A gyűlölet futótüze

Hazai ősbemutatóra vállalkozott a Temesvári Csiky Gergely Színház, egy sikeres szerző sikerdarabját állította színpadra Radu-Alexandru Nica. A libanoni származású, Párizs után Kanadában letelepedő Wajdi Mouawad Futótűz című drámáját számos nyelven játsszák világszerte, film is készült belőle. A nagyregénynek beillő drámából megrázó előadást alkotott a társulat. A produkciót a TESZT alkalmával látta Simon Judit.

Wajdi Mouawad számos irodalmi és színházi díj birtokosa, író, rendező, színész a múlt keresésére indult a Futótűz című drámával. A Kanadában élő szerző szülőhazájába, a polgárháború őrölte Libanonba viszi vissza szereplőit, hogy választ találjanak, az első körben megfejthetetlennek tűnő rejtélyekre, hogy aztán, a különböző pillanatokból összeálljon a görög tragédiákhoz hasonló, de végkifejletében mégis különböző történet. A Radu Alexandru Nica rendezte előadás az író történetének fonalát követi, de olyan színházi nyelven fogalmaz, amely által univerzálissá válnak a feltett kérdések, s a válasz is bárhol, bárkire érvényes lehet.
A gyűlölet kulcsát keresi, a gyűlöletét, amely nemzedékeket nyomorít meg, kivetkőzteti emberi mivoltukból az egyéneket. Az abszurd, rosszul értelmezett hagyományok, az értelmetlen, gyűlölet szülte háborúskodás – családban, országban – olyan helyzetbe taszíthat, hogy az igazságosnak vélt harc végtében az ölés, a szenvedés előidézés örömforrássá lesz, s a gyilkos elméjében művészetté nemesedik.
A múlt feltárása egyben a felelősség kutatása is: megkeresni azt a pillanatot, amikor elkezdődött az egész érthetetlen és értelmetlen gyűlöletlánc, harcsorozat. A lányok gyűlölik anyáikat – hangzik el a színpadon – de az ok rejtve marad. Mert az csak egy szem a láncból, amikor Nawaltól (Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tokai Andrea) a hagyományra, közösségre hivatkozva elveszik a gyermekét; csak folytatás, amikor Nawalhoz csatlakozik a szabadságvágytól hajtott Sawda (Borbély B. Emília), hogy együtt keressék meg az eladott gyermeket, és fegyverrel harcoljanak, talán a szabadságért, a vélt igazságért, talán önmaguk megmentéséért. Lehet az a pillanat a kulcs, amikor az öregasszony elmondja, hogy a tudás az egyetlen menekvés a hagyományokon nyugvó férfiuralom elől. Hogy a tudás lehet a szabadság, amellyel a hagyományok rabságából lehet kitörni, nőként emberi életet élni. A tudás viszont veszedelmes is, szembehelyez a hagyományok és harcok uralta világgal. A tudás lehet eszköz, de nem véd meg a fegyverektől.
A gyűlölet-lánc végén az idős Nawal (Tokai Andrea), aki öt hosszú évig nem szólal meg, nem beszél ikergyermekeivel, talán a rájuk hagyott borítékok rejtik a titkot, amely miatt már szavak sincsenek, csak a be- és elzárkózás jelezheti az iszonyatot, választ az egyre sokasodó kérdésekre.
Jeanne (Éder Enikő) és Simon (Kiss Attila) kénytelenek elutazni a kanadai jelenből a libanoni múltba, hogy feltárják és szembenézzenek saját és anyjuk múltjával, hogy megfejtsék a hallgatás, a gyűlölet okát. Az ikerpár elindul és én, a néző lélegzetvisszafojtva követem az útjukat, amely elvezet a kulcsfigurához, Nihadhoz (Molnos András Csaba), de a gyűlöletlánc első szeme továbbra is rejtve marad.

A csend megfejtése Nagyszabású, tiszta jelképekre alapozott, funkcionális díszletben tárul elénk a görög tragédia: az asszony emberi méltóságának megsemmisítése, a harcok, az erőszaksorozat, a vérfertőzés. Ez utóbbira már nincsenek szavak, ez utóbbi nyomán ítéli magát hallgatásra, önmagába zárkózásra az asszony.
A szophoklészi sorstragédia kibontakozása, a görög mitológiához – ha úgy tetszik – a mesékhez hasonlóan történik: a két fiatal útjuk során különböző emberekkel találkozik, akik mintegy útbaigazítják őket, hogy az anyjuk ügyvédjének és barátjának szavai nyomán megkeressék apjukat és bátyjukat. Kettejük számára ez az út a múljuk, gyökereik megismerését, valamint anyjuk hallgatásának megértését is jelentheti. Mert az anya csendjének megfejtését nem segítheti sem a bonyolult matematikai elmélet (Jeanne matematikus), sem az erő (Simon bokszoló), csak a valóság megismerése.
A logika csődöt mond ott, ahol az értelmetlenség az úr; vagy ahol a legendák, a hagyományok fontosabbak, mint az élet.

A remény pillanata Megtalálni a testvért és az apát, kinyitni a borítékot, nem feladni a lehetetlennek tűnő „küldetést”. A gyűlölet első láncszeme ott rejlik a szabadságot, az élhető életet korlátozó tradíciókban, a félelemben.
S közben megismerjük Nihadot, az asszony elveszett gyermekét, a fiát, akit egy életen át keresett, és aki tragédiájának beteljesítője.
Noha a Futótűz korántsem bűnügyi játék, az előadás feszültségét csökkentené, ha idő előtt (mondjuk ebből az írásból) kiderülne a végkifejlet.
A rendező nagy bravúrja, hogy az összetett, több szálon futó, számos sorsot megmutató drámából, tiszta, mindvégig követhető előadást alkotott. Tisztán jelenik meg a jelen és a múlt, bontakoznak ki az összefüggések. A háttérvetítések is segítik az eligazodást időben és térben. Nica érdeme az is, hogy a történeten túl kibontotta a lélektani szálakat is, az előadás mégsem csap át melodrámába. Megrázó momentum, amikor Nihad szembesül az igazsággal és ritka szép színházi pillanat, a jelkép, amellyel a fiatalok elvágják a gyűlöletláncot, mintegy békét teremtve elsősorban önmagukban. Ez a remény pillanata is, hogy világ megszabadulhat a háborúkat generáló gyűlölettől. Ehhez elég lenne a szó, a tudás, az értelem.

Minden illeszkedik Fontos és megrázó előadás a Futótűz, de ez a színpadi alkotás a színészek játéka nyomán nemesedett igazán nagyszerűvé. Érzékenység, őszinteség, tehetség jellemzi mindannyiuk játékát. Valamennyi színész, akár hosszabb, akár rövidebb a partitúrája, de akkor is, amikor két karaktert alakítanak, képesek megmutatni szerepük minden oldalát. Élő embereket jelenítenek, s játékuk nyomán megismerjük a szereplők cselekedeteinek belső indíttatásait.
Minden alakítás külön elemzést és dicséretet érdemel. Ez érvényes mind a főszerepek alakító, mind a kisebb partitúrákban tehetségüket bizonyító művészekre. Ritka az olyan színházi előadás, amelyben minden illeszkedjen és kifejező legyen az alkotásban: a színészi játék, a díszlet, a jelmez, zene, a fények. Olyan nyelvezetben szól az előadás az identitáskeresésről, önmagunk megismeréséről, a múlt szükségszerű feldolgozásáról, a jelen lehetőségeiről, hogy mindvégig a mi térségünkre is érvényes, a megfogalmazott kérdésekre mindnyájunknak válaszolnia kellene, hogy élhetőbb világot teremtsünk.
A temesváriak előadása olyan, amilyenért érdemes színházat csinálni és színházat nézni.