A mi Nyárád-menti Daciánk

A Nyárád-mente hellyel-közzel aszfaltozott mellékutakat, lombokkal körbenőtt, alig látható útjelző táblákat, a modernkori világ végének hangulatát jelenti. Méltatlanul mellőzött vidék ez ma Erdélyben, legalábbis nincs a székelyföldi brandépítés középpontjában. Holott az, aki veszi a fáradságot, hogy belevágjon az aszfaltozatlan utak és láthatatlan útjelzők világába, nagyon hamar rájön: nem a világ végére, hanem nagyon izgalmas, letűnt korok egykori központjába érkezik. Mikháza az egyik olyan falu, ahova mindenképpen érdemes a főútról letérni: vastag falú, tornácos-pincés házai közül több elhagyatottan áll, de még így is dacolnak az idővel. A küszöböt már benőtte a fű, a szőlő a verandán azonban még mindig fut: hosszú távra terveztek az egykori módos gazdák. A falu szélén álló, négyszáz éves ferences rendi kolostor – hasonlóan több, páratlan Maros megyei műemlékhez – nem látogatható, itt éppen (akárcsak Marosvécsen) elmegyógyintézet működik. De a Kájoni János által ide álmodott vallási-tudományos központ nyomai kívülről is tanúskodnak. Mikháza szerencsés település, a helyiek és az innen elszármazottak az utóbbi években egyre többet tettek az értékmentésért és azért, hogy visszahozzák a köztudatba ezt a falut. Így született itt a helyi csűrszínház ötlete, amely nyári színházi központként több-kevesebb és egyre nagyobb számban sikerrel csalogatja ide már a megyeközpontban élőket is. A távlati cél az lehetne, hogy a Nyárád-mentén olyasféle központ jöjjön létre, amilyenné Magyarországon például a Művészetek Völgye nőtte ki magát, ide „szokjon” a kortárs kultúra. Ettől egyelőre még messze vagyunk, a folyamatok azonban jó irányba mutatnak. Egyelőre Mikháza „belügy”, inkább azok látogattak ki eddig, akik személyes kapcsolataik, történelmi ismereteik miatt kötődtek a térséghez.

Európa-birodalom Július utolsó hétvégéjén azonban fordulat történt: Mikháza bevonult a történelembe, nagyon sokan jöttek ide olyanok, akik még sosem jártak erre. Minden eddiginél sikeresebb program indult ugyanis annak tudatosítására, hogy Mikháza és a Nyárád-mente nagyon fontos történelmi forrásvidék. Nem csak az utóbbi négy-ötszáz év öröksége miatt vonzó ez a térség, de az utóbbi kétezer év lenyomata is páratlanul követhető. Ennek szemléltetésére a Maros Megyei Múzeum kezdeményezésére Római Fesztivált tartottak az egykori birodalmi határvonal, a limes mentén, és az alig néhány hete, a falu végén feltárt mikházi castrum körzetében. Az idei ásatásokat több éves kutatássorozat előzte meg. Ennek, és az egész fesztiválnak fontos mozgatója-irányítója Pánczél Szilamér. A szakemberek többek között légi felvételek vizsgálata révén keresték a Római birodalom nyomait. A feltérképezés nemzetközi program részeként zajlik. Nyolc éve indult a Frontiers of the Roman Empire – Culture 2000 projekt, amely az ötezer kilométeres határ, a limes térségét tekinti át. Az így feltárt birodalmi övezet több szakasza ma már a világörökség része (Hadrianus fala, Antoninus Pius fala). A kutatásokhoz Magyarországon 2008-ban csatlakoztak, ekkor indult a Visy Zsolt pécsi régész által kezdeményezett Danube Limes UNESCO World Heritage projekt, amelyhez társultak Szlovákiából is. A Maros Megyei Múzeum 2007 óta öt intézménnyel karöltve (Pécsi Légirégészeti Téka, Haáz Rezső Múzeum, Molnár István Múzeum, Csíki Székely Múzeum, Székely Nemzeti Múzeum) dolgozik. Maros, Hargita és Kovászna megyékben a Limes Dacicus Orientalis (LIDOR) program működik: eddig terepbejárások, légi régészeti kutatások, geofizikai mérések és régészeti feltárások hoztak eredményeket az egykori Dacia provincia határvédelmi rendszerének megismeréséhez. Az ásatások immár annyira előre haladtak, hogy a látogató, ha vállalkozik arra, hogy kisétáljon Mikháza határába, egészen közelről megtekintheti a kukoricaföld közepén kiásott castrum maradványait. Néhány napja még, gondosan porciózva a római kori cserepek is a munkaterület szegletében hevertek felhalmozva.

Történelem kezdőknek és haladóknak Az utóbbi évek a nagyközönség számára nehezen követhető és látható szakmai munkáról szóltak. Ám a Római Fesztivál szervezői úgy döntöttek, közelebb hozzák a vidék történelmét azokhoz, akik itt élnek. Magyar rendezvényeken nem szokatlan látvány a különböző hagyományőrző csoportok felvonulása, Mikházán azonban most nem a huszár-egyletek jutottak szerephez, hanem a római hadsereg megidézői. A gyulafehérvári Virtus Antiqua csoport tagjai a város római kori elődjének, Apulumnak a hangulatát közvetítik, az itt állomásozó XII. Gemina legio harcosait, harcmodorát rekonstruálják a hagyományőrzők. Most a friss ásatások helyszínére kaptak meghívást, és vonultak fel a mikházi dombok között, hogy érzékelhető lehessen, milyen volt, amikor latin parancsszavak verték fel a lankás dombok csendjét, amikor római birodalmi jelképeket mögé felsorakozott katonák diktálták a rendet. Kolozsvárról gladiátor csoport érkezett Mikházára erre a napra: ők is arról tartottak bemutatót a Római kori fesztiválon, mit jelentett az erő, az erőszak, a szabálykövetés és szabályszegés a birodalomban.

Igazi fesztiválhangulatot sikerült néhány óra alatt teremteni a profi szervezéssel az elfeledettnek hitt faluba. Laikusok és történelmet szakértő szemmel követők-kutatók egyaránt találtak maguknak látnivalót a Római Fesztiválon. Volt tudományos előadás, Szabó Csaba Mit adtak nekünk a rómaiak? című értekezésében a csatornázástól a római jogon át a latin nyelvek kialakulásán keresztül a vécékefe széleskörű elterjesztéséig leltározta, mi minden lenne ma más, ha nem lett volna egykor Róma.

Profin szervezett színházi előadás is szórakoztatta a kilátogatókat: ilyen volt például az a jelenet, amely révén a résztvevők megmutatták a Csűrszínház udvarán, szalmabálákkal körülkerített arénában, hogyan zajlott egy egykori római polgár temetése. Az érdeklődőket az ásatásokon résztvevő régészek vezették körbe a feltárt leletek övezetében, hogy követhető legyen: mi az, amit már sikerült rekonstruálni, és mi az, ami még kiderülhet az egykori limes térségéről. Az, aki belefáradt mindebbe, az a csűrszínház mellett kialakított fórumon római kori lencsés-húsos egytálételt vehetett magához, az ínyenceknek birodalmi édességeket és fűszereket is kínáltak. Sőt igazi, datolyával és fügével főzött római bort is lehetett vásárolni, ám nem csak ez volt a magyarázata annak, hogy a hangulat Mikházán néhány óra alatt varázslatossá vált. A szakmai bemutatók után szervezett rabszolgavásár már olyan játékká lett, amelyen nem csak a különböző római szakmákat bemutató önkéntes rabszolgák vettek részt látható jókedvvel, de belefeledkezett a közönség is: versenyt licitáltak az újsütetű rabszolgatartók, Marosvásárhelyről idelátogató fesztiválozók is egy-egy belevaló ember-vásár-fiáért. Délelőtt még csak a szervezők, és az ásatásokon résztvevő egyetemisták (Kölnből, Berlinből, Budapestről, Pécsről és Kolozsvárról ide érkező kutatók), valamint a „hivatásos” hagyományörzők jelentek meg jelmezben. Délutánra azonban már egyre több falubeli is előkapta a tulipános-ládából, a sublótból vagy ki tudja honnan a nem létező római népviseletét, egyre több ember lepte el a máskor csendes utcákat lepedőbe burkolózva. Igazi össznépi játékká vált a történelmi emlékezet. És senkit sem zavart a többnyelvűség, az egymással angolul-németül egyezkedő vendégek jelenléte, a hol rosszul, hol még rosszabbul, de mindenképpen kedvesen és viccesen működő román-magyar szinkrontolmácsok ügyetlenkedése.

Emlékezni divat Talán az egykori Birodalom máig ható ereje tette, vagy a ma olyan profin és szakmai alázattal dolgozó történészek elkötelezettsége eredményezte, hogy Mikházán júliusban jó irányba fordult néhány órára a történelem kereke. Dacia provincia hétköznapjaira – kontinuitás-elmélet ide vagy oda – magyarok és románok egyaránt kíváncsiak voltak. Nagycsaládosok és az akadémiai szférába beszorult kutatók találtak egymásra. És találtak rá Mikházára, a Nyárád-mente egyik gyöngyszemére a nagyon sok közül. Találkozzunk itt, a harmincadik Mikházi Római Fesztiválon is – ezzel búcsúzott a Gyulafehérvár-Apulum hagyományörző csoport vezetője. Valamit pontosan láthatott előre a vendég: az így megszervezett, ilyen tartalommal megtöltött rendezvények kitágíthatják az egyébként belterjes magyar kezdemények világát, és ráirányíthatják arra a történelmi örökségre, épített környezetre is a figyelmet, amelyet mi, a birodalom romjain itt élő „barbárok” mondhatunk magunkénak, és amelyre – íme – megtanulhatunk büszkének lenni. Az egész napos „őrjöngés” végén fáklyás menettel sétáltak végig a falun, egészen ki a római leletekig a résztvevők. Itt a mai, játék-légió tagjai nagyon is komolyan tisztelegtek az egykori, valódi harcostársak emléke előtt. A latin szavakat hosszan visszhangozták a dombok, amelyek nem felejtenek, amelyek tudják, hogy a történelem itt van, csak tudni kell keresni, látni. Hazafelé a magyar államiság ezer évére emlékeztető aprócska emlékmű mellett mentünk el, Mikháza központjában. Kétezer évet átfogó játék után mosolyogva búcsúztunk ettől is: sok mindent mutatott arról ez a nap, hogyan is működik az emlékezet.