Lajos király vesszeje

Ravasz a bakar, terem, ha akar – mondták hajdan az igencsak szeszélyes bakatorról. Az Érmellék közkedvelt fajtáját még éppen, hogy visszatelepítették Bihardiószegre, de vele együtt, mintha a borkultúra is kezdene visszatérni a környékre. Tasnádi-Sáhy Péter, ízlelőbimbóit nem kímélve a község Borfesztiválján próbálta kideríteni, ez milyen mértékben történt meg.

Legutóbb május 21-én jártam Bihardiószegen, egy Európai Szociális Alap pénzből finanszírozott humánerőforrás fejlesztési program sajtótájékoztatóján (Nem kell sztráda a borospincéig, Erdélyi Riport 2014 június 13.), ahol a házigazdák mindent megtettek azért, hogy az Érmellék, bortermelő vidékként rögzüljön a fejekben.
Velem – mint azt már a múltkor is megírtam – nem volt nehéz dolguk, mivel évek óta rendszeresen konzerválom magam diószegi nedűkkel, jóllehet a közelmúltig, fix szállítón keresztül, csak a késztermékkel találkoztam, nem volt képem arról, hogy a bortermeléssel kapcsolatos turisztikai vonzerő tekintetében (fürtöktől roskadó tőkék végeláthatatlan sora, hangulatos pincesor) miként áll a környék.
Éppen ezért – mondjuk afféle témakövetésként, semmiképpen sem a szinte kötelező borozás okán – június 14-én ellátogattam az egyébként egész hétvégés Bihardiószegi Borfesztiválra.

Megárt a komfort? Érkeztemkor még csak néhány autó parkol a pincesor aljánál, állítólag tavaly majdnem a kisjankai letérőig (majd két kilométer) álltak, amit a gazdagabb programnak tudok be. Az interneten fellelhető leirat tanúsága szerint akkor láthatóan több és többféle program volt, biciklitúrán át a borversenyig, gondolom ez utóbbi nagyban hozzájárult a nyüzsgéshez, most viszont nagyjából a bihari alapreceptet kínálták: néptánc, dalárda, megsózva némi dumaszínházzal, Tini Dance Center és az elmaradhatatlan Kiss Stúdió a magas kultúra képviseletében. A nagyjából a híres bukaresti Dan Puric Társulathoz tartozó Stefan Ruxanda One Man Show című, szemtanúk szerint fergeteges pantomim előadásnak szól, de azt meg olyan ügyesen elrejtették a programban, hogy avatatlan szem – köztük az enyém – észre sem vehette (legalábbis senki sem írta oda, hogy erre mindenképpen menni kell).
Ettől függetlenül a rendezvényben sokfajta adottságainál fogva nagy a potenciál. Még a korábbi sajtótájékoztató után mondta azt nekem Pásztor Gyöngyi szociológus, hogy sok nyugat-európai turistacélpontnál nagy problémát okoz a túlzott infrastruktúra és szervezettség romantikapusztító hatása, amivel egyet tudok érteni, de ebből ugye nem következik, hogy az állítás fordítva is igaz, mármint az infrastruktúra hiánya egyértelműen magában hordozza a rusztikus charmot. Pontosabban alapállásban nem következne, de a Bihardiószegi Borfesztivál esetében – kitételekkel – valami ilyesmi elmondható. Például a rendezvény központi helyszínén – a pincék alatti kis tér –, ahol az ormótlan rendezvénysátor és a mindenféle árusok (profi lacikonyhától a csaló mutatványosig) semmiképpen sem változtatnék. Legfeljebb talán annyiban, hogy a forintban számoló magyarországi árusok helyére valahogy becsempészném a helyi erőket, hisz étellel, itallal, kézműves portékával ők is szolgálhatnának. Persze ez sejtésem szerint nem csak, vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem a szervezők hibája, hisz nem biztos, hogy a diószegiekben zsigerileg buzog az efféle vállalkozó szellem.

Négy hajtást meg kell hagyni Az igazi ütőkártyát viszont teljesen egyértelműen a pincesor jelenti. Először ez ügyben nem érnek új élmények, hisz az éppen újjáéledő Szömörce Néptáncegyüttes műsora előtt a legközelebb fekvő – a sajtótájékoztatón már megismert – Kun Géza-féle pincébe ugrom fel egy éppen hogy csak pohárkára. Az egyik asztalnál kedves magyarországi család kártyázik, bár már készülődnek haza, hogy megnézzék az esti világbajnoki meccseket, úgyhogy nincs időnk sokat barátkozni. Örömmel állapítom meg, hogy az elmúlt hetekben a gazda Királyleánykája inkább fejlődött, de semmiképpen sem romlott. Kortyolgatás közben tapasztalt és kezdő borosgazda beszélgetésébe hallgatok bele: mint megtudom, az egyéves tőkén legalább négy hajtást meg kell hagyni, mert ha csak kettőt hagy az ember, túl vastagok lesznek. Egyébként nem ez az utolsó ilyen elcsípett beszélgetés-részlet az este folyamán, látszik, hogy többen látják-keresik a jövőt a borászatban, kérdezgetik, tanítgatják egymást. A leányka és a lopott diskurzus után már futhatok is vissza, hisz kezdődik a Szömörce előadása. A csapat tagjai pont olyanok, mint az imént emlegetett egyéves tőkék: kicsik (legtöbbjüket alsó tagozatra tippelem), szerencsére elég sokan vannak és ígéretesen fejlődnek. Õket a Pergő Hagyományőrző Műhely kicsit megkésett pünkösdi műsora követi, de mint a csapat hölgytagja elmondja, a pünkösd is pont ugyanúgy nyolc napon belül még érvényes, mint a névnap, szóval fogadjuk a produkciót szeretettel. A műsor néhány perce után azt gondolom, hogy egyéb körülmények között sem tudna minden idegszálammal magához csomózni, de mivel barátaim hívnak, hogy induljunk meg a Padalja-pincesor felé, a kérdés ebben a formában fel sem merül.

Néhány vendégszoba kellene Az igazi csoda itt kezdődik, mármint turisztikai vonzerő tekintetében: melyik borfogyasztó ember ne szeretne kanyargós földúton andalogni szőlő takarta lágy lankák között, az útszélén meg-megpihenve egy-egy családias pincénél? Azt hiszem, baráti társaságoknak is kifejezzen ideális, haszonmaximalizáló randevúkhoz pedig egyenesen tökéletes helyszín. Csak néhány vendégszoba hiányzik a présházak fölül, mellől (hogy ne kelljen kisorsolni, ki vezet el a legközelebbi oázisig) és már kész is az ideális üzlet. Azt hiszem, hogy az út mellett fellelhető egy-két romos viskót szerezném vissza szívem szerint az enyészettől, hogy az arra járók nyugodtan álmodozhassanak: mi lenne, ha megvennék, kipofoznák, aztán pedig ott letelepedvén megfeledkeznének a gonosz világról.
Mialatt ezeket séta közben nagyjából végiggondolom, meg is érkezünk a Tolnay Pincébe, ahol az ínycsiklandó disznóságokkal terített asztal körül már vidám társaság gyűlt össze. Tolnay úr azonnal a szívembe lopja magát, hisz bemutatkozáskor a nevemet hallva rákérdez: ugye, az újságíró? Tudom, hihetetlenül hangzik, de ritkán ér hasonló élmény. A pincében – amit elmondása szerint leginkább kedvtelésből üzemeltet – Sauvignon Blanc-t fejt lopóval a poharainkba, amivel kapcsolatban az első észrevételem, hogy szinte hihetetlenül áttetsző matéria. Hamar kiderül a turpisság: egy boszorkányos masina, úgynevezett lapszűrő gép áll a csoda hátterében, ami a borkő mellett minden fölösleges üledéket eltakarít lefejtéskor a borból. Az íze is remek, nem érződik, hogy a technika olyan dolgot is eltávolított volna, amit nem szabadna, de nem vagyok szakember. A lényeg, hogy nagyon finom, amit mi sem mutat jobban, hogy többször repetázunk.

Elhagyom a várost... Innen a környék egyik hírességébe, a Heit Pincészetbe lépünk át, ahol majdnem két hektáron folytatnak igazoltan biogazdálkodást. A porta ízléses és makulátlanul rendben tartott, viszont a Szent Orbán, illetve I. Szent Lajos táblákhoz vezető emléktáblák, de leginkább a mindenhol fellelhető Nagy-Magyarország faragványok, illetve a Magyar Portéka feliratú sátorból diszkréten áradó Erdély-induló jelzik: nemzetpolitikailag nem feltétlenül vagyunk egy platformon. Aztán kiderül, hogy az első tábla ügyében paranoiás, a másodikéban pedig műveletlen vagyok, merthogy ez a Szent Orbán, nem az a Szent Orbán, akire én asszociálok, hanem a szőlőművesek védőszentje, akinek szobrát, ha neve napján (május 25.) nem okozott kárt faggyal a virágzó szőlőben, akkor borral locsolják, ha meg igen, megvesszőzik. A név jelentése egyébként (minden rosszindulatú utalgatás nélkül): finom viselkedés. Lajos király szobra pedig azért állíttatott, mert a legenda szerint – éppen 550 évvel ezelőtt – ő szúrta le az első diószegi szőlővesszőket. A szittya fergetegen, meg a nagymagyarországosdin pedig kénytelen vagyok átlendülni, mivel mind a Sárgamuskotályra, mind a Merlotra igazán kíváncsi vagyok, és az ízükben nem is csalódom: Heiték elég egyértelműen értenek a borhoz. Arra külön kíváncsi vagyok, mit kezdenek majd az általuk frissen visszatelepített érmelléki aduásszal, a Bakatorral. Sajnos ez nem fog hamar kiderülni, hisz ez a szeszélyes fajta sokszor 5-15 évet is képes a hordóban álmodozni, mire igazán finom bor válik belőle, akkor viszont nagyon.
A pincelátogatás után – pont akkor, mikor a hozzánk hasonlóan spiccesnek tűnő napkorong is kábán magára húzza a hegyeket – fellátogatunk az inkriminált szobrokhoz a gyönyörűen karbantartott ültetvényre. Mindkét úriember kedvesen mosolyog, láthatóan nem haragszanak rám (külsőségeiben mindenképpen) visszafogott hazafiasságom okán, bár ilyen pazar kilátás mellett, amiben nekik van részük, nem hiszem, hogy törődnek a bármiféle világnézettel.
Heitéktől, éppen zárás előtt térünk át a kevésbé professzionálisnak tűnő, de annál hangulatosabb Kalmár Pincébe Kékfrankost kóstolni. Az erősen meredek telek legfelső teraszáról körbenézve egy pohár borral a kezemben, végleg elhatározom: letelepszem Diószegen, rendbe teszem az egyik romos házacskát, és csak a borászatnak élek. Tiszta, józan pillanatnak élem meg a felismerést, szinte megvilágosodásnak, de egy perccel később – a felderíthetetlen okból kimondani szándékozott – pszichológus szó helyett, többszöri sikertelen kísérlet után kénytelen vagyok inkább a lélektani szakember kompromisszummal élni, így inkább elhalasztom a tulajdonos felkutatását és a konkrét árajánlattételt.
Mivel az összes pince bezár, visszatérünk a sátorhoz, ahol a Debrecenből érkezett langallós fiúk a legközelebbi parti-helyszínről próbálják meginterjúvolni kis csapatunkat. Némileg bizonytalan fejmozdulattal intünk a Lacikonyha felé, ahol a helyi gitárvirtuóz, Zsolti éppen Edda számokat interpretál nagy átéléssel. Csalódottnak tűnnek, de nekünk tökéletesen megfelel. Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek…