Nem múló feudalizmus

Szenvedélyesen foglalkoztatja az a jelenség, amit a feudalizmus továbbélésének nevez. Mi ez, és miért tartja ennyire fontosnak?

Ulrich Beck, aki egyike a legkiválóbb nyugati történészeknek-szociológusoknak, írt egy könyvet, ami arról szólt, hogy Nyugat-Európa a győztes polgári forradalomban mindig egy kis engedélyt adott a feudális hagyományoknak, például a férfiközpontú családnak, és más ehhez hasonló társadalmi viszonyoknak. Azt is mondhatnánk, hogy ez Nyugat-Európa problémája, mert ezek az engedmények egy tűrhető életmódhoz vezettek. Most, a legutóbbi években, tehát a hetvenes évek diákmozgalmai, a válságok után változott a helyzet, és a feudális hagyományokat könyörtelenül kiirtotta a nyugati társadalom. Ez több olyan problémához vezetett, amely a nyugati társadalom működését most nehézzé teszi, Észak-Amerikától Finnországig. Elgondolkodtam azon, hogy ha ez a képlet érvényes Nyugat-Európában, akkor mi a helyzet nálunk? Magyarországon mikor győzött a polgári forradalom? És a válasz az, hogy Magyarországon nem győzött, hanem mindig vesztett a polgári forradalom. Itt mindig a feudális forradalom győzött és adott egy kis engedményt a polgári viszonyoknak. És ez teljesen más helyzethez vezetett. Hajnal István történész azt mondta, hogy minden polgári társadalom olyan, amilyen feudalizmus megelőzte. Sajnos a mi feudalizmusunk sem olyan, mint a nyugat-európai, mert ott egy nagyon nagy mezőgazdasági forradalommal járt, ami megteremtette a gazdaság alapjait, megteremtette a városokat. Nálunk viszont – nem csak Magyarországon, hanem az egész közép-európai térségben – ez a mezőgazdasági forradalom elmaradt. Legfennebb a marhatenyésztés virágzott fel, mint azt a történészek elmondták. Nálunk a feudális viszonyok tovább éltek. Ennek a hogyanjáról tartottunk egy konferenciát, és azt láttuk, súlyos következményei vannak a társadalmi életben, a politikában, a gazdaságban – ideértve a mezőgazdaságot, az ipart. A polgári társadalom fertőzött a feudalizmussal, ebből adódnak azok a problémák, amelyek a társadalmat áthatják. Nem azért mondom, mint hogyha a nyugati társadalom problémamentes lenne. Az a különbség Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Szerbia és Nyugat-Európa között, hogy azokon a problémákon kívül, amelyekkel Nyugaton küzdenek, nekünk még van egy csomó más gondunk is.

Mondjon néhány, erre a térségre jellemző problémát, hogy érthetőbb legyen a fenti képlet.

Az ipar fejletlenebb, gyengébb. A mezőgazdaságból élők aránya 1945-ben több volt ötven százaléknál. Ez a réteg azóta sem tudott átalakulni, helyet találni magának, ez pedig a mélyszegénységhez vezetett. Nyugat-Európát az jellemzi – mondja Amerikába származott hazánkfia, John Lukács – hogy minden korábbi berendezkedés olyan volt, mint a piramis. Minél fennebb megyünk a hierarchián, annál kevesebb embert találunk. Ezzel szemben a társadalom ott mára kupola formájúvá változott . Ez azt jelenti, hogy nagyon erős a középosztály. A nyugat-atlanti társadalmak kétharmadosak. Vagyis az emberek kétharmada él a kornak megfelelő jólétben. Van lakása, van állása, olvas, egyetemet végzett, szabadsága van, utazik. És csak egyharmada az itt élőknek nem rendelkezik ilyen javakkal. Most már azt mondják, hogy ez az aránykülönbség tovább nőtt 80-20 százalékra. Nálunk az emberek egyharmada él jól. Mi egyharmados társadalom vagyunk. Ennek folytán az egész életünket bizonytalanságok hálózzák át. Nálunk a feudális hatalmi viszonyok még mindig azt diktálják, hogy meg kell hajolni, várni kell a kedves jó uralkodót, aki majd ad valamit. És közben be kell fogni a szánkat, nem szabad véleményt mondani. Ki kell várni azt az ajándékot, amitől talán jóra fordul az életünk.

Ha ilyen posztfeudális állapotban élünk, mit kezdhet ezzel az aktuálpolitika, hogy viszonyul mindehhez?

Magyarországon Orbán Viktor a legnagyobb mértékben támaszkodik erre. Nem hiszem, hogy ezt a fogalmat használja, de érti. Tudja, hogy ebből fakad a magyar csodavárás. Évtizedeken keresztül, nagy ünnepségeken énekeltük Ady versét, Kodály feldolgozásában, hogy „várjuk már, várjuk a magyar csodákat”, vagy „bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik.” Azt a fejedelmet, vezért, első titkárt, miniszterelnököt várjuk, aki mindent egymaga rendbe hoz. Az a tapasztalat, hogy ha forradalmat csinálunk, akkor veszítünk. Utána jön egy diktátor, aki először akasztófát állít, majd utána jófiú lesz. Így csinált Ferenc József, így tett Horthy Miklós, majd Kádár János. Várjuk azt, aki sokat ígér. Egy amerikai barátom mondta: nálunk is szeretik, ha egy képviselő sokat ígér, de tudják, hogy ezt inkább „esztétikailag” kell érteni. Nálatok itt mindenki hinni akar, azt akarják elhinni, hogy ha a ki-, illetve megválasztott hatalomra kerül, akkor rögtön tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz.

Ez a feudális magyar világ hogy viszonyul Erdélyhez, ami mégsem a saját birtoka?

Látom, hogy még a nemzetiségek egymáshoz való viszonya is a feudális hagyományokat őrzi sok szempontból. A helyi folyamatokat jobban kellene ismernem. Bár erdélyi származású vagyok, most vagyok először Erdélyben. Magyarország itt is csak a saját hatalmát akarja alátámasztani, holott a gond nem az, hogy kié a hatalom, hanem az, hogy mélyszegénység van, és mit kezdjünk ezzel? Arra kellene összefogni mindenkinek ezen a közép-európai tájon, hogy egységesen modern életet tudjunk teremteni. És ebben az új, modernizált rendben mindenki választhatna, hogy milyen nyelven, hogyan kíván élni.

Említette a forradalmak tapasztalatát, és azt, hogy ez elveszi az emberek kedvét, bátorságát a radikális változásoktól. Ha ez így van, mi lehet a kiút? Hogyan bontható le a feudális rend?

Csak a racionalizmus révén. Érett ésszel, józanul – hogy megint magyar költőt idézzek – föl kellene fognunk a helyzetet és közösen megállapodva kellene a dolgokról egyeztetni.

Van erre valamiféle esély? Mert nincs hagyománya ennek az egyeztetésnek, vagy ha van is, nem ismerjük.

Nincsen más út, valamikor csak észre kell venni, hogy nincs más esélyünk.

Említette, hogy erdélyi. Honnan származik a családja?

Édesanyámat úgy hívták, hogy Szentpáli, és Homoródszentpálról ered. Egyik ősöm Bethlen Gábornak volt könyvtárosa, követe, jól beszélt törökül, németül, franciául. Ki is adták a leveleit a Rejtelmes levelek című könyvben, mert sikerült a titkosírást lefordítani. Unokái Rákóczival harcoltak, ők már Ugocsában telepedtek le. Ezen a vidéken most vagyok először itt, Halmiban, Ugocsa térségében többször voltam.

Mi az, ami a jelenkori Erdélyből a legmeghatározóbb, ami szembetűnő?

Érzem azt, hogy esély van a roman-magyar megbékélésre. A családi történethez tartozik, hogy nagyanyám Horthy Ágnes volt, a kormányzó unokatestvére. 1922-ben összeveszett Horthyval, mert azt mondta neki, hogy „Te Miklós, nem jól csinálod ezt a nemzeti politikát. Minekünk, amíg földünk volt Ugocsában, voltak román meg ruszin jobbágyaink, később munkásaink. De román, meg ruszin iskola nem volt.” Erre Horthy azt válaszolta: „Te pedig Ágnes, törődjél a magad dolgával” – és többet nem találkoztak egymással. Már akkor tudható volt, hogy valahogy támogatni kellene egymást, és együtt élni, mert nincs más lehetőség. Nincs elég tapasztalatom, de mégis azt érzem, hogy most jött el ennek az ideje.

Az utóbbi években úgy tűnt, erősödik a Horthy-világ nosztalgiája.

Én Horthyt abba a sorba sorolom, amely Ferencz Józseftől Kádár Jánosig vezet. Először levertek egy forradalmat, nem maguk, hanem idegen – orosz – segítséggel, utána akasztófákat állítottak, majd megpróbáltak kegyesek lenni a néppel. Végül mindegyik a pusztulásba vezette a népet. Horthy is, amikor összefogott Hitlerrel és az utolsó csatlósa lett. Kádár János is, aki szintén tett engedményeket, és valamennyire emberibb életet biztosított. De mindez kevés volt, azért volt kevés, mert az alapvető problémákat kellett volna megoldani. Egyikük sem érdemel szobrot, ámbár a hagyatékuk pozitívumát és negatívumát egyaránt figyelembe kell venni.

Az erdélyi olvasó arra gondol, hogy a „magyar világot” Horthy hozta el. Mi volt ennek az ára?

Az volt az ára, hogy eladta az országot Hitlernek, és háborúba vitte. Ez egy olyan bűn volt, amellyel nyilvánvaló volt, hogy nem lehet tovább menni. Én ezt mint gyerek már tudtam. Részt vettem az ellenállásban, a Gestapo börtönébe kerültem, ennek nyomait ma is viselem.

Akkor még megkerülhetetlenebb a kérdés, hogy az éledő Horthy-nosztalgiát hogyan éli meg?

Azt gondolom, hogy tévedés, és nincs rá szükség, ahogy nincs sem Ferencz József, sem Kádár reneszánszra szükség. Éppen azért, amit a feudalizmusról mondtunk, mert ők szilárdították meg ezt a sajátos utófeudalizmust, és szinte lebonthatatlanná tették.

Van-e magyar politikai hagyomány a vezérkultuszon túl?

Lennie kellene, de nincs sajnos. Valahogy úgy alakult, hogy a rendszerváltás után sem vonták le a következményeket. Nem néztünk szembe eléggé azzal a kemény valósággal, amely körülvett. 1990 előtt az ellenzék talán megpróbálta, de utána ez kudarcot vallott. Én nagyra becsülöm Antall Józsefet, de sajnos azért, hogy a hatalmát megőrizhesse, visszaadta a földeket az eredeti tulajdonosoknak. Ezzel tönkretette a magyar mezőgazdaságot. Kádárnak sok hibája volt, de azzal, hogy csak színleg vezette be a kolhozrendszert és megmaradhatott a háztáji gazdaság, a magyar mezőgazdaság élenjáró lett. Ha azt a színvonalat meg lehetett volna őrizni, amit a Kádár-rendszer hátrahagyott, ma sokkal jobban élnénk. Azzal, hogy visszaadták az eredeti tulajdonosnak, káosz alakult ki. A régi tulajdonos már régen meghalt ugyanis, az unokái már máshol és másból éltek, eszük ágában sem volt ezzel foglalkozni. A földek adás-vétel tárgyává váltak, a magyar mezőgazdaság pedig ebek harmincadjára került. És ez a történet jól jellemzi a rendszerváltást. Az a kérdés került a központba, hogy kié legyen a hatalom, és azt hogyan lehet megőrizni. Ez a szemlélet fertőzte meg a magyar társadalmat. Szekfű Gyula végül is ezt írta Bethlen István reformjáról is, hogy valahol utat tévesztettünk.

Ez a diagnózisa a rendszerváltás legidősebb nemzedékéről. Mit tud mondani az utánuk következőkről, Orbán Viktor generációjáról?

Jól indultak, helyes irányba. Azt gondolták, hogy Magyarországon liberalizmus, vagy szociáldemokrácia lesz és lehet. Aztán ők sem néztek szembe azokkal a sajátos magyar problémákkal, amelyekről korábban beszéltünk. Rögtön a hatalmi játékszabályokat kezdték el játszani. Az értelmiség feladata lenne, hogy a szembenézést elérje, és annak a következtetéseit ismertté tegye széles körben. A cipészek csinálják a cipőt, az értelmiségiek – ahogy John Lukács is mondja – csinálják a gondolatokat. Megvolt a rendszerváltáskor a társadalomban is a belátásra való készség, de amikor az emberek látták, hogyan hömpölyög az ideológia, hogyan halmozódtak a gyors és könnyű változásokra vonatkozó ígéretek, akkor azokat el is hitték. Nem beszélt senki arról, milyen iszonyúan keményen kellene dolgozni azért, hogy valamivel jobb legyen.

Lát-e arra esélyt, hogy a jövő évi választásokon változzanak a hatalmi viszonyok, a hatalomról és a társadalmi problémákról való gondolkodás? Hogy elkezdődjön egy olyan párbeszéd, amelynek a hiányáról korábban beszélt?

Esélyt látok, jósolni nem tudok. A szárszói találkozón is elmondtam, nem az a kérdés, hogy Orbán Viktor helyett Bajnai Viktor, Mesterházy Viktor vagy Gyurcsány Viktor kerüljön-e a hatalomra. Mindenkinek össze kellene fogni, és meg kellene tanulni egymást elviselni. Túllenni a személyi kultuszon. Nem elég például, ha Bajnai és Mesterházy megállapodik, Gyurcsányra pedig ráhárítják a hibákat. Ezek ugyanis a rendszerváltás óta végig megvoltak. Annak pedig, hogy ezekkel Gyurcsány sem tudott leszámolni, az a magyarázata, hogy a vezető értelmiség, pártértelmiség akadályozta. A demokrácia helyreállítása az ő rehabilitációját is jelentheti, mint ahogy bizalmi alapon tudni kell együttműködni a Bokros Lajos képviselte irányzattal is, s minél több olyan érintettel, aki hozzá tud járulni a változásokhoz.

Magyarországon szinte ismeretlen fogalom a nagykoalíció. Létrejöhet ilyen valaha?

E pillanatban nem tudom elképzelni, de az Úr útjai – ahogy a Biblia mondja – kifürkészhetetlenek. Ha öt évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy ilyen lesz Magyarország, mint most, akkor szembeköpöm. Szóval ennyire nem lehet előre látni, mit hoz a jövő.

Az, hogy az erdélyi magyar állampolgárok is részt vesznek a szavazáson, az ront vagy javít a képleten? Lehetne úgy beszélni Erdélyről, hogy az javítsa a magyar-magyar viszonyokat?

Nem tudom megítélni, hogy mi lesz a következménye a szavazás kiterjesztésének. Lehetne másképp beszélni Erdélyről, de úgy látom, most csak mellébeszélés folyik ebben a tárgyban.

Fotók: P. Szűcs Julianna