Ökoöntudat Sztancsafalván

Nálunk is egyre több fiatal értelmiségi csömörlik meg annyira a nagyvárosi létformától, hogy akár tapasztalatok híján is vidékre meneküljön egy élhetőbb élet reményében. A 21. század szellemi és gyakorlati vívmányait, a Nyugat-Európában egyre népszerűbb zöld ideológiát és az internetről elleshető energiatakarékos praktikákat viszont magukkal viszik. Tasnádi-Sáhy Péter egy ilyen történetnek járt utána az Erdélyi Riport 2012/23. számában.

Január végén találkoztam először Teodora Borghoff-fal, a Temesvár – Európa Kulturális Fővárosa 2020 Egyesület akkoriban kinevezett vezetőjével. A „hivatalos” interjút követő csevegés közben maga elé húzta a jegyzetfüzetemet, és ráfirkantotta egy blog elérhetőségét: stanciova.wordpress.com. „Ez egészen más téma, de a beszélgetésünk alapján úgy vélem, érdekelni fogja, tavasszal várjuk szeretettel, hozza nyugodtan a feleségét és a barátait!” – tette hozzá titokzatosan, és hosszas unszolásra is csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Temesvártól nem messze van egy régebben futó zöld projekt, amely az eredeti végzettségéhez, a vidékfejlesztéshez közel áll, és szerinte érdemes lenne pennavégre kapnom.
Az elektronikus naplóban egészen sokféle bejegyzés fogadott – az internetről ellesett zöld módszerekkel szerzett tapasztalatoktól kezdve, a közösség által szervezett eseményekről készült saját, illetve vendégek által írt beszámolókon át egészen a kertben termett bio-zöldségekből készíthető ételek receptjéig – viszont átfogó képet nem sikerült alkotnom arról, mi is folyik tulajdonképpen a hajdani Sztancsafalván. Annyi azért kiderült, hogy szimpatikus fiatalok olyasmivel foglalatoskodnak, amiről én is titkon álmodozni szoktam az energiatakarékos izzó fényében sütkérezve a negyedik emeleti blokklakásban, tehát érdemes lesz beilleszteni valamelyik tavaszi hétvégére egy rövid kirándulást.

Finn barátság a vicinálison Több halasztás után végül június első szombatját jelöltük ki mindenkinek alkalmas időpontként, amikor a nagylelkű meghívással mértékletesen élve, feleségemmel kettesben felszuszakoltuk magunkat az emberekkel és naposcsibékkel jócskán túltelített, Rékás felé tartó helyközi járatra. Onnan Teodora vállalta magára a szállításunkat, mivel – igencsak kedvező előjelként – Sztancsafalva tömegközlekedéssel semmilyen módon sem elérhető. Mikor az állomásról felhívtam, hogy pontosan hol is vár minket, sűrű elnézéskérés közepette, amiért előreláthatólag negyedórás késéssel érkezik, megkért, gyűjtsem be a valószínűleg velünk egy vonaton utazó vendégeit, két finn lányt, akik a hétvégére meghirdetett nemzetközi táborba érkeztek. A jellegzetes skandináv jegyeket hordozó ifjú hölgyek kiszűrése a helyi utasok közül nem okozott komolyabb nehézséget, így arra is maradt időnk, hogy várakozás közben egy Markus névre hallgató finn cimborámmal komoly kutatómunkával fellelt, a nyelvrokonságot alátámasztó egyezésekkel szórakoztassam őket (kéz-käsi, kő-kivi, víz-vesi, vér-veri), ennek köszönhetően még az öreg Volkswagenben sem voltak hajlandók mással foglalkozni, mint hogy ősi uráli szavakra vadásszanak, jelzem, nem sok sikerrel. Tőlük aztán rövid idő után elbúcsúztunk, mivel a Rékási Borgazdaságban csatlakoztak az oda szekérrel érkező csapathoz, hogy a délután további részét annak a borászatnak a pincéjében töltsék, mely Románia kevés ésszerűen privatizált, azóta is prosperáló hajdani állami vállalatai közé tartozik. Mi rövid terepszemle után robogtunk tovább Sztancsafalvára, miközben végre az eddigi morzsák helyett strukturált információhoz jutottam a projektről.

Öt ház a majdani ökofaluban Teodora, miután vidékfejlesztési diplomát szerzett a Temesvári Nyugati Egyetemen, Németországban és Hollandiában élt egy darabig, Amszterdamban egy zöld aktivista csoportban is tevékenykedett; nem csoda, hogy Temesvárra visszatérve szervezkedni kezdett. Baráti társasággal összefogva 2001-ben megalapították az – Ernest Callenbach 1975-ben megjelent híres regényéről elnevezett – Ecotopia Egyesületet, melynek komoly kritériumrendszert összeállítva (dombos vidék, megfelelő éghajlati tényezők és vízügyi viszonyok, a rendszerváltás előtti mezőgazdasági gyakorlat által kevéssé szennyezett termőföld, mindezt Temesvár elérhető közelségében) megfelelő vidéki főhadiszállást kerestek. Hosszas mérlegelés után esett a választásuk a 15. századi krónikák által először Stanschevo néven említett, szerbek által alapított, jelenleg 350 lelkes településre, ahol némi pályázati forrás igénybevételével megvásároltak egy majd százéves, rossz állapotban lévő parasztházat. Az első nemzetközi önkéntesek számára meghirdetett esemény logikus kezdőlépésként az volt, hogy az ingatlant lakhatóvá tegyék. 2003-tól az egyesület tagjai – köztük Teodora és Vesztfáliából Romániába települt férje is – házakat kezdtek vásárolni a faluban. Mostanra öt családra bővült a rendszeresen Sztancsafalván élő vagy legalábbis az év nagyobb részét ott töltő betelepülők köre. „Az egyesület nemzetközi kapcsolatai is fejlődtek közben, tagjai lettünk a Globális Ökofalu Hálózatnak (Global Ecovillage Network), szerepelünk a honlapjukon, és onnan sokan ránk találnak. 2009-ben továbbléptünk és bejegyeztük magunkat a Willing Workers On Organic Farms (szabad fordításban: Biofarmon szeretnék dolgozni) szervezetnél is, mely önkéntesek számára kínál munkalehetőséget a zöld szempontoknak megfelelő gazdaságokban, romániai koordinátorukon, az Ecorouralist Egyesületen keresztül. Egyre több partnerük van itthon, köztük egy ortodox monostor is Moldvából. Így a leggyengébb évben is legalább 15 nemzetközi látogatónk érkezik, a hazaiakról nem is beszélve. Sokan lakókocsival indulnak útnak, megállnak nálunk egy időre, aztán mennek tovább. 2011-ben a temesváriakra is elkezdtünk építeni, különböző műhelyeket szervezünk nekik, mint például főzés, kenyérsütés vagy éppen szappankészítés témakörökben, minden programon 30-50 érdeklődő összegyűl” – meséli Teodora a Borghoff család otthonáig vezető pár kilométeres, ám az útviszonyok miatt több mint 20 percig tartó úton.
Kicsiny, a múlt század húszas éveiben épült parasztházban vár minket Teodora édesanyja és férje, Thomas, a kertben termett zöldségekből készült könnyű, ám ízletes ebéddel. Mint étkezés közben megtudjuk, a felújítási munkák sosem fejeződnek be, mindig van mit csinálni a talán az egyik legősibb technikával – fiatal farönkök közé öntött, dagasztott sárból – épített házikón. „Nagyon hiányzik, hogy a nap energiáját ennél a háznál is hasznosítsuk. A legtöbb áramot a vízmelegítésre használjuk, ami könnyen kiváltható napenergiával, az ehhez szükséges eszköz házilag is elkészíthető, az egyesület tulajdonában lévő háznál már megoldottuk egy önkénteseknek szervezett műhelymunka keretében. Ezenkívül a másik energiaigényes tevékenység a hűtés. Sajnos, a kertben termett zöldségek nagy részét fagyasztással tartósítom. Kézenfekvő lenne áttérni a hagyományos befőzésre, de az a jelenlegi munkám mellett picit macerás, így azt tervezzük, hogy a domb oldalába építünk egy aszalót, amit szintén napenergiával fűtenénk, és hosszú távú tervként emellé épülhetne egy föld alatti üvegház is, valamint egy sajtérlelésre alkalmas helyiség. Tulajdonképpen ezért választottunk dombon fekvő telket.”

Csodabogár a nyári konyhában Ebéd után háziasszonyunk körbevezet bennünket a még tényleg sok szempontból fejlesztésre szoruló, ám ígéretes tanyán. Először a színből kialakított, a 21. század virággyerekek koráért csendben rajongó fiát azonnal magával ragadó közösségi helyiségbe megyünk, mely kellemes nyáresték helyszíne lehet kopott kanapéival, és az egyik falra szerelt hatalmas vetítővászonnal. Innen a kissé barátságtalan lejtőből kezes teraszokká formált kertbe lépünk ki a másik oldalon, ahol az egyes szinteket vékony ágakból font palánkok választják el egymástól. Ez amellett, hogy olcsó és környezetbarát megoldás, a dombtetőről lezúduló esővíznek az ágyások közötti egyenletes eloszlását is lehetővé teszi. A család az alapvető zöldségek (paprika, paradicsom, uborka, hüvelyesek, burgonya, saláta) mellett különböző fűszernövényeket is termeszt, vegyszerek használata nélkül. Kizárólag csalánnal permeteznek, valamint a kolorádóbogarak elleni, eddig reménytelennek tűnő harcban bevetett csodafegyverként az indiai gyógyászatban leginkább antibakteriális hatásáról ismert nim fa kivonatot használják a krumpli védelmében. Engem leginkább Teodora kedvenc vasárnapi sziesztázó helye, a kert fölött, két fa közé kifeszített függőágy érdekel, de mégis illetlenség lenne meghívatni magam néhány órányi szundikálásra. Inkább követem házigazdámat a tanya „legzöldebb”, ház mögötti részébe. Itt lucernát termeszt a család, méghozzá a vécéhez csatlakozó tank kútvízzel tízszeresen higított tartalmával locsolva. A takarmányt aztán elcserélik a szomszédokkal az ott tenyésztett állatok húsára, ahogy Teodora fogalmaz, legtöbbször nyúlpörköltnek elkészítve fogyasztják el.
A régi nyári konyhát önkéntes szállássá alakították, melyben az évek során a legkülönfélébb csodabogarak laktak hosszabb-rövidebb ideig. A fődíjat közülük az a Dél-Afrikában holland és jamaicai szülők gyermekeként született raszta frizurás fiatalember viszi el ez idáig, aki a semmiből előbukkanva 9 hónapot töltött Sztancsafalván, és többször is a frászt hozta a háziakra. Egyszer például azzal, hogy a közeli erdőből egy kosár különféle – ilyen irányú ismeretek nélkül begyűjtött – gombával jelent meg, és boldogan nekiállt pörköltet főzni belőlük. A háziak mérgezéssel kapcsolatos aggodalmait azzal ütötte el, hogy minden kalapossal külön elbeszélgetett, és azok biztosították őt ártalmatlanságuk felől. Mindezek után az ínycsiklandó pörköltből bőségesen belakmározva vidáman átaludta az éjszakát, míg Teodoráék az ajtaja előtt virrasztottak, a légzését figyelve.

Tangazdaság a látogatóknak A színes anekdotázás után elindultunk az erdő felé, ahová tavasztól őszig programokat szoktak szervezni a lelkes betelepültek, leginkább temesváriak számára, legutóbb az ott termő medvehagyma begyűjtése céljából. A csendes, rönkasztalokkal felszerelt tisztáson megpihenve Teodorát a terveikről kérdezem. „Az alapötlet az lenne, hogy – a szomszédokkal összefogva – létrehozzunk egy tangazdaságot, ahol a látogatók megismerkedhetnek a biokertészkedés és a bioállattartás módszereivel, a hosszabb távú utazóknak pedig szeretnénk egy kis kempinget kialakítani, pár sátorhellyel, de ehhez kellene vagy 20 ezer euró. A legnagyobb akadályt a temesvári munkám jelenti, ha minden jól megy, a következő nyolc évre teljesen lefoglal. Viszont a két dolgot kicsit össze is lehet kötni. A filharmonikusoknak már szerveztem koncertet Rékáson, valamint egy különleges helyszíneken felolvasóesteket tartó csoporttal is tárgyalok. A környéken vannak más helyek is, akikkel együtt lehetne működni, gondolok itt a rékási borgazdaságra, valamint van egy lovastanya is a közelben, Aranyágon (Herneacova). A projekt arculata már kész, csak a megvalósítás hiányzik, az egyik velünk együtt betelepülő családból a lány grafikus, és ő már tervezett logót, készített képeslapokat is” – mesél nevetve a kicsit szomorú szívvel elhalasztott tervekről.
Végül a falun átvágva meglátogatjuk az alapítvány házát, ahol megcsodálhatjuk a házi készítésű napenergiás vízmelegítőt is, de ennél sokkal jobban leköt az önkéntesek által egy szilvafa alá telepített, régi bútorokból kialakított baromfiudvar, mely ötletességével többszörösen is ámulatba ejt. A fa egyszerre kínál árnyékot és folyamatos csemege-utánpótlást a majorságnak, a bútorok pedig tökéletesen kielégítik a városi ember dizájnszeretetét, miközben a parasztudvar által támasztott praktikus szempontoknak is megfelelnek.

Bizonyára, ha kellően költői hangulatban búcsúzom a borkóstoló után szőlőnedűtől párás szemmel bárányt sütögető vendégeihez visszaigyekvő háziasszonyomtól, akkor a távolodó autóját figyelve tudtam volna most zárszóként felhasználható párhuzamot vonni az otthonos tyúklakká lett éjjeliszekrények és a sztancsovai telepesek között, helyette csendben magamban dohogva elindulok a város felé. Egyelőre.