A fiú – reáliák és szürreáliák közt

A Forgách-darab és az előadás talán legnagyobb erénye, hogy úgy szól a nézőkhöz, hogy mindenki kiválaszthatja a maga síkját, történetét, gondolatsorát. Az eddig megjelent értékelések is erre engednek következtetni. Simon Judit kritikája A fiú váradi előadásáról.

A nagyváradi A fiú olyan előadás, amelyet kétszer kell megnézni. Nemcsak azért, mert a címszereplőt két remek fiatal színész felváltva játssza, hanem azért is, hogy síkok közül minél többet felfedezhessünk.
Bonyolult, sok rétegű Forgách darabja, melyek az előadásban rendkívül tisztán jelennek meg. Egyéni és közösségi sorsok vonulnak fel, tragikus egyszerűségükben. A szürreális elemek lényegében hangsúlyozzák a történet, a sorosok köznapiságát.
Sötét, függönyök alkotta alagúton át vezet az út az apró stúdióterembe. Alagsoron, vagy kivilágítatlan folyosón keresztül jutok be a rideg, személytelen szobába. Fekete háttér, fehér bútorok, zavaróan fehér csövek mindenütt. Egyesek nem is találkoznak egymással, talán egy vagy kettő vezet a fűtőtesthez. Két ágy, éjjeliszekrény, asztal, székek – szálláshely átutazóknak. Nyers fény, az ablakok helyén az impresszionistákat idéző festmények, vagy talán ilyen művin, giccsesen látszik a téli táj a városi ember számára. Mi városiak ugyanis hajlamosak vagyunk a giccses romantikával felruházni az isten háta mögötti falusi helyeket.
Fáradt emberek érkeznek ebbe a rideg helyiségbe, a meggyötört Anya (Fábián Enikő) és az Apa (Hajdu Géza). Karácsony van, az asszony idejön kipihenni a sok évtizedes házasságát, a négy gyermeke nevelését, az egész szürke életét. Megfordul a fejemben, talán meghalni cipelte ide a férjét. Mert a férfi haza akar menni. Õ nem akarja a változást, retteg mindentől, ami nem a megszokott napi rutin. Rég elidegenedtek egymástól, és önmaguktól. Az asszony beadja férjének az altatót, korábban, mint szokta, hogy sétáljon, hogy tegyen valamit, ami eltér a megszokottól. A család nem család már, négy gyermekük közül egyik sem hívta meg őket a születés ünnepére. A keresztényi értékek csupán szólamokban léteznek.

Nincs hová menekülni Az Anya magányra vágyik, csendre, talán arra, hogy megkeresse a mindennapok rutinjában elveszített önmagát. Irénnek hívják, ami békét jelent, s amit itt, ennek a meg nem nevezett falu határában remél megtalálni.
Nem adatik meg neki. Egy kis közösségbe csöppen, ahol drámai sorsokat cipelő nők és férfiak élnek, sötét titkokat rejtenek, látszatéletet élnek.
Keresik a drogfüggő fiút, aki öngyilkosságot tervez. Immár másodszor.
Betoppan a lelkész (Dimény Levente), mézes-mázos, fürkészi a szobát, kényszerek rabja, egyfolytában rakosgat, rendet tesz, mindennek meg kell legyen a helye, semmi nem heverhet szanaszét. Muszáj rendnek lenni, az általa teremtet rendnek, legalább körülötte, ha már benne félelmetes szenvedélyek dúlnak. Képmutató, titkolja valós önmagát. Az egyház embere, tisztelet övezi a közösségben, a hit, remény, szeretet, az otthon és a család védelmezője. Retteg, hogy nem ő találja meg a fiút, akit tanított. Retteg, mert kiderülhet a titok, amely által összeomolhat az egész kényszervilága: a nős lelkész homoszexuális, szerelmes volt a fiúba, zaklatta is a kamaszt, most is vágyik rá, sajnálja, hogy felnőtt. Talán a fiú neki köszönheti a lelki nyomorúságát, a kiábrándulását a világból, az emberekből.
A fogadó gondnoknője (Tóth Tünde) is keresi a fiút, az unokáját rábízná az Anyára, mert dolga van. Az ő családja is szétesett, lánya elvált, a gyerek hol itt van, hol ott, ő neveli, azaz váltakozva kiabál rá és simogatja. A kislány hallgat, sok mindent látott már ez a gyermek, többet tud a kelleténél, de megtanulta titkolni, megtanulta a képmutatást.
A fiú neve Félix, ami boldogságot jelent. Berobban a szobában, miután mindenki elment. Hunyadi István és Varga Balázs játssza felváltva. Félix nagyon fiatal, aki narkotikumba menekül a világ és önmaga elől. Jövőtlen fiatal, akinek egyetlen vágya kilépni a képmutató világból, ahol senkiben, semmiben sem lehet bízni: hazugság a család, önzés a jóság, a szeretet csak látszat. Elidegenedett a világtól és önmagától. Nincs hová menekülni, az egyetlen kiút a halál. Az Anya megérti, segít neki befecskendezni a narkotikumot. Egy pillanatnyi szabadság, talán béke. Hunyadi István fiúja őrjöng, tombol, rémült vad. Támad, hogy ne támadják. Fél a világtól és önmagától. Kiabál, hogy nehogy meghallja, hogy rá kiabálnak. Varga Balázs Félixe gúnyos, fennhéjázó, fél a világtól és önmagától. Mosolyog, hogy ne sírjon. Fenyegetőzik, hogy ne bántsák.
A fiú látja, hogy az asszony férje halott. Nem szól, nem az ő dolga. Elege van abból, hogy mindenki mással törődik, hogy ne kellejen önmagával szembenéznie. Elbújik, amikor a lelkész, a gondnoknő és a gyermek visszatérnek. A kislány (Lászlóffy Emőke) meglátja a fiút, nem árulja el. Talán rá is ez a sors vár, talán neki is el kell majd bújni a felnőttek elől. A környezete gondoskodik róla, hogy ne reménykedhessen másban, mint ami körülveszi, hogy ne szőjön álmokat.
A gondnoknő termoszból issza az alkoholt. Ne lássák a többiek, az a fontos. Egyre részegebb és egyre keserűbb. Az ő élete sem jobb a többiekénél. Mindent tud, a csöveken keresztül mindent hall, ami a szobákban történik. Hallotta az Anya és az Apa veszekedését, és vélhetően az asszony és fiú közötti párbeszédet is. Nem szól a rendőröknek. A lelkész is hallgat.
A rendőrök, a hatalom képviselői nevetségesek. Mint maga a hatalom. Csak azt látják, amit mutatnak nekik, azt játsszák, hogy fontosak. Élvezik, hogy félnek tőlük, tudják, hogy hazudnak nekik. Mindenki betartja a játékszabályokat.
Közönyösség, látszat-törődés, látszat-keresés. Ha a fiú előttük állna, akkor sem biztos, hogy észrevennék. Nekik keresniük kell, vagy úgy tenni, mintha keresnék. Végül is, a rendőröknek (Csatlós Loránd, Szotyori József) is megvan a maguk baja, a felügyelő (Páll Hunor) menne is nagyon, várják otthon. Ha megtalálják, munka van vele, inkább keresik tovább, talán holnap, mert ennek a napnak vége. Illik hazamenni, az örömtelen otthonokba.
A fiú előbújik, egy mozdulattal áthasítja az ablakként szolgáló képet és elmenekül. Talán a halálba, talán máshová.
Végre csend van. Az Anya futó pillantást vett a halott Apára, ledől a másik ágyra, könyvet vesz elő, olvas. Mintha békésen várná társa mellett a pihentető halált.

Testre szabott szerepek Forgách rendkívül feszes előadást állított színpadra, minden jelenetben ott lapulnak az elrejtett aknák, hogy aztán velőtrázón robbanjanak. Szépen építi az előadást, ügyesen egyensúlyozik a reális és szürreális között. Segítik ebben a nagyszerű díszletek, a színpadkép, a fények, és nem utolsó sorban a színészek mesteri játéka. Fábián Enikő asszonya egyszerre erős és elesett, bátor és riadt, jó és gonosz, segítőkész és önző. Minden mozdulata, tekintete, hanghordozása hitelesen mutat meg valamit ebből az öreg, elszánt, majdnem bölcs asszonyból. A mosolyában ott a keserűség, a dühében a tehetetlenség, a közönyében az elszántság. Eszköztelen játéka, belső feszültségeket rejt, amely az előadás során egyetlen pillanatban sem hagy alább. A szerep összetettségén túl a művésznő számára nagy kihívás, hogy két különböző alkatú fiút alakító színésszel kell játsszon. Fábián mindkét partnere mellet tökéletes, játéka egyik esetben sem veszít hiteléből. Méltó partnere Hajdu Géza, aki egy egész élet megaláztatását hordozza magában, egy félelmekkel, megalkuvásokkal teli életét, boldogtalan felesége mellet, aki a biztonságot jelenti számára. Elalszik hát csendben, ott fekszik, mintegy mementóként az asszony számára: az elmúlt ifjúság, a boldogtalanság mementójaként. Dimény Levente lelkésze démoni, negédessége mögött ott van a magát mások élete árán is megvédő ragadozó. Ahogy mindent elrendez, ahogy beszél, a hideg fut végig az emberen. Tóth Tünde gondnoknője, a vaskezű házmester, mindent tud, és mindent ellenőriz. Mások életét éli, a zugivás az egyetlen öröme. Szégyelli, hogy iszik, de ez az egyetlen, ami felszabadítja. Tóthnak ezer színe és hangja van, tudja, hogy mi történik a szobában, nem szól, mert a maga fajtája jobbnak látja tartani a száját.
Hunyadi István és Varga Balázs egyaránt hitelesen jelenítik meg a fiút, noha szerepfelfogásuk, egyéniségük merőben különbözik egymástól. Mindkét színész magához alakította a szerepet, de mindkét alakításban megjelennek a figura sajátosságai. S mert mindkettő jó alakítás, nem lehet összehasonlítani.
Dicséretet érdemel Páll Hunor, Szotyori József, Csatlós Lóránt, valamint Dobos Imre (Szerelő), akiknek hiteles játéka nélkül aligha rajzolódott volna ki, a darab és az előadás társadalmi vonatkozása. Szólni kell Lászlóffy Emőkéről is, a kislányról, aki tehetségesen játszotta el a szomorú, jövőtlen gyermeket.
Mindent összevetve, kegyetlen, szép, megrázó és elgondolkodtató a nagyváradiak előadása.