„Hogy miről írok, arra nincs szabály”

Második, Ex című kötete megjelenése alkalmával kérdezte Onagy Zoltán könyvekről, kedvencekről, képekről, íróságról, nőíróságról Csapody Kingát, aki az írás mellet szerkeszt, irodalmi programokat szervez, kiadót vezet.

Mielőtt elkezdtem volna olvasni a FISZ-sorozatban frissen megjelent kis könyvedet, megkérdeztem magamtól, ugyan miről ír, az élet mely szeleteiről Csapody Kinga. Rövid tanakodás után abban maradtam, hogy két tájat látok. Az egyik az irodalom, minthogy szinte ki se dugod az orrod az irodalomból, íróbeszélgetéseket szervezel, szerkesztesz, amikor nem szervezel, helyszíni tudósításokat írsz mások szervezéséről, utóbb már gyerekkönyv kiadót igazgatsz (Manó Könyvek), a párod író, szerkesztő, az összes aktív ismerősöd az irodalomban mozog, talán egyedül a házmesteretek nem irodalmár.

A házmester is irodalmár, ilyeneket mond: „száll a pernye, ejnye-bejnye.” Na jó, a helyzet nem ilyen rossz, a szüleim, öcséim, és a legrégebbi barátaim sem irodalmárok, és nagyon jó, hogy lehet velük normális dolgokról is beszélni. Tanítottam hat évig, az is inkább prózaszituációk sora volt, de nem az a fajta fülledt, zárt tér, amire utalsz. Voltam egy városi portál főszerkesztője, az sem túl lírai. A kiadói szempontoknak, a nyomdai huzakodásoknak, a szállítmányozásnak, az önköltségeknek és a hipermarketekben meghirdetett akcióknak szintén vajmi kevés köze van az irodalomhoz. Egyetemistaként, hogy ne fussak ki ordítva irodalomelméleti kurzusokról, gyakran inkább be sem mentem, vagy ha mégis, csak a társaság miatt. Mikor az Ir(T)áS-ban (a tehetséggondozós táborunkban) tanítok, akkor sem csak a szöveg kerül elő, hanem mindenféle praktikus, gyakorlati dolog is. Ki kell ábrándítsalak, itthon sem ülünk és olvasunk fel egymásnak, majd vitatkozunk egy-egy rímpárról, vagy kevésbé sikerülten végigvitt allegórián. Azt hiszem, én egy hibrid, gyakorlatiasabb-féle bölcsész vagyok, itthon gyakran le is menedzsereznek.

Némi csalódás, hogy irodalmár házaspár esti programja nem a sikerületlen rímpár megvitatása, de haladjunk. A másik lehetséges irodalmi terep: az anyaság, a kisfiad, az életetek. Fiatal író mi másról írjon, mint ami napról napra foglalkoztatja? Ha az olvasat előtt teszem fel a két kérdést, hogyan válaszolsz?

Életem minden szerepének van egy érzelmi oldala is, nem lehet – vagyis biztos lehet, de nekem nem megy – kötődés nélkül a munkákat sem végezni. A családot meg nem is szeretném soha gépiesen, rutinból. Az anyaság végképp olyasmi, amit ha akarnék, sem tudnék elfojtani, mióta az eszemet tudom erre vágytam. Hogy miről írok, arra nincs szabály, van, ami túl intim, túl közel van még, sokkal könnyebb a személyesen belül is régebbi dolgokhoz visszanyúlni. Meg aztán én nem vagyok az a fajta, aki legyint, hogy a „szöveg mindenek előtt”, nem baj, ha a környezetem megbántódik – egy sztori, novella sem ér annyit. Ha megkérdezel, azt feleltem volna: olvasd el, és mondd el nekem is!

Egyszóval nem és nem. Folytassuk a rokonokkal. Íróra hat az olvasmányélmény, fiatal íróra még inkább. Felsorolnál néhány nevet, kit tartasz közelálló írónak a kortársak, kit a klasszikusok közül? Nőírók közül természetesen, bár még tart a vita nőíró vagy írónő, és hogy nő-e, vagy pusztán író, talán nem kirekesztő a kérdés.

Nem vagyok feminista és nem olvasok semmit és senkit úgy, hogy na ez mégiscsak nő, nézzük, hogy oldotta meg, megugorja-e vagy na ugye, hogy megy ez egy nőnek is. Viszketek a nagyon nőségüket előrenyomó szerzőktől, a közönségesség taszít. Ne legyen se mentség, se érdem a szerző neme. Szeretem Tóth Krisztina tárcanovelláit is, verseit is, a régebbiek hangja égett valahova mélyen be, ugyanúgy ahogy Bartis puritán mondatai, Háy szövegfelépítése vagy Grecsó történetmesélési módja. Nagy Ildikó Noémi Eggyétörve című vékonyka kötetében több vaskos bújik meg valójában, őt szeretem olvasni, írhatna gyakrabban. Lovász Andrea kritikái olyan tökösek, hogy sok férfiember irigykedhetne. Szabó T. Anna az Elhagy című versével örökös tagságot váltott. Darabos Enikő babablogja muris, több mint napló, Jolánkája néha orrba ver. Szécsi Noémi Mandragórája vagy Berg Judit nálam is jó helyen vannak. Akkor is ugyanott lennének, ha pasi írta volna őket.

Szakmád-munkád szerint is olvasol és olvasol, milyennek kell lenni a prózának, mit, melyik empirikus zónádat kell megérintenie, ahhoz, hogy félretold, hogy: na, akkor ezt majd még egyszer! Csak néhány szóban jellemezd, ha kérhetem.

Rántson be a saját világába, vagy kösse össze bennem magát valami saját élménnyel, érzéssel. Emlékezzek rá – nem minden szavára, de hangulatára, egy érzésre vele kapcsolatban – másnap reggel is.

Szerinted mely címeket oldalszámoztam ki a kötetedből a jegyzettömbömre, hogy ezeket újra kell olvasnom? Arra volnék kíváncsi, az író tudja-e, érzi-e, ha valamibe beletrafál.

Mai nyerőszámaink? 63, 41, 7? Ez olyan szubjejktív, hogy kinél melyik életszakaszban, hangulatban mi talál be. Már ha ugye alapból nem idegesít a hangja.

A könyvben egy fiatal pár körvonalai látszanak a kezdetektől. A nő határozottabb kontúrokkal, a férfi fátyolosabban, valójában csak a sziluettjét érzékeljük, viszont látjuk, amit ő lát. A kötet szépséges dédpapa novellával indul, egy tegnapi Casanova portréjával, szándék szerint időhatározó szereppel?

Várom a kötet értelmezését, izgalmas mások szemével nézni, mert bennem nem volt ennyi tudatosság. Nem a váz volt meg, és abba írtam kis téglákat, hanem történeteim voltak, össze-vissza született kisprózáim, azokat rendezgettem össze, és nem fordítva. Ex lett a címe, mert a narrátor (aki nem mindig nő) a családi emlékezet visszaemlékezése, egy-egy lezárt életszakaszra a jelenből nézve, és a férfi (férfiak) annyira fontosak itt, amennyire a történethez kell. A borítón szereplő fotót is én csináltam, azt azonban a tördelő találta ki, hogy így legyen elrendezve, ami már egyből egyfajta interpretáció, nem?

Újralapozom, milyen jelzőket használtam olvasás közben: bányamély; anyapornó; szolíd, visszafogott; ezt nagyon eltalálta; nem részletez, képekkel variálja; hat rész-emelet, mégis a legjobb helyen áll a kötet gerincében; láttat, nem értelmez, ez nemigen nőpróza, így az egy-két szavas emlékeztetők, mellettük az oldalszám. A kötet legmeghatározóbb jellemzője, hogy a hangsúlyos szerzői figyelem a láttatásra, a „mozizásra” került. Ami a történetek mögött áll, a hátsó rendszerről a novellák nem beszélnek, a kötet szinte puritán és szűkszavú. Az interpretáció tudatos írói döntés, netán így alakult?

Az interpretáció mindig írói, kevésbé döntés, és kevésbé tudatos. Egyszerű, semmi kacifánt, így szólal meg bennem egy történet, ütöm le a billentyűket, én így tudom elmesélni a fejemben egymásba kapcsolódó, fonódó képeket. Már eljutottam abba a korba, hogy érdekelnek az életben a ciklikus folyamatok, a visszaköszönések, a múltunk és saját magunk alakította helyzetek közti összefüggések. Kíváncsivá tettél, hogy melyik mire vonatkozik, különösen a „bányamély; anyapornó; ezt nagyon eltalálta; nem részletez, hat emelet, ez nemigen nőpróza” feljegyzéseidre!

Szívesen elmondanám, de inkább majd akkor, ha recenziót írok a kötetről. Nem akarlak szembedicsérni. Inkább beszéljünk még a képekről. A bennem ülő racionális szerkesztő helyből arra gondol, itt a kötetlehetőség, de kevés a szöveg, fel kell nyomni, ki kell bővíteni fotókkal. Jól ismerem, évek óta látom a képanyagaidat. De ezek nem hagyományos tudósítói sorozatfotók, a képanyag a kötet szerves eleme. Egyiket-másikat az ember szívesen látná a falán. Hogyan döntöttetek a képes változat mellett?

Mondtam, hogy a praktikum fontos dolog az életben. És sohase tudhatjuk, mi mire lesz jó egyszer. Három éve ilyentájt a nyakamban egy elég komoly fényképezőgép, hogy akkor mostantól minden eseményről fotóanyag is kell. Előtte még csak nem is fogtam tükörreflexes masinát. Muszáj volt gyorsan rájönni arra, hogy ha az egyik értéket (gombot) feltekerem, a másikat lejjebb, akkor jé, ez a kép nem lesz alul-, vagy épp túlexponált (na, jó, akkor azt mondtam: sötét, vagy nem ég ki). Aztán rákaptam, lett sajátom, egy-egy hosszabb esemény közben elkezdtem nem csak eseményfotókkal, hanem kis makrókkal játszani. Ha ráérzel az ízére, egy idő után kis kivágásokban, képnyi részletekben látod a tájat, valaki arcát, azt, ahogy valamit csinál. Ez pont olyan, mint a kispróza – kiemel egy-egy olyan momentumot, ami másnak lehet nem fontos, vagy nem olyan szögből láttatja, ahogy az evidens lenne. Ha ügyes vagy, másoknak is rácsodálkozás és ráismerés érzés egyben. Jelentek már meg fotóim (a Dunalegendárium című kötetbe válogattak be kettőt), és amikor a kötetet összepakoltam, éreztem, hogy melyik mappámban van olyan kép, amelyik egyik-másik szövegemet tovább erősíti. Ha már ketten ezt gondoljuk, hogy nem lógnak ki, akkor talán nem volt rossz ötlet.