„…a szemnek láthatatlan”

„Bekötik szemed, Megtöltik lelked, Kinyitják szíved” – hangzik a Láthatatlan Színház egyesek számára talán riasztóan spirituálisnak ható szlogenje, pedig a látásredukcióval történő dramatizálásnak immáron kidolgozott több területen is felhasználható módszertana van, amely a színház irányából közelítve is jól értelmezhető. Utóbbira Tasnádi-Sáhy Péter tesz kísérletet.

Néző, spectator, Zuschauer. Három szó, három különböző nyelven a színházi előadás befogadóira, melyek mind ugyanarra az egy érzékelési formára utalnak. Ha nem is vagyunk tudatában, de ezek a megnevezések azt sulykolják belénk, hogy a színházat elsősorban látni kell, minden más mellékes. Éppen ezért tűnik némileg értelmezhetetlennek, amikor a kezünkbe kerülő brosúra olyan színházi eseményre invitál, ahol a szemünknek nem sok hasznát vesszük. Az ellentmondást a bemutatkozó szöveg szerencsére rögtön fel is oldja új megnevezésekkel: a színészeket ebben a közegben révésznek, a hajdani nézőt pedig vándornak hívják, vándorolni pedig bekötött szemmel is lehet.
Ebben megnyugodva érkezem szombat délelőtt a nagyváradi Posticum kulturális központba, ahol Dr. Mézes Zsolt László, a Jelenlét Egyesület és a Láthatatlan Színház vezetője, maga is révész, fogad. Későbbre várnak egy nagyobb csoportot, én vagyok az aznapi első vándor, bár ez csak a várakozáskor, illetve az előadás utáni szabadon választott elcsendesedés során jelent különbséget, mivel a csoport tagjai is, ötperces különbséggel, egyedül indulnak majd neki az előadásnak. Hamar megállapodunk, hogy az újságírói kérdéseimet elhalasztom az élmény utánra, és néhány percig elcsendesedve megpróbálok helyet csinálni magamban az elkövetkező fél óra eseményeinek. Ez egyébként hagyományos színházi előadás előtt sem haszontalan momentum, az igazi színpad ott is a nézőben épül fel, viszont itt nincs olyan készen kapott színpadkép, ami ezt pótolhatná. Szerencsére van időm ilyesmin morfondírozni, az időleges látásmegvonástól önmagában nem félek, hisz szinte pontosan egy éve látogattam meg a Láthatatlan kiállítást Budapesten (Színek a sötétben. Erdélyi Riport 2013/13.), ahol a kezdeti sokk után kifejezetten élveztem az –előzetes elképzeléseim szerint – ehhez hasonló helyzetet. Inkább az idegen emberek iránti bizalom megteremtése a nehezebb feladat, de igazság szerint ismert színészek is hagytak már alaposan helyben, pedig a szememet sem kellett becsukni, bár tán jobb lett volna.

Vigyázunk rád! Valahol itt tartok, amikor nyílik az ajtó, szimpatikus fiatal nő lép ki hozzám, bemutatkozik, Zsuzsának hívják, és udvariasan megkérdezi, bekötheti-e a szemem. Természetesen bármikor levehetem bent is a kendőt, ha rosszul érzem magam, vagy ha bármi zavar, csak szólnom kell, bár az előadás nem interaktív, legalábbis az elhangzó kérdésekre elég, ha magamban válaszolok. Zárásul hozzáteszi, hogy vigyázni fognak rám. Jó alkunak tűnik, gyorsan belemegyek.Hogy ez után mi történt? Nehéz eldönteni, hogy milyen nézőpontot válasszak ennek leírásához, inkább többön is végigszaladok. Teljesen tárgyilagos olvasat: emberek adnak kézről kézre, leültetnek egy székre, elhangzanak egyszerű, spirituális töltetű, sokszor ismerősen csengő mondatok, néha egyedül kell haladnom, tárgyakat kapok a kezembe... visszaolvasva nincs sok köze a ténylegesen megélt történéshez. Spirituális olvasat: a 10 percnek érzett, valójában 40 benntöltött perc alatt zarándoklaton veszek részt, a széles spektrumú, több utat is felkínáló hatások lehetővé teszik, hogy valamiféleképpen be- vagy körbejárjam a saját életem, jól rálátva az aktuálisan engem foglalkoztató problémákra, tulajdonképpen olyan az egész, mint valamiféle irányított meditáció, erősen keresztény alapokon. Az úgymond színházi olvasathoz elég, ha a kettőt összeadjuk. Magukat az ehhez szükséges tudással felvértező emberek (tudták, hogyan kell vigyázni rám), egy speciális közeget létrehozva, velem közösséget teremtve, előre meghatározott forgatókönyv szerint végigvezettek egy történeten, a lehető legnagyobb szabadságot hagyva arra, hogy azt a magam számára értelmezzem. Mi ez, ha nem színház, méghozzá jobb fajtából való? A specialitás talán annyi, hogy a téma jelen esetben nem társadalmi probléma, mások tanulságos élete, hanem én magam vagyok, a saját életemről van szó, ami nagyban növeli a játszók felelősségét is.

Zarándokúttól a módszertanig Az ehhez szükséges felelősségtudat nem csak a révészek hozzám való viszonyulásából, de Dr. Mézes Zsolt László szavain is érződik, aki a kezdeményezés történetébe is beavat.
„A Láthatatlan Színház alapkoncepciójának ötlete valamikor 1999-2000 tájékán öltött formát a Budapesti Evangélikus Egyetemi Lelkészségen. Lénárt Viktor, akkori egyetemi lelkész vezetésével dramatizáltak először (bibliai) történeteket, a pszichodráma módszertanát véve alapul. Az akkor alakult amatőr csapat kezdte el kidolgozni, hogy lehet, illetve nem lehet megérinteni a vándorokat egy ilyen előadás alatt, kikísérletezték a szükséges tapintat mélységeit. Én majdnem a kezdetektől ott voltam a pesti csapatban, de hét évvel ezelőtt megkaptam az engedélyt arra, hogy önálló társulatot hozzak létre. Akkor kezdtem a segédlelkészi szolgálatomat Debrecenben, és elkezdtem embereket gyűjteni. Az az év az életemben azért is jelentős volt, mert akkor mentem el a Szent Jakab útra (közismertebb nevén El Camino, – a szerk.), aminek következtében az eredeti, Budapesten kidolgozott koncepciótól némileg eltérő irányba indultunk. Úgy fogalmaznék, hogy jobban koncentrálunk a belül zajló eseményekre, mint a cselekvő dramaturgiára, a visszajelzések szerint ahhoz nagyon hasonló folyamatok zajlanak a résztvevőkben, amilyeneket én tapasztaltam a zarándoklat alatt. Egyre inkább azt látom, hogy ha nem is tudatosan, de az az élmény képződött le a színházunk módszertanában is, amit most már a látás redukciójával történő dramatizálásnak (LRD) hívunk. Három éve elkezdtem írni a doktori disszertációmat, abban is ezzel foglalkozom.

A legfontosabb érzékszervünk kikapcsolása azt a célt szolgálja, hogy készen kapottak helyett inkább a résztvevőkből hívjunk elő képeket, a belső keresésben szeretnénk segíteni akár teljesen különböző élethelyzetekben élő embereknek.

Az LRD-nek a színház csak az egyik felhasználási területe, de szemléletformálásban, csapatépítésben is alkalmazható, most szociális területen dolgozóknak szóló képzésre kaptuk meg az akkreditációt,” – tudom meg rövid beszélgetésünk alatt a Láthatatlan Színház vezetőjétől.

A szépségen túl Miután elbúcsúzunk és üldögélek még pár percet a Posticum Csendszobának nevezett kápolnájában, hazafelé tartva az átéltek többször is kikérezkednének a vörös bársonyfüggönnyel bélelt, színház feliratú dobozkámból, hiába próbálom szépen felépített érvekkel lesúlyozni a tetejét. Sokáig nem értem meg, miért van ez, de szerencsére kis erőfeszítéssel rájövök, mi zavar. Az a legfőbb bajom, hogy nem tudom ráütni az élményre a tetszik, avagy nem tetszik bélyeget, márpedig erre még a legkifinomultabb, az előadás érdemeit és kudarcait kocsmazárásig sorolni képes sznob nézőművésznek is szüksége van, amikor kettesben marad az utolsó pohár chardonnay-val, még ha a világért sem lenne hajlandó ezt bevallani. Nem azért nem tudok ilyen profán módon véleményt alkotni, mert nincs hozzá elég információm, vagy lusta lennék rá, hanem e kategóriák szerint ez a fajta színház nem értelmezhető. Nem rangsorolható az egyszeri néző esztétikájával, sőt talán semmilyen más, ennél fejlettebb esztétikával sem. Idáig jutok magamtól, aztán a Jelenlét Egyesület honlapjának Művészetkoncepciónk alcíme tovább vezet. A Láthatatlan Színház művészei itt maguk is bevallják, hogy a szépség öncélú ábrázolása helyett inkább metafizikai célokat tűztek maguk elé: az embert vissza kívánják vezetni önnön transzcendens eredetéhez. Ez a célkitűzés az, ami színházukat művészet helyett, avagy mellett, vallássá teszi, hisz a religio szó szerinti fordításban visszavezetést jelent.
És hogy mi van a szépségen túl, ahol önmagunkkal találkozhatunk? Feltehetően maga a nagybetűs igazság, az meg pont annyiféle, ahányfélék mi magunk vagyunk.