Tunézia két évszaka: forró tavasz, perzselő nyár

2010 decemberében Mohamed Bouazizi, a 26 éves virág-, zöldség- és gyümölcsárus Sidi Bouzid egyik kormányzati épülete előtt leönti magát festékhígítóval és lángra lobban. Pár napra rá az egyelőre lokális tüntetések, az állami média hírblokádja és a szociális hálók elhallgattatása ellenére új erőre kapnak Houcine Falhi nyilvános öngyilkosságával, majd elkezdődik a tüntetők lelövöldözése országszerte. Az egyik kezükben követ, a másikban mobiltelefont lengető tunéziaiakkal kezdődött az „arab tavasz”, amely azóta több tavaszt is megért már, s úgy tűnik, csak részlegesen érte el kitűzött céljait. Az akkor még csak lázadáshullámhoz hozzáadódik a munkás-szakszervezetek egyesülete, majd több száz ügyvéd szolidarizálása az elégedetlenekkel. Az igazi médiaáttörést a Nessma TV működésbe lépése jelenti, amely két héttel a lázongások kirobbanása után közvetíteni kezdi az országos eseményeket.

Ben Ali igért s repült Bouazizi háromhetes szenvedés után belehal súlyos égési sérüléseibe. 2011. január 13-án Zine El Abidine Ben Ali, Tunézia elnöke kapkodni kezd és ígérgetni: többlet civiljogokat, továbbá azt, hogy 2014-ben nem indul újra elnöknek, politikai-gazdasági reformok, felszabadítja az internetet, megfékezi a kegyetlenkedő rendőrséget, titkosszolgálatot. A szép szavak után gyülekezési tilalmat rendel el. Későn, keveset ígér, mindeközben agresszív: 14-én este a jó szimatú katonaság lezárja a főváros repülőterét, de későn. Ben Ali szó szerint kirepül a kezük közül, mindössze pár családtagját sikerül letartóztatniuk. A diktátort csak a nemsokára szintén a saját népe által üldözőbe vett Moammer Kadhafi sajnálja. Ez már valós arab ébredés (amennyiben az akkori-mostani történéseket perzsa szemszögből nézzük), és valós forradalom: elérte célját, megbuktatta a húsz éve megingathatatlannak tekintett rezsimet. Ben Ali pártját bírósági végzés oszlatja fel, őt júniusban, távollétében 35 év börtönbüntetésre ítélik az ország kirablásáért, majd jó pár hónapra rá életfogytiglant kap.

Az októberi parlamenti választásokon az iszlamista Ennahda alig-többséggel győz, decemberben új elnök – Moncef Marzouki (fotó) – és az Ennahda-vezér Hamadi Jebali miniszterelnök állnak az ország élén. Ahhoz képest, hogy mennyire igyekezett a Nyugat lenyelni ezt a békát, és mennyire be kellett látnia, hogy a választásokkal minden rendben volt, tehát demokratikusan jártak el, és ahhoz képest, hogy ebből levonták a következtetést, hogy a tavaszok közül az elsőt sikeres demokrácia-kísérletként ünnepeljék, később minden megváltozott. Időközben mind a belföld, mind a külföld optikája aggodalmasra váltott.

Véres összkép A tunéziai iszlamista kormány körülbelül annyira népszerű, mint egyiptomi „rokona”, a Muszlim Testvériségé volt, s az ellenzék legjobban az új törvénykönyvből kiszűrődő iszlám keményvonalasság, a politikai iszlám felé eltolódás, illetve a Sáría-szerű törvénypasszusok miatt tartja a civil ellenkezések tüzét életben. Ebben az állandóan forrongó hangulatban új gyúerejűnek bizonyult egy politikai gyilkosság: július 25-én reggel, otthona előtt lőtték agyon az ellenzék egyik vezéralakját Mohamed Brahmit. Esete, bárkik követték is el, nem egyedülálló az ország 2011 utáni politikai életében: 2012-ben lincselték meg Lotfi Nagdh szekularista politikust, alig hat hónappal ezelőtt pedig merénylet áldozata lett a baloldali ellenzék egy másik meghatározó alakja Chokri Belaid. Mint ez utóbbi esetében, a Brahmi-gyilkossággal kapcsolatban is rengeteg tunéziainak szent meggyőződése, hogy a háttérben az állandó törvényszigorításokkal hatalmáért küzdő iszlamista politikai csoportosulás, az Ennahda áll. A képet kiegészíti, hogy a jelzett párt hasonlóan szervezi meg politikai rétegeit, ahogyan teszi ezt arab világ szerte a Muszlim Testvériség, a libanoni Hezbollah, vagy akár (a most már egyre inkább párt-, s verőlegény „szekciókra” oszló) a gázai Hamász. Mielőtt egy politikatudományi képzavarral összekeverném az Ennahdát holmi terrorizmus iránt nyíltan elkötelezett úriember-gyülekezetekkel, hangsúlyozom, hogy csak döntőképes és végrehajtó rétegek eloszlásában van közöttük hasonlóság, ám ez az elrendezettség minden bizonnyal a helyieket is gyanakvóvá teszi. A müncheni 1919 után a világ bármely szegletében is mi a fenének van szüksége egy pártnak verőlegény-gárdára? A gyilkosság révén ugyanis közszájra került egy csoportosulás neve, amelyet a Forradalmat Védő Ligaként lehet lefordítani (LPR) s amelynek deklarált szerepe, hogy a tunéziai társadalmat védje a Ben Ali rezsim hatalomba visszaszivárgó elemei ellen. Ám az LPR arról híresült el, hogy a sajtószabadságot komolyabban vevő újságírók közül fenyegettek, megvertek párat, valamint, hogy az Ennahda működését firtató eszmei-politikai diverzáns elemeket kifelé szűrögetik a tunéziai társadalom sűrű levéből. Érdekes figuráknak bizonyulnak, akárcsak az Ennahda által hatalomközelbe emelt pár szalafista csoportosulás – a 2012-es tuniszi amerikai konzulátus elleni csapás agytrösztjei –, de hát a szalafistákra úgyis rájár pár éve a nagy közel-keleti rúd.

További egyszerűsödésért a kormány villámgyorsan kiderítette (egy-két nap alatt), hogy a lövést ugyanabból a fegyverből adták le, amellyel Belaidot megölték (fenti képünkön tüöntetők Belaid képével), sőt a szintén gyors ballisztikai vizsgálat után „megvan” az elkövető neve is. Fogózzanak: a francia-tunéziai Aboubaker el-Hakim szalafista dzsihádista csoporthoz tartozik, amely viszont a tunéziai Ansar al-Saríához, s az Iszlám Maghreb al-Kaidájához (AQIM) kapcsolódik. Kétes, hogy a közeljövőben fény derül ezeknek a gyanúsan gyors kormányzati felfedezéseknek az igazságértékére, de cáfolatuk is lehetetlen egyelőre. Pontosítás: nem kell arra gondolni, hogy a vezető párt-rezsim direkt parancsot adott bármiféle gyilkosságra, nem, már kérdés, hogy miért tehetetlen olyas erőszakos történések ellen, amelyek nyomán, illetve büntetlenségük miatt, bárki is úgy érezheti, hogy jogosult az embervadászatra. A mostani Ali Larayedh-kormány nem akar lemondani, októberre kész alkotmányt, decemberre választásokat ígér, így próbál alkudozni. Közben a kontra-szakszervezetek és pro-Ennahda tüntetői urai a tuniszi köztereknek, az ellenzék ultimátumozik, a hatalom lavírozik.

Hitsorsosok hasonlóságai Bár szörnyen hangzik, Tunézia és régiója mágnesként vonzza az ilyes történéseket, s ha csak a verőlegénykedést, embervadászatot nézzük, a baj – állami szemszögből – nem helyrehozhatatlan, a gond a régiós szomszédokkal van. Egyiptom nemrég hajtotta végre forradalmi puccsát, menesztették az országot gazdasági szikláknak nekikormányzó Murszi elnököt és embereit. A tanulság ebből: a Muszlim Testvériség egyelőre csak ideológiai-politikai és hitbéli kormányzásra alkalmas, gazdasági felkészültségük egyenlő a nullával. Úgy néz ki, Egyiptom nem ezt a tanulságot vonta le, ehelyett boszorkányvadászatot rendez a Muszlim Testvériség tagjai között, ami csak azért baj, mert így keserűbb ellenállásra késztetik azt a csoportosulást, amely a politikai túlélés mestere, az ideológiai-hitbéli fennmaradás nagymestere. A párhuzam Tunézia és Egyiptom között szinte orrbavág, legalábbis annak nagy a veszélye, hogy az Ennahda, amennyiben nem mutat szociális érzékenységet, előbb-utóbb übereli a Testvériség népszerűségvesztését. A hasonlóság ellen szól, hogy az Ennahda nem egyedül, hanem szekulárisokkal trojkában kormányoz, a gazdasági nyomor nem akkora, mint Egyiptomban és nem ragadt egyértelműen a kormányhoz, az alkotmány sem csak az Ennahdáról szól. Egy másik veszélyforrás, amely egyiptomi mintára is fenyegeti Tunéziát az, hogy bármelyik rezsimhű hitszónok megengedhet magának egy a nemzetközi dzsihádista mozgalomnak intézett felkérést, hogy Indonézia, Malájföld, Nigéria, India, Szomália, Irak vagy Irán bármely pontjáról jöjjenek az iszlamista hatalom megvédésére. Aggasztó lehet az ilyen esetekben előszeretettel fel-felbukkanó fogalom: a shuhada, amely jelenthet mind tanúságra, mind pedig mártírságra való felszólítást. Az utóbbi aggasztóbb, s ilyesmire még a tiszta forradalom lehetőségeiben hívő tunéziaiaknak sincs különösebb szükségük, ugyanis forradalom-újraforralásból ritkábban születtek életképes, megifjodott, tisztult államok, mint ha mondjuk akár kínkeservesen de anarchia nélkül oldották volna meg bajaikat. És akkor még nem esett egy szó sem a demokráciáról, amelyet a régióban minden épeszű polgár vár és elvár, s amely egyre messzebb kerül az amerikai exportformától, de a huntingtoni jól átgondolt és kevésbé Barbie-demokrációtól is, s elér önmagához: ebben az esetben a tunéziai vagy arab formájához. Hiszem, hogy ennek egy feltétele van: az „archetípus” elveszte feletti sajnálkozás helyett éppen innen kell kiindulni: ez más, sajátos, megismerése szükséges, megszokása nehéz, elítélése nem ajánlott.