Majom gépfegyverrel

Lezajlott az első tévévita az Egyesült Államok elnöki székéért folyó Clinton-Trump párharcban. Nem csak azért érdemes vizsgálni a jelenséget, mert a világ egyik legbefolyásosabb pozíciója a tét, hanem mert sokat elárul a demokrácia működéséről. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Az elemzők szinte egybehangzó véleménye szerint Hillary Clinton nyerte az első tévévitát Donald Trump ellen, de napokba telik, amíg kiderül, melyikük tudta valójában ügyesebben mozgósítani saját szavazóit, elbizonytalanítani ellenlábasa híveit, illetve a romániai idő szerint a kedd hajnali négytől kezdődő, szigorú szabályok szerint lezajlott másfél óra témáit ki fogja hatékonyabban felhasználni a kampány finisében, illetve a hátralevő két másik nyilvános összecsapáson.
Az Amerikában hagyománynak számító, mára kiforrott forgatókönyv szerint zajló három elnökjelölti és egy alelnökjelölti vita, ha nem is minden esetben perdöntő, de fontos része a minél szélesebb nyilvánosság bevonására, és igen, manipulálására építő politikai kultúrának, amely az egyik utolsó fázisát jelenti az elnök-aspiránsok nagy nyilvánosság előtti alkalmassági vizsgájának.
Alkalmasság alatt természetesen (sajnos) nem csak felkészültséget kell érteni, hanem ennél sokkal komplexebb eszközkészletet, ami a vitakészségtől kezdve a metakommunikáción át a nyakkendő színéig sok mindent magában foglal. A sokrétűségre iskolapéldaként a sorban első, Kennedy-Nixon összecsapást szokás említeni, ahol az ifjú JFK-nek a képernyőn hatalmas előnyt jelentett a külleme az igencsak elhasznált Nixonnal szemben, a rádióhallgatók viszont Nixont érezték felkészültebbnek, de nagy valószínűséggel a mostani sem marad ki a könyvekből, elsősorban a két jelölt rendkívül eltérő habitusa és stratégiája miatt.
Trump, nem hagyományos értelemben vett politikus, sokkal inkább egy (fogalmazzunk finoman) harsány showman, jól érzékelhetően nem a tanult városiakat akarja elérni észérvekkel, hiszen az eddigi kampányában sem őket szólította meg, mint ahogy nem is a demokraták számára fontos csoportokat, mint például a nőket, vagy latinókat. Ő a fehér munkásokra, az ő indulataikra, előítéleteikre épít (elég az Obama született amerikaiságát firtató kedvelt témáját említeni), az ő elégedetlenségükre bazíroz. Nem kell attól félnie, hogy a célcsoport utólag ellenőrzi, mit mondott 2012-ben a Twitteren (szerinte a klímaváltozás egy, a kínaiak által terjesztett összeesküvés-elmélet), elég, ha csak határozottan tagadja, a változás záloga az ő stratégiájában nem a felkészültség, hanem a vehemencia. Tegyük hozzá, ezen a téren nincs is más, amit a lassan 30 éve politizáló, firstlady-ként, szenátorként, külügyminiszterként, már korábban is jelölt aspiránsként komoly tapasztalatokat szerző Clinton asszonnyal szemben felmutasson, legfeljebb még annyi, hogy épp ezen tapasztalatok okán Clintont a politikával szembeni általános elégedetlenséget kiváltó régi rendhez köti.
Merthogy Clinton ezalatt a gazdag tapasztalatokat felsorakoztató 30 év alatt, nem csak hogy nem váltotta meg a világot, de elég szépen meg is kopott, sok ügyet lehet a fejére olvasni, elsősorban legutóbbi botrányát a külügyminiszterként magánszerverről bonyolított, részben rejtélyes módon megsemmisített levelezését, illetve – még kellemetlenebb – az ezzel kapcsolatos rugalmas ténykezelését. Érdekes, hogy Trump éppen ezt a kártyát játszotta ki legkevésbé. Lehet, azt akarta bizonyítani vele, hogy tud visszafogott is lenni, de az 51 közbevágása (igen, az elemzők ezt is számolják, ahogy azt is, hányszor szipogott), illetve az ingerült arcrezdülései egyes témáknál nem ezt sugallták, jóllehet a várakozásokhoz képest még így is jól teljesített. A Clintonnal rövid ideig a jelöltségért versengő Martin O’Malley például, amikor megkérdezték, ő miként készülne a Trump elleni vitára, azt mondta, úgy gondolna rá, mint egy majomra, gépfegyverrel a kezében.
Clinton ezzel szemben higgadtnak és felkészültnek mutatkozott, még ha a tőle megszokott gépiességgel sorolta is a jól előkészített paneleket egyes helyzetekben, és arra is ügyelt, hogy egyszer se kortyoljon a pulpitusra kikészített vízből, illetve egyszer se támaszkodjon, ezzel is sugallva, hogy a szeptember 11-ei, elvileg tüdőgyulladásnak tulajdonítható ájulása tényleg csak átmeneti volt, és fizikailag is alkalmas az elnöki, és az ezzel járó főparancsnoki poszt betöltésére.
Mindezek persze csak jelek, de a következő hetekben bármelyikük válhat sorsdöntővé, hiszen – a jelöltek relatíve népszerűtlensége okán – még csak a szavazópolgárok 80 százaléka kötelezte el magát valamelyik jelölt mellett.

Innen Kelet-Európából nézve persze nem éppen bizalomgerjesztő, hogy a társadalmi berendezkedés, ami felé negyedszázada változó intenzitással evezünk (a demokráciára gondolok), még ilyen sok szűrő ellenére is ilyen kevéssé lelkesítő jelölteket tud kitermelni, pedig érdemes lenne arra koncentrálni, hogy az amerikaiaknak, talán éppen ennek harsány, show-elemekkel tarkított, hiábavalóságokkal teli cirkusznak köszönhetően még mindig maradt némi reménye, hogy a gépfegyver mégsem a majom kezébe kerül.