Szókrátész, a sajtómunkás

A BBTE csíkszépvízi filozófus tábora már hosszas hagyományra tekint vissza, az idei csíkszépvízi program különlegességét az adta, hogy nem csak a céhen belüliek kaptak meghívást, hanem azok is, akik, bár filozófia szakon végeztek, de az akadémiai szférán kívül dolgoznak. Parászka Boróka tudósítása.

Nem szokványos, ha az ember nyár közepén, különböző politikai fesztiválok, dzsemborik dandárján filozófia tábort választ munkául-szórakozásul. A „filozófus” ma inkább csak kevesek olvasmányából ismert homályos, és meglehetősen zavaros figura, elrettentő, lejárató anekdoták hőse, alig van egy-két ember az erdélyi magyar közéletben, akinek a neve mögé (foglalkozásként, címként) ott szerepel ez a meghatározás. Pedig Kolozsváron működik filozófia intézet, és az utóbbi években egyre több olyan program van, ami azt jelzi, nem egyike az egyetem falai mögött takaréklángon tartott tanszékeknek, szélesebb közösségi érdeklődésre számot tartó munka folyik odabenn.

Az éves filozófia tábor már hosszas hagyományra tekint vissza, az idei csíkszépvízi program különlegességét az adta, hogy nem csak a céhen belüliek kaptak meghívást, hanem azok is, akik, bár filozófia szakon végeztek, de az akadémiai szférán kívül dolgoznak. A mai erdélyi magyar sajtó jelentős része pedig így kötődik a filozófia tanszékhez, sok, a nyilvános teret meghatározó sajtós itt kezdte a pályáját. Hosszas és szakszerű témafelvetéssel hirdetett számukra kerekasztal-beszélgetést idén a szervező, Ungvári Zrínyi Imre, a kolozsvári filozófia intézet tanára, de könnyen összefoglalható a kiindulópont: van-e látható, értelmezhető nyoma a mai, erdélyi magyar közbeszédben annak, hogy azt filozófiai felkészültséggel (műveltséggel!) rendelkező emberek alakítják. Meghívást kapott Isán István Csongor, a Hargita Népe napilap igazgató-főszerkesztője, Kelemen Attila Ármin, aki az Erdély FM és a Transindex vezetője, kiadója, Soós Róbert, aki a Zebramedia és a Manna.ro mögött áll. Borbáth Endre és Ivácson András a blogszférát képviselte. Önálló intézményként meghatározható Demény Péter, azon kevés erdélyi magyar szépírók egyike, aki nem retten meg a közírástól sem, az Adevãrul blogoldalán saját, román nyelvű rovata is van. Bakk Dávid Tímea a Transindex újságírójaként, a környezetvédelmi és társadalmi témákért felelős szakíróként volt jelen. És igen, én is elmentem a filozófia táborba. Valamivel tartozunk egymásnak, a filozófia tanszéknek, de legfőképpen mindenki másnak. Minden ellentétes híreszteléssel szemben: hiányszakma ez, ami meglátszik ezen a vidéken.

Nem Ady kora Ugyanaz a nemzedék, ugyanaz a pályakép: eltérő modellek, sajtófórumok, hangvétel, témaválasztás és témaérzékenység – ezt a konfliktusos sokféleséget vitte a közösbe, aki odaült az asztalhoz. Rögzítsük: a mai erdélyi sajtóviszonyokban az is meglepő, hogy mindenki eljött és vállalta a beszélgetést, amely ön-leleplezéssel, önkritikával és egymás kritikájával kezdődött. A hazai médiában túl sok a megmondó ember, a vélemény, hiányzik a kérdezés kultúrája, és elfelejtjük – mondta Isán István Csongor –, hogy Szókrátész és vitapartnere is ugyanazon az oldalon állt: kettejük feladata és esélye megoldani közös gondjukat. A sajtó nem más, mint hatalmi manifesztáció, agresszivitás-teszt az írás – ezt már Soós Róbert összegezte, de nem válaszolt arra a kérdésre, hogyan alakul a közösségkép, milyen közösségi tartalmat közvetít a hazai média. Azért nem válaszolt, mert úgy vélte, csupán a közösségiség látszatával játszik az, aki erre hivatkozik, de ennek a fogalomnak a mai erdélyi közbeszédben nincs meghatározva a tartalma. „Ha megkérdezem, mitől közösség ez a közösség, nem fogjuk tudni megmondani. Előbb van kérdésünk, mint válaszunk. Tudunk-e olyan megszólalási módokat találni, ami nem azonos a megszégyenítéssel – itt látnám a közbeszédnek, a közösségi gondolkodásnak a lényegét” – zárta gondolatmenetét Soós. Bakk Dávid Tímea tömören gördítette tovább a beszélgetést: úgy folynak viták, jelennek meg tartalmak a sajtóban közösségiségről, s minden ehhez kötődő problémáról, konfliktusról, hogy tisztázatlan, mit értünk közjón, és a tisztázó kísérletek mögött lenne szándék a konszenzusra. A felelősséget ezért Isán István Csongor a sajtóra hárította: azért vész el a közjó leginkább, mert az újságíró elfelejt kérdezni, mert a média inkább a kinyilatkoztatások, a megmondások tere, mint a problémafelvetéseké. „A közjótól már eleve kiver a hideg. Ez hadd ne legyen az én problémám. Mentse meg az egyenlítői őserdőket az, akinek amúgy nincs semmi az életében. Törje magát ketté a közjó érdekébe az, aki nem tud kicsi jókat csinálni” – reagált Kelemen Attila Isán István sajtós számonkérésére, látszólag ellentmondva saját újságírójának, a konszenzust kereső Bakk Dávid Tímeának.

Átadás-átvétel A beszélgetés rekonstrukcióját kissé megszakítva, és adózva a riport műfaji követelményeinek, itt kell elmondanunk, hogy a csíkszépvízi tábor vitahelye egy virágos mező közepén felállított fedett terasz volt. Háttérben a Gyimesek felé vezető hegyek, a közelben elektromos kaszával dolgozó felcsíkiak (a közjóról erős hangon lehet csak beszélni – tanulhatta meg az, akinek van füle a hallásra). Az asztal körül nem csak az egymással szemben ülő és egymással szembe forduló harmincasok (egykori filozófus-jelöltek) foglaltak helyet, hanem azok a húszas éveik elején járó egyetemisták (reménybeli filozófusok), akik számára a felmerülő témák, fogalmak ismerős-ismeretlenül hangozhattak. Előbbiek megélték a rendszerváltás előtti média szétesését, és a rendszerváltás utáni média létrejöttét, bukásait és félsikereit. Tapasztalták a fogalmak átértékelődését (olyan alapvetőekét, mint „identitás”, „erdélyi magyar”, „pluralitás” – ez már szinte teljesen kiment a divatból). Műfajok halálát és születését. Az új generáció számára ez a két évtizednyi koravén tudás szinte semmit sem jelent, és sok szempontból érdektelen. Õk már a Facebook, a táblagépek, a wifi korában élnek, tudatos felhasználók-fogyasztók, s vélhetően szabadabb-másabb tartalomgyártók. Sok irányból nyitott térből figyelhették, és nem kommentálták mindazt, amiről az előttük járók, elsősorban egymással, egymásnak elszámoltak. Talán lehetne magyarázni ezeket a mai erdélyi sajtóban kimondva-kimondatlanul még ott lévő konfliktusokat. Talán érdemes megjegyezni, hogy a csíkszépvízi virágos mezőn elhangzottaknak mind-mind volt mögöttes tartalma, áthallása, előtörténete. Talán. Ami biztos, hogy az aszfaltozatlan földút, az elektromos kézikasza pre-posztmodern miliőjében. („Micsoda screensaver”, – jegyezte meg Kelemen Attila a háttérből kékellő-zöldellő hegyekre) néhány szempont, fogalom átadásra-átvételre kerül.

„A média az egy szakma. Ha nem foglalkoztat minden reggel, hogy ki fogyasztja azt a médiatartalmat, amit én csinálok, akkor nem vagyok profi. Következő kérdés: hogy mi a téma, mi a csatorna, melyek a formák? Aki azt hiszi, hogy annyi az újságírás, hogy leülsz és írsz, az Ady idejében gondolkodik. Ma az újságírás a közösségi médiát jelenti, a virális médiát, a kommenteket, a linkeket, azt jelenti, hogy nem a tiéd az utolsó szó, hanem az olvasóé. Nem vagyok nyugodt, mert a fogyasztók kreálják ma a médiát, és annyit lehet tenni, hogy releváns médiát kreálunk az ő számukra” – határozta meg a korszakhatárt Kelemen Attila, aki reagált Isán István Csongor médiakritikájára is. „Szerintem borzasztóan kevés az odamondás, a tutimondás a hazai sajtóban. Vállalnod kell, hogy elmondod a tutit, ezt nem lehet másként, és azt úgy kell elmondd, hogy legyen koherens, kompakt. És mindennek az a drámája, hogy tudod, nem tuti, amit mondasz. Látom a Transindex statisztikáin, hogy ez mennyire fontos. Mint ahogy fontos az is, hogy aki megszólal, az nárcisztikus legyen. Ha tehetném, napi két kemény publicisztikát hoznék itt, mert ez teszi a brand-et azzá, ami. Mindehhez bátorság és vakmerőség kell, mert az emberek ezt akarják. Jobban kell tudni, hogy valaki mit gondol valamiről, mint azt, hogy mikor volt RMDSZ kongresszus. Nem a párbeszéd hiányzik a médiából, ezek olyan fogalmak, mintha valami politikai szónoklatból kerültek volna ide. Nem ez hiányzik, hanem a sztori. A mi közösségünk, ami virtuálisan tételeződik, nem attól fog megerősödni libidóban, morálban, kilóban, hogy párbeszédben vagyunk egymással, és szeráfi közös balettprodukciókat mutatunk be naplementekor, hanem attól, hogy olyan sztorikat tudunk bevinni a médiába, amelyek hitelesítenek. Azért hiányoznak a történetek, mert kevesen elég erősek ahhoz, hogy ilyeneket tudjanak írni, megtalálják ezeknek a hőseit. Kevesen veszik észre ezeket” – imígyen szólt Kelemen Attila. Sajnos a beszélgetés nem kanyarodott tovább az új média lehetőségei felé, ez az alkalom csak a törésvonalakat jelölte ki. „Amit elmondtál, kimeríti azt, hogy hogy kreálhat valaki jó médiát, és megmutatja azt, hogy miért vannak ilyen szar újságírók, hogy miért nincsenek az erdélyi magyar médiában újságírók. Oda jutottunk, amit kamaszkorunkban bőszen, üvöltve énekeltünk, a Nirvanát „here we are now, entertain us” – de ez nem újságírás, zárta rövidre a kört Isán István Csongor.

Szebb és új világ Hogy mi lehet még az újságírás, az eszmecsere által nem derült ki, annál inkább az, hogy mi nem. Mint ahogy az is, hogy milyen irányba halad a tartalomgyártás, hogyan változnak a közösségi hangsúlyok, részvétel és közösségi reprezentáció fogalma. „Én már nem arra figyelek, hogy hol jelenik meg a tartalom, hanem arra, hogy ki mondja. Az információt sokkal inkább a személy hitelesíti, ezért van az, hogy felfutóban van a Facebook, a blog, mert minden relativizálódik. Ma már nem nehéz versenyezni egy újságíróval a nyilvánosság megszerzésében. Csak arra van szükség, hogy releváns legyen a mondanivaló. Mindenkinek megvan a maga célközönsége, akihez beszél, és elvész a tartalmak közötti kapcsolat. Érdemes lenne a média mögé nézni, civil módon megfogni a közösségiséget, mielőtt még a média közvetítené, és ennek a módja a vita, a folyamatos társadalmi vita lenne.” – mondta Borbáth Endre, akit (nem kis derültség ellenére) „liberális bloggerként” mutattak be, és aki az internetes naplóírás (valamint a filozófia tanszék) felől a közössészervezés, a vitakör-működtetés felé közeledik (nem mellesleg a Közép-Európai Egyetem hallgatójaként tud maga mögött intézményes hátteret). Ivácson András filozófia iránt érdeklődő szociológusként mutatkozott be, a paravanportal.eu bloggereként ismerhetik azok, akik követik naplóbejegyzéseit. „A konfliktustól nem kell tartani, mert az így is, úgy is létrejön, akármilyen finoman fogalmazunk. Másrészt azért nem kell ettől tartani, mert a vita a párbeszéd egy formája. A támadásnak is van etikája és fontossága” – foglalt állást az állásfoglalás mellett Ivácson.

Két és fél órán keresztül tartott a beszélgetés, s újra és újra a kezdeti problémához jutott vissza: milyen szerepet kap a hatalmi játékokban a sajtó. „A támadásnak is megvan az erotikája” – riposztolt Kelemen, de Soós arra figyelmeztetett, mindez addig érvényes, amíg van kit támadni. „Kelemen Attila és Isán István Csongor együtt van egy térben, hozzá kell ehhez azonban tenni, hogy két különböző erdélyi tér van. A Hargita Népének bizonyos olvasói nem értik a Transindexet és fordítva” – vélekedett a Manna.ro kiadója. „Húsz év múlva úgy járunk, mi újságírók, mint annak idején a bányászok, akik a szocializmus istenei voltak, és a kapitalizmus lúzereivé lettek. Ugyanez lesz velünk, átalakulnak a centrumok, és ez izgalmas, mert végre nem az establishment mondja meg, hogy ki a tuti és ki nem. Egyszer végre az emberek döntik el, hogy mire van szükségük, és nem médiaalapítók, pártfinanszírozók. Fenn fognak maradni mégis különböző orgánumok. Hol? Ott, ahol a modernizáció még nem teljesedett be. A közjó szempontjából a legjobb, ami történhet, az az, hogy a sajtó nagyjából eltűnik.” – jósolt és válaszolt Kelemen Attila, de Soós nem fogadta el ezt a pozitív, szabadságelvű próféciát: a bloggereket ugyanis könnyebb lesz manipulálni, mint egy egész szerkesztőséget.

Kérdés nincs „Én történetmesélő ember vagyok, innen is történetekkel fogok hazamenni – búcsúzott a vitától és a vitázóktól Demény Péter, hozzátéve: remélem, ez most mindenkit nyugtalansággal tölt el.” Mosolygott, és függőben maradt, hogy megjegyzését válaszként szánta Soós Róbert manipulálható bloggerekről szóló víziójára. Ungvári Zrínyi Imre moderátorként és szervezőként még próbált lendületet adni a beszélgetésnek azzal, hogy rákérdezett: mi a téma a jelenlévőknek. Válasz azonban nem nagyon érkezett (mindenkinek van olyan ügye, amire rákattan – mondta Borbáth Endre). Mint ahogy nem érkezett kérdés a maratoni vita után a fiatal egyetemisták részéről sem.

Folyik az alkotmányozási vita, Székelyföldön dübörög a nemzetépítés, átalakul (eltűnik?) a tolerancia, reform alatt az állam: döcögve távolodunk az aszfaltozatlan úton Csíkszépvíztől, pattognak a fejemben a gondolatok. Megannyi filozófiai, tisztán filozófiai kérdés, de jó lenne, ha tényleg megszólalnának végre a filozófusok. Remélem, nem riasztottuk el őket a nyilvános beszédtől. (Tudom, hogy de, kapkodóak voltunk, pontatlanok, és ránk telepedtek alig fojtott indulataink). Mennyivel mások ezek a mai fiatalok, mint amilyenek mi voltunk – mondom útitársamnak, Kelemen Attilának. – Sokkal szabadabbak, – jön a válasz. – Azt csinálnak, amit akarnak, oda mennek, ahova akarnak. Mi is mehettünk volna, ha nagyon akarunk – vitatkozom, a vita kedvéért. – Te miért nem mentél? – szegezem neki. – A Transindex miatt, mondja. Kimosolygok az ablakon, hogy a cinizmus és irónia jól edzett mestere ne lássa: rajtakaptam magunkat. Baromira szeretjük, amit csinálunk. Amit csináltunk.