Társadalomtudomány rövidnadrágban

Szociológusok, antropológusok, történészek tizenkét éve szinte minden nyáron találkoznak a Hargita megyei Szelterszen, hogy egymás kutatási eredményeit, illetve alkoholos készítményeit kicseréljék. Az augusztus 23–26. közötti idei Társadalomtudományi táborban összegyűlt vendégek előadásait, vitáit Kustán Magyari Attila rögzítette.

Némelyek szerint a szervezők éppen azért álmodták meg a két erdő közti, eldugott Szelterszre ezt a találkozót, hogy kielégítsék vadregényes vágyaikat. Az erdők közé szorult patak, a mellette elszórtan felhúzott faházak, a faluvégi kocsma, az Asszonybosszantó már nappal is egy jobb western helyszínéül szolgálhatna, hát még este, amikor a közvilágítás teljes hiányában, a félholdra hagyatkozva bolyong az ember a göröngyös földúton. Ráadásul nehéz megközelíteni a helyet, az ember integet, buszosokkal alkudozik, gyalogol a harmincfokos melegben, hogy végül rábukkanjon a táborra. Az út körülményes, de megéri a fáradságot. Szombaton reggel kilenckor érkezem a táborba, a svédasztal kínálatát kihagyom, inkább a vendégek érdekelnek: ismerős arcokat látok, velük váltok szót előbb, később feltérképezem a meghívottakat, és örömmel könyvelem el, hogy budapesti, miskolci, vagy éppen pozsonyi vendégek is érkeztek, ráadásul jelen van a kolozsvári tanszék utánpótlása. Az előadások szabad ég alatt zajlanak, a táborhely közepén emelkedő fa árnyékában heverő hallgatók ingujjban, rövidnadrágban figyelnek.

Egyenruhás pacifizmus A gyergyóremetei Nagy József történész olyan izgalmas és humoros előadást tart a katonai hagyományőrzésről, hogy órákig összesúgunk még, amikor felbukkan valahol. A kérdést alaposan körbejárja, előbb arról beszél, hogy az egyenruhás hagyományőrzésnek ma már jelentős mozgalmai vannak Európában, holott drága mulatságról beszélünk: a huszárruha ára ezerötszáz euróra is rúghat. Elmondja, hogy a hajdani brutális csaták paradox módon alapvető emberi értékeket követeltek meg, a mai hagyományőrzés pedig – ideális esetben – éppen ezt a kulturális szintet mutatja be, a mai huszárok nem fegyverrel flangáló, erőszakos militaristák. Nagy továbbmegy, azt állítja, hogy egyenesen pacifistává válik az, aki például az austerlitzi csata újrajátszásában vesz részt.
Arra is kitér, hogy az elmúlt tíz évben a Székelyföldre szabályosan betört ez a mozgalom, mára pedig túlburjánzott, egymást érik az ilyen rendezvények, gyakran a történelmi pontosság igénye nélkül. Ez leginkább a honfoglalás kori csapatokra érvényes; számos egyesületet kitessékeltek az ernyőszervezetből, de ezzel sem sikerült leállítaniuk a tevékenységüket. Az egyik legkellemetlenebb vadhajtás, mondja Nagy, a baranta, ami semmiféle katonai hagyományőrzéssel nem kapcsolatos, mégis rendkívül népszerű.
A katonai hagyományőrzés napos oldalát is megmutatja: a bukaresti „kollégákkal” jó viszonyt ápolnak, eljárnak egymás rendezvényeire, a románok az ellenség szerepét is elvállalják egy újrajátszott csatában. Európában is gyakran szerepelnek, mint gyalogosoknak, nem kell a lovakkal bajlódniuk, az ágyút pedig csomagtartóban szállítják el.
A történész kitér arra is, hogy milyen beállítottságú emberek vállalnak szerepet a hagyományőrző egyesületekben. Az első az, aki általában valamilyen kulturális tevékenységet folytat, a második típus az, akinek, ha már van egy lova, kapóra jön a huszárfelvonulás. A következő réteg az, amelyiknek soha semmi nem sikerült, így azonban kiteljesülhet a férfiassága, végül a negyedik típus, akit a nemzeti elkötelezettség ösztönöz.

Argentínával küzdünk meg Nem lepődik meg az utóbbi évek érettségi eredményein az, aki előtt ismeretesek voltak a PISA-mérések statisztikái, jelenti ki Papp Z. Attila szociológus. A közel hetven országra kiterjedő kompetenciateszt a tizenöt évesek körében vizsgálja egyebek mellett a matematikai és a szövegértési szintet, Románia pedig – teljesítve az elvárásokat – az utolsók közt kullog a kontinens országai között, habár Albániát sikerült megelőznie. Érdekes egyébként, hogy a lexikális tudást mérő teszteken a jó kompetenciájú diákokat nevelő országok gyakran elbuknak, de mielőtt reménysugár villanna fel, tudni kell, hogy Románia ezeken a méréseken sem szerepel jól.
Nemzetközi vonatkozásban Argentína szintjét ütjük meg a 2009-es felmérések alapján, azóta pedig nem sikerült javítani a pozíciónkon. A listavezetők főként észak- és nyugat-európai államok, de Hongkongnak legutóbb sikerült leköröznie az élenjáró Finnországot is.
Papp azt is megvizsgálta, hogy a romániai, szlovákiai és szerbiai magyar kisebbség milyen eredményeket mutatott fel. Erdélyben és a Vajdaságban jobban teljesítettek, mint a többségi társadalom, 2006-ban pedig Szlovákiában a Felvidéken is, de ott a következő felmérésen már a szlovákok „győztek” – vélhetően azért, mert tudatosan felkészültek a mérésre.
Papp úgy látja, Románia számára fontos lenne bevezetni azokat a kompetenciateszteket, amelyek Magyarországon évente lezajlanak, a PISA eredményeit pedig indokolt lenne tüzetesebben átvizsgálni. Tévhit, hogy az oktatás minősége elsősorban a pénzen múlik, a listavezető országokban gyakran kevesebb támogatást fordítanak erre a célra, mint a gyengébben teljesítő országokban.

Motivál a megszokás Az uniós támogatások vidéki hatásairól beszélt Sólyom Andrea szociológus, a 2011 nyarán és őszén a Pogány-Havas kistérségben készült felméréseket osztva meg a közönséggel. A pálfalvi gazdákat vizsgálva látható, hogy a megkérdezettek fele középkorú, a fiatal generáció képviselteti magát legkevésbé. Elsősorban nem gazdálkodásból élnek meg, de a háztartások jövedelmének mintegy ötödét a támogatások képezik. Óriási gondjuk a tej értékesítése: hetven banitól két és fél lejig terjed egy liter ára attól függően, hogy egyénileg próbálják meg értékesíteni vagy egyesületbe tömörülve, illetve magánszemélynek vagy tejfeldolgozónak adják el.
Nehézségeik ellenére a gazdák háromnegyede nem mondana le erről a foglalkozásról. A területük méretében, állataik létszámában többnyire nem szeretnének gyarapodást, inkább több és jobb minőségű termék előállítására vágynak.
Sólyom azt is megvizsgálta, mi motiválja az embereket, és az derült ki számára, hogy a megszokás hatalma, illetve a jövedelemkiegészítés volt a legerősebb indok a folytatás mellett. Azt is szeretnék, hogy államilag elismerten forgalmazhassák biotermékeiket, arról azonban gyakran nincs tudomásuk, hogy a szükséges iratok beszerzése többéves folyamat. Amikor a pozitívumokról kérdezett, kevés választ kapott, többen annak örvendenek, hogy vannak támogatások, amelyeket nem kell elszámolniuk. Jó hír viszont, hogy a fiatalabbak gyakran vendégmunkát vállalnak a tőke megszerzése céljából, ezzel később gyümölcsöztethető tapasztalatokat szereznek.

Olcsón, barátságosan Nem meglepő, hogy a vendégek és a tábor barátságosabb arcát este ismerem meg, előbb egy kocsmában, ahol néhány társadalomtudóssal csevegünk, később a tábortűz mellett, a lehűlő éjszakában. Ha ezeket az előadásokat egy konferenciateremben tartanák, másképp festene a rendezvény. Míg ilyen alkalmakkor általában jól fésült szakértőket látni, a szelterszi táborban későn kelő, álmos emberek ülnek a fa alatt, jókat nevetnek, kritikát fogalmaznak meg az előadóval szemben, és ha unják a társaságot, lesétálnak a patakhoz, vagy isznak a közeli forrásból.
Bárdi Nándor főszervezővel beszélgetve megtudom, egy véletlen eredménye, hogy ezt az üdülőhelyet szemelték ki tizenkét évvel ezelőtt, de kifejezetten örvendenek annak, hogy a politikum távol marad a tábortól. A rendezvény költségvetése mindössze kétezer lej, de ez nem érződik meg, meleg ebéddel várnak, reggeliről és vacsoráról is gondoskodnak, a szálláshely kifogástalan. Rendszerint negyven-ötven ember jár el ide, s Bárdi úgy véli, ez a keret épp megfelel arra, hogy barátságos beszélgetések alakuljanak ki, új kapcsolatok épüljenek a szakma képviselői között.