Az Asszád-rezsim végnapjai

A közelgő végre utalnak a sorozatos taktikai tévedések, a magas rangú tisztek átpártolása, a területvesztések, az ellenőrző infrastruktúra lassú, de folyamatos elvesztése és mindenekfölött a sokáig megosztott vezetésű lázadók nagyobb összehangoltsága, kialakuló számbeli fölénye, javuló felfegyverzettsége. Ady András elemzése a szíriai válságról.

Tavaly február–márciusban jobbára még minden elemző figyelme Egyiptomra irányult, ami nem csoda, hiszen a muzulmán világ egyik legnagyobb kiterjedésű, népességű országában fejeződött be a felkelés, és mondott le Mubarak elnök, így mindenki a szolid katonai klikk és az újjáéledő Muzulmán Testvériség közötti huzavonát leste. Ugyancsak március közepén szavazta meg az ENSZ BT az 1973. számú határozatát, amely lehetővé tette, hogy a február óta tartó líbiai forradalomba a Nyugat is beavatkozzon segítve a felkelőknek, akiket a kezdeti sikerek után a kormányerők visszanyomtak a kiindulópont, Bengázi felé. A köz- és szakfigyelmet azonnal megosztotta ez az új, nemzetközi harci fejlemény, s már arról tárgyaltak, hogyan tovább, Líbia: szekuláris-egységesen, vagy törzsekre bomlottan, szélsőségesen? A szélesvásznú mediatizáltságot kapó, vérben, fegyverzajban bővelkedő történések mellett hirtelen szinte elsikkadtak a szíriai márciusi események, az egyelőre „csak” damaszkuszi és daraái tüntetések, s ezeket a keménykezű Basár al-Asszád el is hallgattatta.
A hallgatás nem jelentett legyőzést, ugyanis az egyiptomi és líbiai történések vagy a korábbi tunéziai „jázminos forradalom” olyasmire biztatták az ellenállókat, amire évekkel azelőtt talán nem is gondoltak: a látszólag stabil hatalom megkérdőjelezésére. Szíria esete, ami a civil kurázsi újjászületését illeti, figyelemre méltó, ők ugyanis 1982 februárjában már szembesültek azzal, hogy mit jelenthet szembemenni az Asszád famíliával, akkor Hamah városát lőtte szét a mai elnök apukája, letörve a Muzulmán Testvériség felkelését, büntetlenül gyilkolva ezreket. A véreskezű honi leszámolás-sorozatot az izraeliek akasztották meg azzal, hogy megtámadták és hátrálásra kényszerítették a szíriai hadsereget Libanon területén. Most viszont a tetteit rejtő damaszkuszi kormány szembe kellett nézzen azzal, hogy a közel-keleti és észak-afrikai történések bár elvonják némiképp a Nyugat figyelmét, még inkább belobbantják a lázadó vidékeket. A délről északra terjedő lázadás így egyebek mellett Daraá után Homszot, Banjászt, Idlibet, Damaszkuszt és persze Aleppót is magában foglalja, kivételt egyelőre csak az alavita-elnökbarát és a szír ortodoxok lakta vidékek képeznek, melyek félnek elengedni a jogaikat biztosító hatalom kezét. Jelenleg, főleg olyan fajsúlyú menekültek információi szerint, mint Rijád Hijab volt agrárminiszter és miniszterelnök, a síita Asszád família az országnak csak mintegy harmadát birtokolja már, így minden bizonnyal a dinasztia végnapjainak vagyunk tanúi. Utal erre mindenekfelett az a tény, hogy július óta a tizennégy provinciából kilencben erőre kapott az ellenállás, a kormányhoz hű csapatok elhasználódtak, a testvérharcnak (a közkatonák közt sok a szunnita), a folyamatos háború sikertelenségének, a szökéseknek, harcmegtagadásnak, állások feladásának, támadóképesség és -kedv elvesztésének tulajdoníthatóan. Ugyanakkor a közelgő végre utalnak a sorozatos taktikai tévedések, a magas rangú tisztek átpártolása, a területvesztések, az ellenőrző infrastruktúra (rendőrőrsök, ellenőrzőpontok, határátkelők, a Baath Párt központjai) lassú, de folyamatos elvesztése és mindenekfölött a sokáig megosztott vezetésű lázadók nagyobb összehangoltsága, kialakuló számbeli fölénye, javuló felfegyverzettsége. Érdekes adalék mindehhez, bár önmagában még csak reménykeltő, Jamil Qadril miniszterelnök-helyettes és Lavrov orosz külügyminiszter párbeszéde egy esetleges Asszád-lemondásról, mely eredménye lehet a későbbi tárgyalásoknak. A rezsim ismét időre játszik? Szerintem egy biztos gyilok nemsokára eljut a rendszer szívéhez, és ez a tényleges vég előjátéka: a lázadók lassan megszerzik vagy elpusztítják az Asszád-barát médiaintézményeket, s ezzel lehetetlenné teszik, hogy a rezsim eszmei ellenőrzés alatt tartsa a még megmaradt területeket. Mindezek, ha az USA nem is lép közbe és gyorsítja meg a fejleményeket, máris tények. A legnagyobb előremutató kérdés azonban nem ez, hanem valami hasonló, mint amitől a világ már félt Tunézia, Egyiptom és Líbia kapcsán, s ami esetünkben az instabil Libanon és a regionális hegemóniára törekvő Irán közelsége miatt, valamint a Hamász- és Hezbollah-érdekeltség által igencsak kiélezett: Quo vadis, Szíria, vagy quam deinde, szíriai demokrácia, akár annak egy sajátos közel-keleti szekuláris-iszlám formája is?