Az író nem poros múzeumi tárgy

SZILÁGYI ZSÓFIA irodalomtörténész, kritikus a kortárs irodalmi élet egyik legsokoldalúbb személyisége. Az Erdélyi Riport kertjében Szilágyi Aladár beszélgetett az orosz klasszikusok kutatásában, a Móricz-életmű újraértelmezésében, Kosztolányi ismeretlen novelláinak felfedezésében jeleskedő, „sokszerelmű” szerzővel.

Főleg a hatvanas-hetvenes években jelent meg Móricz Zsigmondról több monográfia. Feltételezem, nem volt véletlen, hogy most megírta a maga közel 800 oldalas Móricz-monográfiáját. Az előzmények óta előkerült dokumentumok mellett, egyfajta szemléletváltás is motiválta önt?

A nagy Móricz-könyvemnek volt egy előzménye, a Továbbélő Móricz című kötetem. Akkor azt vizsgáltam, hogyan, mennyire él Móricz a kortárs irodalomban. Egyetemista koromban még nagy Móricz-apály volt, akkoriban nem sokat hallottunk róla az egyetemen. Aztán egyrészt kortárs írók számára lett érdekes, másrészt új Móricz-szövegek bukkantak elő. A 2000-es években már más Móricz-művek kerültek az érdeklődés középpontjába, kiderült, nem ismerjük a teljes életművét. Szemléletileg is más kérdések váltak fontossá, a valóság-fikció viszonya és így tovább. Éreztem, hogy Móriczot kutatni aktuális feladat.

Szövegeiben szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag a teljes Móricz-életművet elolvasta, újraolvasta, ugye?

Igen, ez egy tényfeladat volt. A megjelent, illetve – amennyire tudtam – a meg nem jelent szövegeit egyaránt, mert az anyag egy része még kéziratban van, amit a nagyközönség nem ismerhet.

Az írónak egyre-másra jelennek meg a naplói, levelei, az úgynevezett Tükör-füzetek szövegei. Ezekkel hogyan kezdett foglalkozni?

A Tükör-füzeteket az első világháború alatt írta, azt próbáltam megérteni, hogy a háború alatt hogyan változott meg Móricz írói magatartása, miért mondta azt, hogy most már nem lehet hagyományos regényeket írni, hanem valami mást, és mi az a „más”. A félbehagyott műveknél azt próbáltam nézni, milyen írói döntéshelyzetet lehet belőlük megérteni. Mondjuk, ír nyolc oldalt egy könyvből, abbahagyja, nézzük meg, mi az a mű, amit helyette megír, értelmezzük, hogy milyen útról lép le, és merre tart. Mert az írói pálya nem feltétlenül csak a sikertörténet mentén gondolható el, hanem úgy is, hogy belefut bizonyos kudarcokba, aztán visszalép. Valóban komoly feladat: próbáljuk meg értelmezni, hogy egy kézirattal mit lehet kezdeni? Hogy mi az érdekes benne, a javítások, vagy az, hogy írógéppel írta, avagy tollal? Ez a része izgalmas szegmense a monográfia-írásnak.

Úgy ment ez a munka, hogy egy spirálban lejjebb és kijjebb haladva jutott el a mélyebb és szélesebb rétegekig?

Igen, igen, valami hasonló történt. Én úgy gondoltam el mindig, hogy megyek előre, és ilyen köröket írok le.

Móricz – a műhelyforgácsai mellett – rengeteget jegyzetelt, jegyzetmániás volt, nagyon sok mindenre kiterjedt a figyelme. Ahhoz, hogy a teljes életművet – életet és művet –, a kort átfoghassa, tudtommal átnézte a korabeli újságokat, sőt az író olvasmányait is, még a kiadói reklámfüzeteket is. Mi késztette erre a hangyamunkára?

Hát én egy érdekes könyvet akartam írni, az is célom volt, hogy a monográfia műfaját újragondoljam. Azt, hogy hogyan lehet érdekesen beszélni egy íróról. Én a kortárs irodalmi életben is benne vagyok, és mindig érdekelt, hogyan születik az irodalom, próbálom egy élő valamiként felfogni. A maga által említett kiadói kiajánlóra azért figyeltem fel, mert én is dolgozom kiadóban, és egyszerűen kíváncsi lettem: milyen módon reklámoztak egy adott Móricz-könyvet. És akkor azt is megnéztem – ez az Úri muri esete volt –, hogy milyen könyvekkel reklámozták együtt, megpróbáltam elképzelni, hogy a korabeli olvasó mit látott belőle. Mert most már, ugye, egy visszatekintő olvasatunk van, egészen másképp nézünk az Úri murira. Akkor egy új könyv volt, és nem jósolhatta meg senki előre, hogy az a Móricz-életműnek egy fontos pontja lesz-e vagy sem. Vannak a könyvemben ilyen kísérletező fejezetek, ez is egy ilyen rész. Mindent nem lehet előre eldönteni. Az ember ül egy nagy kupac papír előtt a kézirattárban. Móricznál még azt a koszos dobozt is megőrizték például – hiszen a hagyatéka megmaradt –, amelyikben a lapkivágatait tartotta. Amit ő fontosnak talált, meg ami róla szólt, azt mind félretette. Kivágta, félrerakta, a család megőrizte, és átadták a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Szóval az ember ott ücsörög, lehet, hogy egy napot elbíbelődik, semmi érdekeset nem talál, majd rábukkan valamire, amiből elindul egy ötlet. Ez is egy ilyen ötlet volt, ennek a kiadói reklámfüzetnek az átböngészése. És utána elolvastam azokat a könyveket is, amiket Móricz kötetével együtt reklámoztak. Meglepő volt, hogy ajánlanak hat könyvet, amiből ötről soha életemben nem hallottam, pedig elég sokat olvastam. Elkezdtem töprengeni: vajon miért van ez így, hova tűnhettek azok a könyvek az idővel.

Egy szó, mint száz: a móriczi szövegeket körbepárnázta azzal a szövegvilággal, ami…

…ami őt körbevehette. Persze, csak részben próbáltam meg rekonstruálni, hiszen fogalmunk se lehet róla teljes egészében, de legalább az ő esetében van anyag. Kosztolányinál sokkal nehezebb volna ugyanezt megtenni.

Bizonyára az egész opus létrehozásában sok volt a tudatosság, a tervezett elem. A véletlenek mennyire játszottak közre a munkájában?

Abszolút nagy szerepük volt. Sokat gondolkodtam a szerkezeten, állandóan elrendeztem, majd újrarendeztem, hogy mi, hova kerüljön. Volt benne sok szerencsés momentum, ami aztán csak akkor lett „szerencse”, ha ki tudtam belőle találni valamit. Volt olyan is, amit egyszerűen el kellett engednem. A hagyatékban szerepel például egy pszichológiai szakvélemény. Móriczról készült – talán a 30-as évek végén – egy pszichológiai leírás, nagyon érdekes volt, de nem tudtam sehova berakni a könyvembe.

Már szót ejtettünk a félbemaradt műveiről. Talált-e köztük olyat, ami netán egy remekmű ígérete lett volna?

Remekműről nem tudok, de olyan van, amit nagyon sajnáltam, hogy félbehagyott, ez az Özvegy című regénye. Ha jól emlékszem – a Rózsa Sándor-regények megírásakor tette félre, a 30-as évek végén. Nagyon kevés maradt meg belőle, tehát nehéz kitalálni, hogy mivé sikeredett volna, de a megírt szöveg is különleges, eleven Budapest-képet ad. Bemondanak a rádióba valamilyen második világháborús hírt, és abban a helyzetben mutat pillanatképeket az akkori Budapestről. Például Csortos Gyula, a színész üldögél egy kávéházban, vagy a Császár-fürdőben beszélget valakivel. Bánom, hogy nem ebbe az irányba ment el, hanem visszanyúlt egy 19. századi témához, és a Rózsa Sándor-regényeket írta helyette. Olyat nem nagyon csinált, hogy megírt tíz oldalt, és akkor félbehagyta. Ha megírt tíz oldalt, akkor az meg is jelent. Fölöslegesen nem dolgozott. Ekkora terjedelem általában egy leülést jelentett nála. Tehát leült az írógépéhez, megírt kilenc-tíz oldalt, és akkor eldöntötte az írás további sorsát. Nagyon gazdaságosan működő „Móricz-üzem” volt ő – a piacról élt. A töredékei nem olyan művek, hogy majdnem készen vannak, hanem kis kezdemények vagy vázlatok, amiket nem valósított meg.

Ami a Móricz-művek jelenlegi megítélését illeti, bizonyára az is előfordult, hogy periférikusabbnak ítélt művek is a figyelem középpontjába kerültek, ugye?

Igen, igen. Minden korszakban megpróbáltam kicsit máshova tenni a hangsúlyokat: Azt már nem csak én, hanem többen mondták, hogy Móricznak a korai korszakában, az első világháború előtti években az Isten háta mögött volt az, ami fölhozta őt ilyen „sztárhelyzetbe”. Én viszont úgy gondolom, legalább annyira érdekes az Árvalányok és a Galamb papné, amiket ritkán szoktak emlegetni. Ha már ilyen típusú regényeket keresünk, akkor az Úri murinál én jobban szeretem a Kivilágos kivirradtig-ot, íróilag izgalmasabb vállalkozásnak gondolom, hosszasabb elemzést is kapott nálam, mint az Úri muri. Az az érdekes Móriczban, hogy minden korszakában vannak gyengébb pontok, vannak nagyon gyengén megoldott művei is, de mindig bekövetkezik nála valamilyen megújulás. Valahogy a hajánál fogva kirángatja saját magát ezekből az írói válságokból. És elég nagy hangsúlyt tettem a Budapest-regényeire, meg egyáltalán a „városi ember” Móriczra. Korábban nagyon erősen a „népi író”, „parasztíró” megítélés érvényesült. Bizonyos Budapest-regényeit, mint amilyen a Rab oroszlán, A fecskék fészket raknak, vagy a Házasságtörés, próbáltam egy kicsit középre terelni, a Móricz-értés centrumába, hisz nagyon érdekes könyvek.

Finomított, igazított valamit Móricz debütálásával, a kezdetekkel kapcsolatosan is…

Az egy érdekes kérdés, most egyébként is foglalkoztat a pályakezdés problémája. Egyrészt van egy fix képünk arról, hogy a Hét krajcárral berobbant az irodalomba. Holott az indulását nem lehet robbanásnak mondani, nagyon lassú pályakezdés volt az övé, nagyon szenvedett ettől a helyzettől. Elmúlt már harminc esztendős – ez azért soknak számított akkoriban. Amikor 1908-ban belép az irodalomba, már létezik a Nyugat, a nála fiatalabb Kosztolányinak már több kötete van.

Csupán 1911-ben jelenhettek meg az első regényei, azt követően viszont hamar „súrlódott” hozzá Ady Endre. („Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz./ Súrlódjék az írás Móricz Zsigmond úrhoz…”)

Persze, Ady hamar beemelte a literátorok körébe. Eljátszották ugyanazt, amit Arany János és Petőfi Sándor annak idején. Ady Endre befogadta, és tényleg beindul egy diadalmenet, az 1908 és 1914 közötti hat év pályájának a legfényesebb korszaka – anyagilag is. De mindezt nagy kínlódás előzi meg, hogy ő merre menjen, mihez fogjon, népdalgyűjtő egy időben, gyerekíró, műfordító. Az a legfurcsább vállalkozása, hiszen nem nagyon tud idegen nyelveket.

Mint gyakorló pedagógust kérdezem: akár középiskolai, akár egyetemi szinten az oktatás nincs nagyon lemaradva ahhoz képest, ahogy új szelek fújnak, akár az irodalomtörténetben, irodalomkritikában is, egyáltalán: a modern irodalom megítélésében?

Szerintem az oktatás mindig lemarad, illetve van néhány szerencsésebb időszak, amikor kicsit fölgyorsul. Részben azért is, mert a kollégák tanultak valamit az egyetemen, s ők azt adják tovább. Tehát van egy ilyen lassú hullámzás, de ők nem feltétlenül követik ezeket a folyamatokat. Kényszerből is, lustaságból is – sok oka lehet ennek. A tankönyvek sem kísérik figyelemmel ezt a nagy változást, a kortárs irodalom mozgásait. Én sosem a nagy megoldásokban hiszek, hanem az egyéniekben. El lehet mondani, ha az embernek van lehetősége erről beszélni, vagy a tanítás során át tudja adni a mostani egyetemistáknak, hátha valami, valamikor meg fog változni, de a generális csodákban nem hiszek. Én tíz évig tanítottam a veszprémi egyetemen, akkor úgy volt a rend, hogy az 1930-as évektől kezdtem mondani a magamét, addig más kollegák tartották az órákat, és nekem nagy dicséret volt, amikor elárulta egy hallgatóm, hogy itt érezte először: az az író élt… Ezt meg lehet csinálni így, ha az ember sokat olvas, alaposan tájékozódik, és akkor az illető író élő figura lesz, nem egy poros múzeumi tárgy. Engem sokat segít, hogy most is tudom, „élnek írók”… A tanár kollegáknak ez nem feltétlenül merül föl a fejében. Írótípusok ugyanúgy léteztek a húszas években, mint ma, ugyanúgy sértődések szőtték át az irodalmi életet, mint ma. Ha az ember egy kortárs íróval ül le sörözni, sok minden kiderül, nem olyan nehéz elképzelni, hogy ez miként zajlott Móriczék idejében.

Hadd idézzük fel egy pillanatra a dédnagyanyja, Kálmán Bella alakját. Mennyire családi legenda, mennyi lehetett a valóság Móricz Zsigmond és az ő kapcsolatában?

Valami valóság volt benne. Õ úgy lett a dédnagymamám, hogy beházasodott a családba, nagyapám már másfél éves volt, amikor ő lett a mostohaanyja, tehát nem vagyunk vérrokonok. Negyven évig boldogította a családunkat, nem volt egy könnyű természetű hölgy. Nem ismerhettem, mert 58-ban halt meg. Részletesebben a Továbbélő Móricz című könyvemben írtam meg a sztoriját. Úgy hagyományozódott a családban, hogy Móricz Zsigmond szerelmes volt Kálmán Bellába, az emlékkönyvébe írt egy elég rossz versikét, próbált neki udvarolni. Bella nagyon rátarti, szép nő volt. A Móricz-kutatásban nem nagyon maradt nyoma ennek a szerelemnek. Az író húsz éves körüli lehetett, az ő részéről ez kudarc volt, sikertelemül ostromolta Kálmán Bellát, akár más hölgyeket is ott, Kisújszálláson.

Kár, hogy a szépséges Bella nem vérrokona, mert poénként tartogattam: talán Zsófia hasonlít a dédire, akkor – ha Zsiga bátyánk megpillantaná, miután elolvasta volna, mi mindent írt róla – biztosan belehabarodna…

Nem igazán illenénk egymáshoz, hiszen talán a vállamig érne… Különben is, ha már lehetne válogatni, akkor inkább Kosztolányit választanám, ő magas, elegáns, jóképű férfi volt…

Igen, tudom, miután nyolc évig Móricz Zsigmond körül forgolódott, Kosztolányi Dezsővel „csalta meg” őt… Egyébként éppen Kosztolányi volt az, aki nem volt nagy véleménnyel nyugatos kollegájáról, Móriczról.

Önmagában nagyon érdekes ez az egész Nyugat-csapat. Sok feszültség volt az első nemzedék tagjai között, sokat vitatkoztak egymással. De amikor külső támadás érte őket – eléggé ellenséges közegben mozogtak –, rögtön összezártak. A Móricz-Kosztolányi viszonynak az egyik legérdekesebb pontja Kosztolányinak a Barbárokról szóló írása. Éppen nagyon össze voltak veszve, akkor zajlott le az Ady-revízió vihart keltő vitája, ők abszolút ellenkező oldalon álltak. Kosztolányi kikelt Ady ellen, illetve az Ady-kultusz ellen, Móricznak pedig a legfontosabb embere Ady Endre volt, egész életében gyászolta őt. Tehát nagyon összebalhéztak. És ezek után, amikor megjelenik a Barbárok, Kosztolányi észreveszi, hogy a címadó novella egy remekmű, ír róla egy dicsérő kritikát. Nos, ilyesmire manapság nem nagyon akad példa, szekértáborok között végképpen nem. Napjainkban, ha két író össze van veszve, akkor össze vannak veszve, nem akad példa a Kosztolányi-féle gesztusokra.