A halál előtt letolt nadrággal

2016. 09. 28. 13:32

Szeptember 24-én újra játszották a Kolozsvári Állami Magyar Színházban az Öregek könyve című előadást. Legközelebb Nagyváradon lesz látható, a Rövid Dráma Fesztiválon, szeptember 28-án. Sarvadi Paul méltatása.

 

Dimény Áron, Sinkó Ferenc és a koporsó   Fotók: Biró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház

 

Különleges a Kolozsvári Állami Magyar Színház Öregek Könyve című előadása Mihaela Panainte rendezésében, melynek bemutatója május 7-én volt. A mai lerövidített munkafolyamatok kontextusában teljesen új minőséget képvisel. A költői színház, amit a fiatal rendező előhív, a testen keresztül és a színész expresszivításán át születik. A jelentése nem csak a szó, hanem leginkább az, ahogy az ki van mondva, ahogy követi a hang tónusa, vagy ahogyan a test megformálja. Ami viszont egyedivé teszi, ahogy a szavakat képekké alakítja és ahogy a költői állapotokat testi érzékenységre váltja. Ez az előadás visszaállítja a romániai színházi közegbe a maszkot, mint eszközt, amely kihangsúlyozza a testet és arra kényszeríti, hogy mesélje el, amit a mimikán megfagyasztott.

Az előadás alapanyaga a Szilágyi Domokos Öregek Könyve című, 699 versszakos költeménye, amelynek szinte fele el is hangzik. A költőt Plugor Sándor öregekről szóló grafikái inspirálták, és a kettő együtt, a Kriterion kiadó jóvoltából, 1976-ban látta meg a napvilágot. Ez a magyar irodalom egyik legszebb könyve (gondolok rá, mint tárgyra is), egy megrázó költői meditáció a halálról, a nemlét felé haladásról. Lélekszorongató és cinikus, mint minden, amit a költő versbe foglalt. És ettől pengeéles, már-már életveszélyes! A könyv drámaiságához tartozik az is, hogy Szilágyi Domokos ugyancsak 1976-ban követett el öngyilkosságot, és egy olyan levéllel búcsúzott, ami akár az Öregek Könyve végére is illene: „Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom… Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat”.

Sűrű háttere van tehát ennek az előadásnak, és ehhez hozzáadódik az is, hogy 2011-ben Mihaela Panainte, még független szinházcsinálóként, a kolozsvári Ecsetgyárban alkalmazta színpadra ugyanezt a szöveget. Idén pedig pontosan 40 év után, a Kriterion Kiadó egy újabb kiadást szerkesztett meg, és az új Öregek Könyve immár románul is olvasható lesz a kétnyelvű változatban.

A fiatal rendező remek ötlettel áll elő már az elején: két színésszel (Dimény Áronnal és Sinkó Ferenccel) dolgozik egy többes szám – első személyben megírt vers színpadi adaptálásán. Ez egyrészt dramaturgiát képez, párbeszédet igényel. Másrészt okosan osztja meg azt a kettősséget, ami végig jelen van Szilágyi Domokos irásában: egyik oldalon a kétely, a mély kérdések, a másikon a rideg tények és a merev válaszok az életről a halállal szemben. Tehát konfliktus, tömören és jó mélyről. A két szereplőből archetipusokat hoz létre: a homo ante mortemet (Dimény Áron) és a homo post mortemet (Sinkó Ferenc).

A kettejük folyamatos együttléte, amit ego - alterego viszonyként is lehet értelmezni, a párbeszédtől lassan a cselekvések felé halad. Sinkó az elején csak elnézően tekint Diményre, és lassan elkezdi felkészíteni őt a halálra, konkrétabban a saját temetésére. Ő teszi-veszi az ehhez szükséges párnákat, ugyanolyan fekete öltönybe öltözteti, mint amilyet ő is visel, levágja körmeit. Eközben, a holtfehér Dimény szemei vérben állnak. Egy élő hulla benyomását kelti. Ahogyan fokozatosan kerülnek rá a ruhadarabok, épül le az ellenállása, a kérdései és az egzisztenciális problémái egyre kevésbé gyötrik és mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy egy végső tragédia fele haladunk.

Ezt a folyamatos utat a halál fele mérnöki pontossággal és hatékonysággal jelzi az előadás látványvilága is. A színpad egymással és a nézőtérrel párhuzamos átlátszó fóliákkal van folyosókra osztva. Komplementáris színűek, ezzel is jelezve az élet és halál kizárásos viszonyát. A folyosók peremei fénysugarakkal vannak jelölve, így áll össze az előadás hihetetlen pontos jelrendszere.

Ez jellemzi az egyik kulcsjelenetet is, amelyben felkerülnek a maszkok. Őket Varga-Járó Ilona készítette, Plugor Sándor rajzaiból inspirálódva, az előadás koncepciójának alárendelve. Az egyik nevet, a másik sír, az egyik a színpad legmélyebb pontján található, a másik a nézőkhöz közel. A maszkok felkerülése után az előadás költőisége eléri csúcspontját. Az arcok eltűnnek, de a test beszéde pótolja ezt, és paradox módon, a mondanivaló egyre csak gazdagodik.

Az eddig lineáris mesét epizód jelenetek váltják. A két szereplő először visszatér az iskolapadba. Vizsga, amelynek végén elnyerik az élettől való búcsúzás jogát, vizsga, amelynek végén engedélyt kapnak a halálba vonulásra, és amint azt várni lehet, nem maradnak el a körmösök sem. Aztán egy groteszk, ironikus és talán egy picit túl hosszú haláltánc következik, amelyben a fő eszköz egy stilizált sárga koporsó. Ennek a jelenetsorozatnak az erőssége és a látványossága a koreográfia, az a fajta mozgáskultúra, amit Yves Marc képvisel, erősen pantomim jellegű. Az ő közreműködése újabb jó választásnak bizonyul, hisz mindaz, amit hozzátesz az előadáshoz, pozitív, létjogosult és költői. Ugyanakkor remek élmény látni Sinkót és Diményt, ahogy alkalmazzák a roppant fárasztó és megeröltető új technikákat, pontosan és élvezettel. Ezt a fajta testtudatot erősen lehet hiányolni a hazai előadások legtöbbjéből.

Az előadás zárójelenete hirtelen, szinte erőszakosan szakítja meg a színpadon megszületett költői hangulatot. Brechti: műszakosok érkeznek és a nézők szeme láttára bontják le a díszletelemeket. Munkafényben ruházatuk – a tipikus munkás salopéták – erős kontrasztot alkotnak az addig látottakkal, a stilizált színpadi térnek és atmoszférának a legerősebb ellentéte. Vitatható megoldás, hangulattól függően tűnhet megfelelőnek, vagy utolsó pillanatban összedobott megoldásnak. Tény, hogy a hatása erős, gyorsan és szinte visszafordíthatatlanul ránt ki az előadás meséiből, olykor filozofikus gondolatvilágából. A költészet abszolút ellentéte: a konkrét, cinikus élet elkerülhetetlen válasza. Banális halála egy szép előadásnak, amit így is kell kezelni.

Ez a rendezői megoldás rögzíti Mihaela Panainte véleményét a halálról, és csak annyit közöl: függetlenül attól, hogy kezeljük ezt az örökérvényű nagy témát, ami valójában történik, az épp olyan egyszerű, mint egy díszletelem lebontása, vagy egy hangulatteremtő reflektor kikapcsolása. Nincs semmiféle költészet, csoda, vagy szépség abban, ahogy e világi életünkből távozunk, viszont annál több lehetne abban, ahogy leéljük azt!

Öregek könyve

Szilágyi Domokos műve nyomán

Szereplők: Dimény Áron, Sinkó Ferenc

Rendező: Mihaela Panainte

Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu

Dramaturg: Balázs Nóra

Koreográfus: Yves Marc, Györgyjakab Enikő

Zene: Șerban Ursachi

Maszkok: Varga-Járó Ilona

Ügyelő: Böjthe Pál

Bemutató időpontja: 2016. május 7.

Az előadás időtartama: 1h 10' szünet nélkül.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!