Csend-élet – belorusz levél

„Mi itt kergetőzünk a hatalommal, de az egészről még a barátaink sem sokat tudnak. Lánynak nem lehet a mozgalommal udvarolni. Általában nem érdekli őket” – mondja keserűen egy belorusz ellenzéki. Tamás Pál írása Fehéroroszországról.

Fiatal értelmiségiekkel vitatkozunk: mi a jobb, az öncenzúra, vagy az igazi, a szabályos cenzúra? A többség a valódi cenzúrára szavaz. Te csinálod, amit gondolsz, összerakod a produkciód, a szöveget. Az megvan. Azután a hivatalok, ideológiai részlegek, átvevő testületek döntenek. De a munka önmagában érintetlen. Arra nekik nincs befolyásuk, ők legfeljebb terjesztési csatornákat ellenőriznek. S ha most náluk épp nem adhatod elő, amit szeretnél, vannak más csatornák, kisebbek, nehezebben megközelíthetőek, szerényebb közösséggel. Ma már Európának ezen a felén sincsenek hermetikusan záródó, teljesen leszigetelt rendszerek. Az öncenzúrával azonban magát a művet rongálod, magadat csonkolod. Lehet, hogy az így méretre vágott darab már most is átmegy, de – akármit magyarázol be magadnak közben, megbomlott az integritásod. Ráadásul érdekelt vagy abban, hogy elfeledd, milyen korlátokat kellett betartanod. Ha ilyesmire túl gyakran gondolnál, végül még rosszul éreznék magad.

Különben is, Lukasenkónál semmi sem végleges. Ma betiltanak, holnapután kialkudod, hogy a projekted mégis engedélyezzék. Nem akkor és nem úgy, ahogy te gondoltad. Az azonban egy pillanatig sem valószínű, hogy bármiféle tiltás és engedély „örökre”, vagy akár hosszabb ideig érvényes legyen.

Egy új, frissen forgalomba kerülő Elnöki Utasítást szerint, minden külföldi vendégszereplőnek, rockzenekarnak szeptember 1-től az ideológiai hatóságoktól formális engedéllyel kell rendelkezniük, s ezért fizetnie is kell a szervezőnek. Folyik a vita, vannak-e tiltólisták az előadóművészekre, s ezeket mikor és hogyan fogják bővíteni? A producerek új befizetési kötelességei mennyivel emelik a jegyárakat? Adnak-e engedélyeket hosszabb időszakokra is, vagy minden turnéhoz elölről kezdődik a papírok beszerzése? Lesznek-e mentesített műfajok? Külföldinek minősül-e a többi posztszovjet ország útlevelével utazó?

Kergetőzve a hatalommal Az elnöki többség szilárd, de nem feltétlenül csak a látható, komolyan vehető politikai alternatíva hiányából következően. 2010-11 között a gazdasági növekedés évi 8 százalékos volt, az egyik legmagasabb az átmeneti országok között. Komolyan leépítették a 90-es évek szegénységét. Szabad az útlevél és tömegesen utaznak is, tavaly 1,2 millió belorusz járt csak Litvániában, 50 eurós schengeni vízumok mellett ez nem is olcsó, de hát egy kis levegőt akarnak szívni. Lengyelországban még többen jártak. Az összes külföldi lengyel konzulátus közül a belorussziai adta ki a legtöbb Schengen-vízumot.

Otthon közben leépült bármiféle köz-, netán politikai szolidaritás. Az ellenállás senkit sem érdekel a közvetlen résztvevőkön kívül. „Nem is mesélek már arról, hogyan élek, mit csinálok” – magyarázza egy független mozgalmár. Minek? Úgysem érdekli őket, vagy úgy tesznek, hogy mindez valahol máshol zajlana, nem ott, ahol ők élnek. Közben mi azért próbáljuk a gerincünket, amíg lehet, karban tartani. Ha Lukasenko éppen rosszban van az EU-val, akkor képen vágnak bennünket. Ha akar valamit, nagyobb a mozgásterünk. Ha kell, valamit majd számon kérnek rajtunk, ha nem, működhetünk tovább. Sokszor a kiadványainkat nem betiltják, „csak” kitiltják a nyilvános terjesztésből. Vagyis, ha magunk osztogatjuk ismerősöknek, rendben van, ha nyilvános helyeken ismeretleneknek adunk, rosszat tettünk. Mi itt kergetőzünk a hatalommal, de az egészről még a barátaink sem sokat tudnak. Lánynak nem lehet a mozgalommal udvarolni. Általában nem érdekli őket. Nyugodtan akarnak élni. Persze, van minden – független internet, szabadon mozgó netrádiók és televíziós programok, külföldi rádio-, sőt tévécsatornák is. A netet az értelmiség valóban használja, de valahogy az egész átfogó, mindenhova eljutó rendszerkritikába nem nő át. Az emberek tudják, hogy valahol tartóztatnak le embereket, menekülnek külföldre mások a hatóságok elől, de a részleteket nem akarják észrevenni, különösen azt, ha valami ebből előttük történik. Egyszerűbb nem odafigyelni, s ha valamelyik kollégának a hatóságokkal baja támad, azt nem észrevenni. Néhány éve, amikor a hatóságok pedagógusokat el akartak csapni, tanárok ezrei voltak szolidárisak a veszélybe kerültekkel. Végül akkor a konkrét ügyben a hatóságok meghátráltak. Ma ugyanúgy tisztogatnak az iskolákban. De a kirúgottakkal, vagy kirúgandókkal senki sem kooperál. S mert az értelmiséginek van lelke, nem teheti meg, hogy mindezt pontosan tudja, és mégse csináljon semmit. Egyszerűbb nem odanézni, s akkor nem láttuk. Nincs mi mellett kiállni. A 89 előtti Magyarország sem a hősök földje volt. De legalább az emberek kíváncsiak voltak. Az ellenzék nem mozgatott tömegeket. De gyakran kamaraméretű akcióikról is tíz-, esetenként százezrek hallottak, főleg a Szabad Európából. A Szvoboda Rádió itt is működik, sőt, az amerikaiak ma Minszkben bérelnek frekvenciát. S gondolom, igyekeznek a tiltakozó akciókról részletesen beszámolni. De „normális üzemmenet” idején, amikor a gazdaság nő és lehet pár napra Vilniusba, Krakkóba, vagy Berlinbe utazni, mindez keveseket érdekel.

Kimerült ellenzők Van vagy két tucat ellenzéki párt, a kereszténydemokratáktól a nemzeti bolsevikokig, a zöldektől a liberálisokig és többféle szociáldemokratáig. A Wikipédián kívül én máshol nyomukat nem találtam. De szervezőik egy kis pénzt külföldi testvérszervezetektől biztosan kapnak.

2015-ben választások lesznek, a kormányzat már készülődik. Ilyenkor emelik a nyugdíjakat, az állami szféra fizetéseit. Mindez olyan rutin, hogy az emberek maguknak az „osztogatós” szakaszokat már előre betervezik, s ha ez a szakasz késik, vagy csak kevesebbet osztanak, mint négy éve, mindenki elégedetlen.

Közben Lukasenko népszerűsége folyamatosan kopik, de a kimerüléstől, vagy valamiféle törésponttól még messze van. Az ellenzék sem gondol igazán arra, hogy most megbuktassa. Tudja, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ha az elnök véletlenül bukásra is állna, az utolsó pillanatban helyreállítja befolyását, népszerűségét. Biztosan vannak titkos pénztartalékai, vagy néhány ellenzéki politikusra vám- és adóügyeket ken. Netán az oroszok segítenek majd valamilyen kölcsönnel. S megússza. Akkor minek ezzel foglalkozni? Előbb-utóbb az egésznek úgyis vége lesz. Elcsúszik egy moszkvai banánhéjon. Megpuccsolják biztonsági emberei. Akármennyit is sportol, megtámadja valami kórság. Minderre még minek készülni, az ellenzék szervezettségétől egyelőre semmi sem függ. Hosszú évekig értelmiségi körökben valóban mérlegelték, fontolgatták, hogy mi lehet a teendő. Azután belefáradtak, de egy ideig, ha külföldiekkel hozta össze őket a sors, úgy tettek, mintha a hatalom újraosztása, Lukasenko megbuktatása legalább elméletileg foglalkoztatná őket. A kinti partnerek, barátok ezt várták el tőlük. Az akciókat valóban gyakran támogatták alapítványok, ösztöndíjak a túlpartról. S a szponzort meg kellett nyugtatni, hogy nem engedjük. Felmérések szerint a lakosság harmada valamiképpen ellenzéki. Körükben felülreprezentáltak a képzettebbek, a fiatalabbak, a városiak. De ha csökken is Lukasenko népszerűsége, egyelőre az ellenzéké egyáltalán nem nő.

Tabuk és függetlenek Egy hét alatt, majdnem kizárólag független értelmiségiek között, miközben rekedtre vitatkoztuk magunkat a modernizáció lehetséges forgatókönyveiről, név szerint szinte senki sem említette Lukasenkot. Húsz éve nem sikerült elmozdítani, a tájkép részévé vált. Mindenki másnak van neve, még a nagy szponzornak, Putyinnak is. Lukasenkonak nincs. „Õ” mondják rá. Ez az igazi hatalom, még a nevét sem kell hangosan kimondani. „Õ” akkor is mindenütt jelen van. Neve még a gyermekek között is tabu. A kilenc éves kislány hazajön az iskolából. A mamának büszkélkedni akar, hogy már mennyire nagy és bátor. Kihúzza magát és hangosan kimondja: „szex”. Az otthoniak meglepődnek. Tudja a gyerek, hogy mit beszel? És hogy került ez az egész szóba? De el sem kezdhetik a felvilágosító előadást, amikor a kicsi ismét pózba vágja magát és már mondja is a második szót, amit tabunak hisz: „Lukasenko!”

A szabadság mozgásterei sokszor ad hoc alkuktól függenek. A legjobb független értelmiségi folyóirat az Arche. Valamikor a 90-es években a régi, 89 előtti pesti Valóságra emlékeztetett. Akkor Sorosék támogatták. 98-tól szerkesztését lényegében átvette B., aki minőségi történelmi lapot csinált belőle, ami más területekre is tesz kirándulásokat. B. azóta ösztöndíjakból él, éveken át Varsóban és Litvániában, furcsa fél-emigrációban. Litvániában beloruszul néhány könyvet is kiad. Vidéken egy irodalmi est után ezekből árusít. A hatóság lecsap: nem fizetett utánuk adót. Akár le is ültethetnék. A folyóirat megjelentetését szüneteltetnie kell. Vilniusba megy, vár. Májusban hazajöhet, a lapot is kiadhatja. A rossz nyelvek szerint megígérte, hogy az otthoni helyzetre is „belátással lesz.” Minszk ma tele van független szemináriumokkal. Okos könyvek jelennek meg (nyomtatva pár száz példányban) és terjednek azután a hálón. Vannak értelmiségi viták és folyóiratok. Ügyeletes hazai és külföldi tranzitológus guruk. De ez a mozgás elszigetelt a hivatalos tudományosságtól. A függetlenek elvben még pénzért sem bérelhetnek előadótermet állami intézményben vendégeik részére. A tudományos és egyetemi szféra állami. Maradnak a nyilvános terek, kávéházak, galériák, esetleg (ha van mecénás) szállodai különtermek. A rendezvényekre a mozgósítás szinte kizárólag virtuális fórumokon történik.

Első minszki előadásomat a Vizipipába hirdették. Nappal ártatlan hely, fiatal értelmiségi közönség, jó vita. Aztán a szervezőkhöz az akció végén odalép két ismeretlen férfi. Előadják, hogy az előadó roppantul tetszett nekik s szeretnének meghívni most rögtön vacsorára. Belátják, hogy a szervezők vendége vagyok, de ha ma átengednének, szívesen fizetnének érte. Engem nem is kérdeznek. A fiúk kitérnek, kevés az időnk. Hogy valamelyik belügyi hálózatnak (hat is van belőlük) milyen hülye trükkjei vannak, magyarázzák később.

Lemegyünk vidékre. Háromszázezres nagyváros, két egyetemmel, több óra vonatút. A helyszínen független előadást egy orosz szállodában lehetne egyszerűen szervezni. Aznap ott épp van valami. S megáll a helyiek tudománya. Azután egy belvárosi kávézó, a Narancs mégis beenged bennünket. Meghirdetik a programot. De amikor egy kicsit korábban odamegyünk, a kávéház zárva. Reggel jöttek a városházáról és közölték velük, ha most azonnal nem kezdenek leltározni, megbánják. Sajnálják, magyarázzák, tehát most leltároznak, holnap megint kinyithatnak. Az utcán már gyülekszik a közönség. Azután hirtelen minden megoldódik. Egy sarokkal odébb egy másik kávézó, ingyen beenged bennünket. Minden szépen lemegy, következő nap keressük őket. Egyelőre semmi gond. Náluk senki sem érdeklődött, senki sem fenyegetőzött. Végül is Európában vagyunk.