Szerencsén múlik a kisdedóvás
2016. 06. 13. 17:14Tizenhárom éven át vittem gyerekeket óvodába, több generációs betekintést nyertem, hogyan működik a hazai oktatási rendszer alapfokon, kik, hogyan dolgoznak a legkisebbekért, hogy aztán az iskolagyárak futószalagon nyeljék el a padba ülőket. Parászka Boróka visszatekintése.
Ballagási hangulat a Méhecske óvodában. Az emberi tényezőn múlik minden
A hétvégén „ballagási ünnepséget” tartottak a marosvásárhelyi Méhecske óvodában, kívülállókat megmosolyogtat, milyen komolyan készültek a pedagógusok, a szülők és a gyerekek is erre az eseményre. Látszólag csupa móka és kacagás egy ilyen rendezvény: a gyerekek hetekkel korábban elkészítik az úgynevezett „barátság-pólót” (fehér textilre festik színes kézlenyomataikat), a nagy napon a Ficánka csoport előbb végigballag a virággal felsorakozó szülők között, aztán csúszdán kicsúszik az óvoda kapuján a nagybetűs életbe, hogy ott héliumos lufival engedje el az ég felé óvodai jeleit, Malackát, Fülest és társait.
Valójában a rendezvény két évtized összehangolt eredményeit tükrözi, azt, ahogyan megváltozott az óvoda-gyerek, pedagógus-család viszony. Meg kellett harcolni a személyre szabott figyelemért, az együtt tölthető időért, és itt, ebben a belvárosi óvodában megharcoltak érte. Kellően felkészültek voltak ehhez az óvónők, kellően nyitottak a szülők. Szerencsés sziget a hazai oktatás hálózatában.
Az integrált oktatástól a „távgyerekekig”
Nem véletlenül alakult ez ki. Romániában a rendszerváltás utáni években vezették be a kísérleti rendszerben működő óvodai ellátást, a Waldorf, a Montessori és a Step by Step ekkor kapott kisebb-nagyobb teret. Nem csak az alternatív csoportok jelennek meg, az egész rendszer változott, lassan, akadozva, sokszor kudarcosan. Átvettek pedagógiai elemeket,
hatottak egymásra a módszerek, a szemléletek.
Mi ennek a folyamatnak a felénél kapcsolódtunk be, az ezredforduló éveiben. Akkor úgy választottuk a Méhecske óvodát, hogy a koraszülött gyerekek számára speciális ellátást kerestünk. Marosvásárhelyen ide irányítottak, akkor ezt az intézményt nevezték „integrált óvodának”, ahol autista, down szindrómás, speciális nevelési igénnyel rendelkező gyerekeket együtt oktattak az átlagos igényű gyerekekkel. Az integrált oktatás előnyeit valóban megtapasztaltuk: négy gyerekünk járt ide, és mindeniknek voltak a csoportjában olyan társai, akik kiemelt figyelmet igényeltek. Másfél évtizeddel ezelőtt két szakember állt egy speciálisan berendezett teremben az apróságok rendelkezésére, folyamatos volt a fejlesztés – az immár harmadik életévébe lépő, de a koraszülött problémákat még maga mögött nem hagyó gyerekeim is látványosan fejlődtek.
Akkor a szülők távolságtartása, idegenkedése ezektől a vegyes csoportoktól érezhető volt, heteken-hónapokon át folyt az egyeztetés, a nyugtatás, a magyarázkodás, miért jó ez így. Mire beérett a rendszer, és ezek az ezredforduló idején kezdő óvodások végeztek, a fejlesztő központot átalakították. Az itt dolgozó egyik óvodapedagógust visszahelyezték a rendes csoportokba, „sima óvónőnek”, a másik munkahelyet váltott, az állandó foglalkozások megszűntek. Időszakosan működő „pszichológiai labort” telepítettek az óvodába, ahol időről-időre felbukkant egy-egy pszichológus (hol ez, hol az, megszűnt az állandó kapcsolat a kicsikkel), ő pedig a mozgásterápiát, a logopédiai feladatokat nem vállalta.
A sérültséggel élő gyerekek száma azonban nem csökkent, így a kétezres évek közepére szakszemélyzet híján, inkább csak lelkesedésből, elkötelezettségből látták el itt a plusz feladatokat. A gazdasági felmelegedés évei meglátszottak az óvodai ellátás évein: külön kis piac költözött be az önkormányzati intézet falai közé. Magántanárok jöttek, magánpénzért órákat tartani (elsősorban nyelvórákat, különböző táncórákat), és ezekben az években vált divattá az is, hogy külön buszokkal szállították úszóedzésre a jelentkezőket. Borsos ára volt ezeknek a programoknak: előfordult, hogy a minimálbér felét kérték el az úszóedzésekért.
Ekkor jelentek meg a „távgyerekek” is, ahogy felgyorsult az uniós csatlakozás idején a munkaerő elvándorlása, úgy sokasodtak a gyerekeket óvodába vivő nagyszülők. Volt olyan generáció, hogy a anyával-apával szinte nem is találkoztunk. Túlzsúfoltak voltak az óvodai csoportok, a szülőhiányt a plusz órák, felkészítők pótolták. És ekkor panaszkodtak arra gyakrabban az óvónők: egyre több a magatartásbeli probléma, a nem mentális eredetű zavar. „Mi most az alkoholista nagyapák unokáit neveljük” – mondta egyszer elkeseredetten egy itt dolgozó óvónő. A Kövesdomb munkásgenerációja mögül ekkor már eltűntek a gyárak, a műszakok, a műszakba járással összekötött ivás, a proletár nemzedék leszármazottai külföldön kerestek-találtak egzisztenciát. Az ő gyerekeiket nevelték a hátramaradottak, összeértek a veszteségek és az esélyek az óvoda folyosóin.
Óvoda és piacgazdaság
A gazdasági válság azonnal megérződött ebben a rendszerben is: látványosan csökkent a gyerekszám, míg korábban legalább egy évet kellett várakozni szabad helyre, ekkor alig telt ki a csoportlétszám. Megjelentek a „spórolós ovisok”, akiket csak hetente néhány napra vittek óvodába: az időközben duplájára növő óvodai ellátási díjat nem mindenki tudta kifizetni. Így a legtöbben fizetés utáni napokban-hetekben voltak, fizetés előtt pedig megcsappant a gyerekek száma. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a 13 év alatt két cigány gyerek jelentkezett ebbe a belvárosi óvodába, noha a Hidegvölgyi gettó a közelben van. Szegény, vagy mélyszegénységben élő családok is ritkán jelentkeztek. Az óvodai ellátás a belvárosban a középosztály és a felső középosztály kiváltsága. Számukra sem mindig abszolválható az önkormányzati óvodai díj határidős befizetése.)
Florea polgármester, a gyerekek nagy barátja Fotó: tirgumureseanul.ro
Az oktatás jellege is változott: elmaradoztak a fizetős kiegészítő órák, az úszóedzések, helyette – pozitív fordulatként – egyre több, egyre változatosabb és szakszerűbb programokat vezettek az óvónők. Az intézmény fenntartása, működtetése egészen a legutóbbi évekig ugyanazon a kéz kezet mos alapon történt. A szülők „önkéntes” alapon pótoltak bele szőnyeg-, bútorvásárlásba, fizették az „óvoda alapot”. A legutóbbi években történt csak változás, miután a hatályos jogszabályok miatt tilos volt közintézmény számára kötelező magánadományokat kérni. Mára van alapítványa az óvodának, és oda „ajánlott” támogatásként, pontosan könyvelve lehet hozzájárulást fizetni. A fekete pénzek mozgása megszűnt, de azt a mai napig nem lehet állítani, hogy az óvoda kizárólag önkormányzati finanszírozással működne. Az önkormányzat amúgy is szem előtt tartja az intézmények működését: rendszeresen fizette a Dorin Florea-féle városvezetés a gyerekek programjait – ingyen mozira invitálta őket – cserébe begyűjtötték a szülők adatait, lakcímét, telefonszámát. Az is rendszeres volt, hogy a gyerekeket önkormányzati rendezvényekre vezényelték ki: nyilvános szereplések, éneklések, vagy a polgármesteri hivatalban szervezett „kolindálások” voltak műsoron.
A rendszerváltás első évtizedére az ide beszüremkedő „gyerek-kereskedelem”, óvodásoknak szánt „szolgáltatói szféra” is megváltozott. Még mindig fel-fel bukkannak a könyvárusok, mára azonban javult a minőség, a kínálat. A fotósok visszafogottabb módon dolgoznak, ma már nem történhet meg az, ami másfél évtizede, hogy a szülő beleegyezése nélkül készítsenek képet a gyerekről és azt kínálják eladásra. Előre lehet egyezkedni, a fotókon kívül ajándéktárgyakat rendelni – igen borsos áron. Megjelentek a magán színtársulatok, az óvodai bábelőadások is: néhány lejért időnként egészen kellemes élményt nyújtanak a legkisebbeknek, és biztosítják az akadozva működő helyi bábszínház számára az alternatívát, versenytársat.
Az óvónők is megtalálták a helyüket ebben az alapvetően pénz körül forgó világban: a most búcsúzó generáció esetében már ők akadályozzák meg a túl drága ajándéktárgyak vásárlását a szülők részéről. És nekik köszönhető az is, hogy az óvodai vezetés által megrendelt drága (arcfestőkkel, mutatványosokkal gazdagított) gyereknapi program helyett, egyszerű mezei virágszedést, kirándulást szerveztek a kicsiknek. Azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei közül többen még a teljes havi ellátást sem tudják kifizetni, és akik a feláras gyerekzsúrra biztosan nem hozták volna el a szegényebbeket.
Mára „letisztult”, „lehiggadt” az, amit óvodai oktatásnak nevezünk. Annyi ellenőrzést, továbbképzést, „inspekciót”, mint amennyit itt látni, sem az általános iskolában, sem a líceumban nem tapasztalni. 13 év után olybá tűnik, hogy
a legnagyobb terhelésnek az óvónők és a tanítónők vannak kitéve:
nem csak a napi pedagógiai munka hárul rájuk, de egyre pontosabban dokumentálják, rögzítik a gyerekek fejlődését (kötetnyi nevelési naplót írnak mindenkiről), ők azok, akik az oktatási segédeszközöket is elkészítik, szervezik az óvoda utáni programokat (kirándulásokat, különböző foglalkozásokat). Bármi történik az óvoda falai között: jegyzőkönyvezik, jelentik, elszámolnak vele, dokumentálják.
Segédszemélyzet – az étkeztetésben, altatásban, rendrakásban résztvevő dadákon kívül – nincs, a speciális ellátást igénylő gyerekeket ma is az óvónők támogatják, felügyelik, a teljes ellátandó csoport mellett. Az óvodai eszközök, a játékpark nem bővül, hacsak az óvónők-szülők magánerőből nem bővítik (és bővítik).
A Méhecskében megadatott
A Méhecske óvóda bevezetőben említett ballagását olyan óvodapedagógusok szervezték (Schaffer Erzsébet-Zsuzsanna és Jánosi Gizella), akik évek, évtizedek óta edződnek a problémamegoldásokon, nehéz helyzeteken. A ballagási ünnepségen ott volt mindenki: a szegény, a gazdag, a sérült, a nagycsalád, és a csonka család is. Mindenkinek jutott kézzel varrt batyu, saját ujjnyom, simogatás, három olyan év, ami a személyre szabott fejlesztésről, odafigyelésről szólt. Akinek szerencséje van, az általános iskola alsó tagozatán még kap néhány ehhez hasonló évet. Utána azonban jön majd a túlzsúfolt tanterv, a gyorsan változó órarend, az iskolai szelekció, a leszakadás, kimaradás, elitképzés, felvételi, leminősítés – de ez már egy másik történet. A mostani ott zárul, hogy dacára a körülményeknek, a hazai óvodáskorúak közül vannak, akik értelmileg-érzelmileg felkészülten indulhatnak iskolába. Az emberi tényezőn, az óvónőkön múlik minden, és itt, a marosvásárhelyi belvárosi Méhecske óvodában ez megadatott. Nevezhetnénk ezt akár szerencsének is.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
