Köztünk élő idegenek

Ha idegeneket és inváziót emlegetünk, a legtöbb ember fejében a földönkívülis katasztrófafilmek apokaliptikus képei elevenednek meg. Pedig sokszor elég egy kontinensnyi távolság is ahhoz, hogy egy faj hódító idegenként pusztítson a valamilyen úton-módon meghódított területen. Kuhn Thomas biológus e betolakodókról mesélt Temesvárott. Az elhangzottakat Tasnádi-Sáhy Péter foglalta össze.

Ha valaki próbálkozott már akvarisztikával, tudja, mennyire nehéz működő életközösséget létrehozni még pár tíz liter vízben is. Hiába a modern, porlasztóval egybeépített szűrőberendezés, az önszabályozó vízmelegítő, rengetek tényezőnek kell egyensúlyban lenni ahhoz, hogy egy – akár csak néhány fajból álló – ökoszisztéma képes legyen fennmaradni.
Ennek tükrében szédítő belegondolni, a természet vegykonyhája évmilliók munkájával mennyi ilyen megszámlálhatatlanul sok fajt összekapcsoló rendszerrel népesítette be a Földet, főleg, hogy ezek az életközösségek nem maradnak változatlanok, az esetek többségében valamilyen módon kölcsönhatást gyakorolnak egymásra a fajok vándorlásának, terjedésének köszönhetően.
Mint ahogy azt Kuhn Thomas biológus a Bánsági Magyar Napok zárónapján tartott előadásából megtudjuk, egy adott élettér tekintetében az ökoszisztéma tagjai lehetnek: natív fajok (az adott területen honos élőlények), egzotikus fajok (melyek valamilyen úton-módon más kontinensről keveredtek az adott területre). Utóbbiak közül az önálló populációt alkotókat: megtelepedett fajoknak nevezzük. Az idegenhonos fajok nagyobbik része, ha sikerül megtelepednie az adott területen, jellemzően valamilyen módon beépül a táplálékláncba, viszont néhányuk képes hirtelen elterjedni, ez által rövidebb-, hosszabb időre felborítva az egyensúlyt. A fiatal biológus ezen, úgynevezett inváziós avagy özönfajokat választotta kutatási területéül.

Ha összeér a két Amerika Egy fajnak természetes úton nem egyszerű eljutnia egy idegen életközösségbe. Ehhez először is jellemzően le kell győznie valamilyen földrajzi akadályt (át kell jutnia a tengeren, magas hegyeken, stb.), és bizonyára számos helyi nehézséget is le kell küzdenie, mire megfelelő feltételeket talál az önfenntartáshoz, ami még mindig kevés a sikerhez. Nem elég néhány példánynak ideig-óráig megmaradni egy adott környezetben, a szaporodáshoz is megfelelő körülményeket kell találni, és ez nem jelenti azt, hogy az éppen csak kialakulóban lévő populációt valamelyik helyi faj nem veszi fel az étlapjára, rögtön kipusztítva azt.
Ettől függetlenül a sikeres elvándorlás nem lehetetlen, mint ahogy azt a pliocén kori amerikai nagy faunacsere is mutatja. Elöljáróban érdemes feleleveníteni a földrajzórán hallottakat, miszerint a késő jura időszakban a hajdani összefüggő őskontinens, a Pangea nagyjából két részre szakadt, név szerint Laurázsiára (észak) és Gondvánára (dél), ez által a mai Észak- illetve Dél-Amerika területe külön úton kezdett fejlődni. A dinoszauruszok kihalásakor, nagyjából 65 millió évvel ezelőtt Dél-Amerika már egy hatalmas sziget volt, így zavartalanul kialakulhattak az erszényes állatoknak bizonyos speciális csoportjai, Észak-Amerika pedig jórészt összeköttetésben maradt Eurázsiával, így a modern méhlepényes emlősök előretörésének színterévé válhatott. A két későbbi önálló kontinens nem is kényszerült egymással kompetícióra, egészen a Panama földhíd megjelenéséig, mely viszont utat nyitott a szabad versengésnek. A déli állatok közül az armadilló félék, a kolibrik és az oposszumok mutatkoztak sikeresnek, északról pedig számos teknősfaj, kígyófélék, tapírok, valamint a mára már kihalt rövidfejű medvék terjeszkedtek hatékonyan déli irányba. A tudósok teljes bizonyossággal megállapították, hogy a fajcsere során az északon kialakult állatok „győzedelmeskedtek”, de ennek okairól még ma is vita folyik. Az egyik elmélet szerint, a Laurázsiában kialakult fajok azért alkalmazkodtak könnyebben, mert a más kontinensekkel való összeköttetés okán hozzászoktak az adaptációhoz, más vélekedés szerint viszont csak annyiról van szó, hogy a trópusi állatok nehezebben alkalmazkodnak a hideghez, mint a mérsékelt öviek a meleghez.

Teknős, piton, zebrakagyló Az említett példa nem egyedülálló a bolygó történetében, de minden egyes hasonló esetben nagyon lassú folyamatokról beszélünk. A közelmúltban viszont – nagyjából a nagy földrajzi felfedezések kora óta – minden megváltozott. Kolumbusz és telepesei által az Újvilágba hurcolt disznók hatalmas károkat okoztak az őslakosok kukoricaföldjein, az Európából exportált betegségek pedig már jóval a tömeges bevándorlás előtt megtizedelték a lakosságot, hogy csak két esetet említsünk az azóta felmerült számtalan közül.
Az emberi terjeszkedéssel kapcsolatos fajáttelepítés sok esetben akaratlagos, és az esetek nagy részében balul sül el. Említhetjük például a Kaukázusból vadászati célra betelepített fácán esetét, mely aztán számos őshonos madárfajt kiszorított a Kárpát-medencéből, vagy a hobbiállatként Amerikából áthurcolt ékszerteknőcöket, melyek Magyarországon sok helyen a mocsári teknősök kárára terjeszkednek. De külföldi példát is említhetünk: a kedvtelésből tartott, majd szabadon eresztett pitonok okozta felfordulás a floridai Everglades Nemzeti Parkban, még a magyar médiában is hírértékkel bírt a közelmúltban.
Természetesen az ember sok esetben akaratlanul segít egyes fajoknak elterjedni idegen ökoszisztémákban. A Fekete-tengeri zebrakagyló európai hajók fenéklemezén „utazott át” Észak-Amerikába, ahol manapság már a vízvezetékeket és csatornákat eltömítve hatalmas gondokat okoz.
Az özönfajok terjedését jellemzően az emberre is káros folyamatok kísérik, amik sok esetben dollármilliókban is kifejezhetőek, de az ökológiai kár biztosra vehető, éppen ezek megelőzése érdekében érdemes kutatni, hogy mi a sikeres megszállás titka.
Egy faj új környezetben képessé válhat agresszív terjeszkedésre, ha a jól megszokott fogyasztója (ragadozója) nem követi, és az új területen nem tölti be semmi ezt a szerepet. A siker hátterében evolúciós okok is állhatnak: az Ausztráliába betelepült békák esetében kimutatták, hogy sokkal hosszabbak a hátsó végtagjaik, mint az őshonos fajokéi, ami behozhatatlan előnyt jelent a táplálékszerzés, illetve menekülés során. Az is előfordulhat, hogy a betelepülők ún. üres ökológiai fülkét töltenek be új környezetükben. Az Európában őshonos sáfrányos imola azért terjedhetett el Észak-Amerikában, mert sokkal mélyebbre ereszti a gyökereit, mint a prérin kialakult növények. Vannak olyan fajok, amik semmit sem bíznak a véletlenre, és felfegyverkezve érkeznek a meghódítandó területre. Ilyen a hagymaszagú kányazsombor, mely olyan alleopátiás vegyületeket termel, mely más növények magjainak csírázását gátolja. Jellemzően persze a fenti tényezők kombinációja vezet az inváziós fajok robbanásszerű terjedéséhez, ez a helyzet a parlagfű esetében is: igénytelenebb versenytársainál, szárazságtűrő és rengeteg magot érlel. Viszont – az egyik legmeglepőbb az előadáson elhangzott felvetések közül – az árnyékot nehezen viseli, így ha beszüntetnék a fertőzött területek kaszálását, az őshonos gyomnövények 10 év alatt megbirkóznának vele és kiszorítanák. Hatékony és olcsó megoldás, persze kérdés, hogy mit kezdenének magukkal ennyi ideig az allergiától szenvedők.

Erősíteni az önvédelmet Kuhn Thomas zárásképpen a megoldási lehetőségekről beszélt. Elsősorban a betelepült fajok kutatásának fontosságát hangsúlyozta, az „ismerd meg az ellenséged” mottó jegyében. Emellett szükségesnek tartaná az egzotikus fajok terjesztésének szigorú kontrollját. Ha már megtörtént a baj, akkor bizony sok esetben – az ökológia katasztrófa elkerülése érdekében – célirányos vegyszereket kell kifejleszteni, de ezek alkalmazása sohasem veszélytelen. Ennél sokkal fontosabb, hogy megőrizzük a környezetünkben fellelhető ökoszisztémák integritását vagy ha már sérültek, restauráljuk azokat, ezáltal erősítve az önvédelmi mechanizmust. Magyarország például azért lett édenkert az özönfajok számára, mert a fenntarthatósági szempontokat figyelmen kívül hagyó mezőgazdasági tevékenység végletekig felbolygatta az őshonos táj rendjét, így az már szinte képtelenek határt szabni a betolakodók terjeszkedésnek.