar önigazgatási szervek-, parlament-” különböző elképzelései voltak érvényben, és az akkor aktív politikusok ebben a rendszerben keresték a maguk helyét. Miniszterei, államtitkárai voltak egy nem létező erdélyi magyar kormánynak. S bár ez a kormány nem állt fel soha, de kormányzati program, és egységesként prezentált erdélyi magyar érdekképviselet volt. Az erdélyi magyar érdekképviseletnek voltak válaszai és kérdései az alkotmányos reform, az államreform, a kisebbségi kerettörvény, a kisebbségi oktatási rendszer, az egyházi visszaszolgáltatások ügyében. Jók, rosszak, ezt ki-ki választott szempontjai, rendelkezésére álló információi és pártállása alapján eldönti. Az azonban tény, hogy ha azt kérdezte valaki a rendszerváltás utáni évtizedekben, hogy mi az „erdélyi magyar stratégia”, „cél” vagy „elképzelés”, az nem merült fel, hogy ne lenne ilyen.

Tanulságos végignézni, hogy az erdélyi magyar politikusok közéleti aktivitásukat hogyan alapozták meg, és tették követhetővé a közéleti vitákban való részvételükkel, publikációikkal és köteteikkel. A legaktívabb a könyvcímek alapján Markó Béla. Neki tíz interjú- és közéleti esszéket is tartalmazó kötete is megjelent. Aktív politikusként nem csak résztvevője-alakítója az eseményeknek, hanem reflektál is azokra. A szó legklasszikusabb értelmében véve „közíró”. Tőkés László is sokáig közöl, különböző műfajú, de közéleti igényű írásokat, naplórészleteket, jegyzeteket. Ő szerzőként a kilencvenes években, közvetlenül a forradalom után a legaktívabb, de az ezredfordulóig rendszeresen jelennek meg gyűjteményes kötetei. Püspökként a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, brüsszeli képviselőként az EP irodája adja közre beszámolóit. Kilenc közéleti témájú kiadvány köthető a nevéhez. Frunda György három kisebbségjogi, illetve alkotmányjogi tanulmánya szerepel a publikációs listáján, 1997-ben pedig a Kriterion kiadónál megjelenik egy Elena Stefoi-jal közös kisebbségjogi, román nyelvű kötete. Varga Attila öt jogelméleti munkát, illetve alkotmányjogi munkát közöl az ezredforduló utáni években magyarul és egyet románul – mind akadémiailag jegyzett kiadóknál. Érdekes, bár gyakran vesz részt különböző interjúk alanyaként és időszakosan jelennek is meg vitacikkei, Eckstein-Kovács Péter nem tartozik az RMDSZ szerzői múlttal rendelkező politikusai közé sem. Ugyanez érvényes Kelemen Hunorra, aki költőként kezdte a pályáját, aktív politikusként azonban nem publikál. A Korunk szerkesztőjeként dolgozott, két verseskötete és egy regénye jelent meg, két irodalmi elismerést (a Litera-díját és a Romániai Írók Szövetsége díját) is kapott – de igazából aktív politikai pályája előtt, vagy annak legelején volt aktív író. Tanulmányok szerzőjeként jelenik meg Toró T. Tibor is, aki az RMDSZ politikusaként kezdte a pályáját, majd a Reform Tömörülés, az Erdélyi Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt politikusaként tevékenykedett. Önálló, közéleti írásokat tartalmazó kötete neki sem jelent meg, az utolsó tanulmánya pedig – a rendelkezésünkre álló adatok szerint öt éve publikus. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnökeként vált ismert politikussá: neki egyetlen akadémiailag jegyzett tanulmánya sem jelent meg.

Itt most néhány olyan politikust soroltunk fel, akik az erdélyi magyar közélet ismert szereplőivé váltak. Esetükben csak részben releváns kérdés, hogy aktív politikusként mennyire voltak aktív szerzők is. Munkájuk eredményessége, jelentősége egészen biztosan nem csak ezzel mérhető. Az viszont tény, hogy publikációs tevékenységük így követhetőbb, átláthatóbb. Még az eseti médiaszerepléseknél is átláthatóbbak, hiszen a szerkesztett, szerencsés esetben akadémiailag elismert kiadóknál publikált szövegek letisztultak, ellenőrzöttek, alaposabban átgondoltak, jobban dokumentáltak. Sokat mondó, hogy van-e igény az ilyen típusú külön munkát, erőfeszítést igénylő közéleti megszólalásokra, és ha igen, kik milyen mértékben vállalkoztak rá?

Tény, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben

volt néhány kivételes szellemi teljesítményt felmutató, időszakosan akár politikai szerepet is vállaló személyisége az erdélyi magyar közéletnek.

Gyimesi Éva életműve példanélküli, de az utóbbi évtizedek politikatörténete aligha érthető meg Bányai Péter publicisztikái nélkül (akinek gyűjteményes kötetét a Koinónia gondozta, írásainak jelentős részét pedig nem is Romániában, hanem Magyarországon közölte). Szilágyi N. Sándor ritka példa, ő alig hagyta el az akadémiai szférát, nyelvészként és egyetemi tanárként viszont azon nagyon kevesek közé tartozik, akik megszólaltak közéleti vitákban. Mi egy más című 2003-ban kiadott kötetének alcíme ez is „Közéleti írások”. Az irodalom területéről „rándul be” a politika és a közélet területére Demény Péter, aki aktív publicistaként is végigírta az utóbbi másfél évtizedet, és ő az, aki állandó román nyelvű, az Adevărul blogringjében megjelenő cikkeivel a román közéletbe is „beleszól”, vagy közvetíti a maga – erdélyi magyar – reflexióit. Vele ellentétes pályát ír le Magyari Tivadar, aki szociológus, aktív politikus, az RMDSZ oktatási főosztályának vezetője, de az utóbbi években (közéleti témáktól terhes) irodalmi munkássága vált rendkívül sikeressé. Magyari Nándor László szintén szociológus, és számos 1989 óta megjelenő szaktanulmány után a publicisztika felé fordult, különösen az utóbbi öt évben, mióta blogot vezet. Az általa művelt kritikai vegyes műfaj a pamflet, a tanulmány, a vitairat és a jegyzet határán mozog. Bakk Miklós ismert erdélyi politológus, öt önálló kötete jelent meg – a legutóbbi 2008-ban. Jelentős szociológiai munkát tudhat magáénak a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet, de az itt megjelenő szaktanulmányok háttérdokumentumok maradnak az esetek többségében – kérdés, milyen mértékben válik részévé mindez a politikai döntéshozásnak, érdekegyeztetésnek. Közéletben is megszólaló kutatói: Horváth István Kiss Tamás, Székely István Gergő.

Mindezeket figyelembe véve a publikációs listák alapján azt kell látnunk, hogy

az utóbbi években mennyiségében és minőségében is romlott a közgondolkodás Erdélyben.

Nincs elég olyan kiadvány, vitaanyag, amiből kisarjadhatna szélesebb vita. Messze meghaladja ennek a jegyzetnek a kereteit, hogy bármiféle magyarázatot találjunk arra, miért csökken a publikáló szerzők száma, az akadémiailag is jegyzett (vagy nem jegyzett) publikációk mennyisége. (A minőségi kérdést tegyük sokszoros zárójelbe). Miért van az, hogy a korábban szívesen megszólaló szerzők (Tőkés László, Toró T. Tibor) elhallgatnak? Hogyan lehet az, hogy a székelyföldi autonómia ügyében oly sokszor megszólaló Izsák Balázs nem írt, nem közölt egyetlen, a jogalkotásban hitelesen referenciaként felmutatható, használható munkát sem? A ténnyel kell szembenéznünk, hogy a tartalomvesztés évek óta tart. Nem olyan régóta: az ezredforduló idején még sokkal nagyobb volt a közlési kedv, amely az ezredforduló első évtizedére hanyatlott. Nem ez a politikai hagyomány, minta Erdélyben. Mikó Imre 12 önálló munkát hagyott hátra, Bernády György hármat, Kós Károly szerteágazó elméleti, művészeti, szaktudományos munkáját szét se lehet szálazni, összességében 21 cím kötődik a nevéhez. A rendszerváltás előtti két évtized a politikai önszerveződés szempontjából is elképzelhetetlen Erdélyben a Kriterion kiadó munkája, és Domokos Géza nélkül.

Szóval ez a múlt, a jelen pedig az, hogy bár könyvműhelyek vannak, a médiatér jelentősen átalakult, de létezik, mégis úgy érkeztünk el az idei választási évhez, hogy ma már nem lehet arra a kérdésre felelni, mi a választások előtt megvitatható, választásokon képviselhető erdélyi gondolat? Tartok attól, nincs ilyen. Néhány makacsul kitartó, a közéletből kivonuló gondolkodó van, egy-két olyan szakmai műhely, amelyről csak nagy odafigyeléssel, és célzott érdeklődéssel lehet hallani. Kárhoztathatóak a pártpolitikai viták, taktikázások a kialakult helyzetért. És bizonyára van is felelőssége a politikai intézményrendszernek abban, hogy itt tart az erdélyi magyar „szellemi termelékenység” ahol tart. De nincs egytényezős, pusztán politikai okokra visszavezethető magyarázat.

A szomorú helyzet az, hogy van hol, van mikor, van mivel, van kinek, van miért, de nincs kivel. Nincs tartalmat termelő aktor. És mivel nincs előre letisztázott, társadalmi vita tárgyává tett tartalom, kétséges a választási verseny célja, módja és kimenetele. Ettől még lehet az utolsó pillanatokban is profi kampánycsapatot működtetni, logót tervezni, koncertezni, választási karavánt kocsikáztatni, szórólapozni, pártjelképes golyóstollakat és pólókat osztogatni. Még az sem lehetetlen, hogy ez a fajta steril, politikai mechanika elég a választási küszöb megugrásához. Csak kérdés, mit őröl üresben a voks-gép?

Persze lehet, hogy ez a fajta szellemi kihalás egy futó benyomás. Hamis kép, amit a politikusok, politikai vitairatok és tanulmányok szerzőinek publikációs listája alapján alakítottam ki. Lehet, nagyon is eleven, friss munka folyik helyi műhelyekben, környezetvédő ligákban, anyaegyletekben, városfejlesztő önsegélyző csoportokban, kerékpáros védszövetségekben, pedagógus fórumokon és diákönkormányzatokban. Ha van ilyen munka (és van), akkor a kérdés az, hogyan lesz ebből érdekérvényesítés, jogalkotás, döntéshozásban való részvétel, demokratikus közösség. Hogy ki áll elő a farbával politikai ösztönzésre, anélkül, vagy annak ellenére. Ma a nullfokon állunk, innen szép nyerni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!