Ma is fáj és mérgez Marosvásárhely fekete márciusa
2016. 03. 18. 17:00A huszonhat évvel ezelőtti tragikus vásárhelyi napokat munkatársunk, Bögözi Attila – aki újságíróként tanúja és krónikása volt az eseményeknek –, két dokumentum-részlet felidézésével eleveníti fel: Sütő András 1990-ben megjelent könyvéből, illetve Novák Csaba Zoltán későbbi tanulmányából válogatva szemelvényket.
Marosvásárhely fekete márciusáról ma, huszonhat év távlatából immár világosan látszik, hogy több volt, mint egy etnikai konfliktus, amely hosszú időre megváltoztatta Marosvásárhely történelmét.
Az egész világot megdöbbentő magyarellenes események, amelyeknek öt halottja és legalább háromszáz sérültje volt, de felelőse ma sincs, az elszabadult tömegterror, pogrom, a lincselés borzalmas óráival, napjaival Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának 1848-49-es vésznapjait idézte éppenséggel március 15-e fájdalmas közelségéből, a bizalmatlanság, a gyanakvás, a félelem magját vetve el a lakosság körében.
Abban, hogy a „fekete március” több volt, mint egy helyi jellegű etnikai konfliktus, ma már a hazai és külföldi politikai megfigyelők, elemzők többsége is egyetért, már egyes román történészek is ki merik mondani, hogy a provokációt azért szervezték meg Ion Iliescuék, hogy kellő ürügyet találjanak a – nagyjából a szekus gárdát átmentő – Román Hírszerző Szolgálat létrehozásához.
|
(részlet Sütő András Naplójegyzetek című könyvéből, a Romániai Magyar Szóban megjelent tudósítások alapján)
Déli két óra: Vátrások egy csoportja közeli déli irányból a főtér felé. A Grand-szálló előtt rendezik soraik, és a magyarok békés, fegyelmezett tüntetésének megzavarásával próbálkoznak. Egyelőre sikertelenül. Fél három: Futótűzként terjed el a hír: újból jönnek a fejszés Görgény-völgyi meg laposnyai emberek. Föltartóztatásuk a felső Maros mentén nem sikerült. A magyar tüntetőket rendőrkordon választja el a vátrásoktól. Három óra: Visszajön Vásárhelyre Kincses Előd. A tömeg kitörő lelkesedéssel fogadja. A vátrások kiabálják: „Târgu-Mureş românesc, niciodată unguresc”. A szembenállás éleződik, a vátrás provokációk sokasodnak. A magyar tüntetők nem válaszolnak. A Tanácsházban újból Bukaresttel tárgyalnak, Illyés Kinga színművésznő verseket szaval. A tüntetők Iliescut várják. Négy óra: A feszültség egyik pillanatáról a másikra nő. A vátrások már nem csak szavakkal dobálóznak a magyar tüntetők felé, vasgolyókat, zsebtükröket, üvegeket hajigálnak a fegyvertelenek közé. A rendőrség mind nehezebben tud ellenállni a vatrás nyomásnak. Király Károly a helyi rádión keresztül felhívást intéz a lakossághoz. Az első sebesültet a tüntetők közül beviszik a Tanácsházba. Fél öt: Tiltakozásul az egységtanács tehetetlenségéért, lemond a tanácsból dr. Csiha Kálmán. A helyi rádióban sebesültek beszélnek. Bent a Tanácsházban kétségbeesett próbálkozás a végzetes összecsapás elkerüléséért. Telefonon Stânculescu tábornok közbenjárását, a katonaság főtérre vezénylését kérik. Hat óra: 8-10 autóbusszal, teherautókkal megérkeznek a felbiztatott, félrevezetett falusiak. 19-ikéről jól ismert szerelékeikkel: husáng, fejsze, vasvilla meg egyéb szúró és vágó eszközök. A fegyvertelen, fegyelmezetten, békésen tüntetőket teljesen felkészületlenül érte a felfegyverzett, mintegy 50 kilométeres körzetből érkező falusiak megjelenése. A katonaság sehol! Fél hét: A román tömeg áttöri a rendőrkordont, és elszabadul a pokol. Egy marosszentkirályi ITSAIA teherautó teljes sebességgel belerohan a tömegbe. A környező falvakból behozott román falusiak rárohantak a védtelen tüntetőkre, és válogatás nélkül ütlegelnek gyerekeket, nőket, fiatalokat, öregeket. Mentők száguldoznak, sziréna szól, emberek menekülnek. A Tanácsház megtelik menekültekkel, sebesültekkel. Leírhatatlan a főtéren a káosz. Csont törik, fejsze csattog, villa döf, az úttesten sebesültek rogynak össze. És vér folyik. Ártatlan, jogaikat békésen, fegyelmezetten követelő emberek vére. Tizenkilenc óra: Ha csigalassúsággal is, végre a helyszínre érkezik a katonaság, de már csak befolyásolni tudja az újabb szörnyű pogromot. Szerda reggel hét óra: A sürgősségi kórház adatai: 5-6 halott, több mint 160 sebesült. |
Főszervező: a Securitate
Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, az akkori események egyik főszereplője, már 1990-től következetesen azt hangoztatja, hogy a marosvásárhelyi román-magyar összecsapást az 1989 decemberében megszűntetett Securitate robbantotta ki. Előzőleg a Ceaușescu-rendszer politikai rendőrségének a teljes állományát három hónapos fizetett szabadságra küldték. Ez a szabadság épp márciusban járt le. „A román közvéleményt meg kellett győzni arról, hogy szükség van a titkosszolgálatra, hiszen a magyar veszélytől ez tudja megvédeni az országot” – állítja Kincses, aki azt is hozzáteszi, az akció amolyan főpróbája volt az 1990 júniusi bányászjárásnak is.
Ma már nincs közöttünk Sütő András író, akinek a fél szemét akkor kiverték, s akinek tervezett szobra a sorozatos ígérgetések, politikai alkuk ellenére sem áll még a Színház-téren. És januárban elhunyt Cseresznyés Pál is, aki hat évet töltött börtönben a fekete március néven ismertté vált események után, s akit büntetése első két évében (a marosvásárhelyi és a jilavai börtönben) naponta megvertek nemcsak fogvatartói, hanem rabtársai is.
A másik magyart, Barabás Ernőt távollétében ítélték el.
A romániai magyarok elleni koncepciós perek listája bővült: a kézdivásárhelyi Agache-ügy kapcsán újabb öt magyart ítéltek börtönbüntetésre (közülük hárman külföldre távoztak), a székelyudvarhelyi Csereháti-ügy kapcsán pedig Bardóczi Csaba kapott három év és két hónapos börtönbüntetést, de ő is elmenekült az országból. Az 1989. decemberi események miatt elítélt zetelaki és oroszhegyi magyarok mindegyike kegyelemmel szabadult, azóta többen öngyilkosok lettek.
|
Gálfalvi György, aki maga is megélője volt a tragikus napoknak, emlékiratai, a Kacagásaink című könyv nagyváradi bemutatóján válaszolt arra a kérdésünkre, hogy elkerülhető vagy elkerülhetetlen volt mindaz, ami 1990 márciusában Marosvásárhelyen bekövetkezett.
„Őszintén megmondom, hogy mindannak alapján, amit tapasztaltam, s amit utólag is elolvastam azokról a napokról, azt mondom, nem tudom, hogy el lehetett volna elkerülni. Most sem tudok mást mondani, mint amit Sütő András megírt: ez előre kitervelt pogrom volt. Én akkor tagja voltam a városi tanács végrehajtó bizottságának, Ion Judea parancsnok volt az elnöke. Láttam rajta, hogy robban fel – bár mézes-mázos ember volt – ő és a társai mindenképpen megcsinálták volna. De nem csupán önszorgalomból, hanem egy szélesebb körű mozgalom keretében. Valamit csináltak volna, esetleg nem ebben a formában. De kirobbant volna. Mert nem tudták elviselni, hogy mi február tizedikén ott voltunk százezernyien a gyertyás-könyves tüntetésen. ” |
Régi újságokat porolva
És anélkül, hogy megfeledkeznénk a pogrom kapcsán elítélt cigányokról vagy a marosszentgyörgyi hősökről, a közösségi veszteség legtragikusabb következménye az, hogy 1990 óta magyarok tízezrei költöztek el Marosvásárhelyről, amely akkor még magyar többségű város volt, s könnyen meglehet, végérvényesen román többségű marad.
1990-ben az akkor még egyetlen magyar nyelvű országos napilap, a Romániai Magyar Szó marosvásárhelyi tudósítójaként dolgoztam, a szintén nemrég elhunyt Marosi Barnával együtt, s a 19-20-át megelőző márciusi napokban, épp az első szabad szerkesztőségi értekezletet tartottuk Bukarestben, amikor 18-án délelőtt utánunk szóltak otthonról, hogy Marosvásárhelyen nagy baj van.
Azt, hogy pattanásig feszült a helyzet, már a fővárosba indulásunk előtt tudtuk, de hogy március 19-én milyen fordulatot vesznek az események, azt nemigen lehetett előre látni. Barna azonnal, még 18-án délben vonatra ült, így másnap már személyes élmények alapján – A terror napja Marosvásárhelyen címmel – tudósított a délután 4 órakor az RMDSZ-székház előtt kezdődő ostromról, amikor a volt Királyi Táblát, az egykori Kendeffy-palotát középkori módszerekkel: fejszével, szekercével, kétágú villával, hosszúnyelű villával, husánggal, doronggal, lánccal támadták meg a hodákiak.
Jómagam 20-án a kora reggeli gyorssal érkeztem haza Vásárhelyre, ahol az állomáson már várt Marosi Barna, így haza sem mentem, hanem a központban levő fiókszerkesztőségünkbe mentünk, ahonnan magukkal sodortak az elkövetkező tragikus események, négy napig haza sem kerültem Tudor lakótelepi lakásomba.
A személyes élmény azért bír az átlagosnál nagyobb jelentőséggel, mert helyszíni „haditudósításaimat”, ahogy azokat az engem idéző korabeli nemzetközi sajtó nevezte, Bukarestben, mint egyedüli hiteles sajtóforrást kezelték, amely a magyarok szemszögéből láttatta az eseményeket.
Tudósításaim, mivel akkor még nem létezett sem mobiltelefon, sem internet, kalandos úton jutottak el Bukarestbe, s a lap hasábjain a nagyvilágba, többek között azokat olvasta be „haditudósításként” minden kommentár nélkül, a Szabad Európa Rádió, és ezt az anyagot vette át néhány órával később az Amerika Hangja magyar nyelvű adása is. Viszont az eltelt huszonöt év alatt – a mai napig sem tudom, mi okból – a különböző megemlékezéseken, azóta sem esett szó róluk, nem válogatták be egyetlen emlékkötetbe sem, pedig még Sütő András Naplójegyzetek című kötetébe is (1990-ben RMSZ zsebkönyvek sorozatba jelent meg), mint hiteles dokumentum került bele a Véres kedd Marosvásárhelyen című írás.
Az Erdélyi Riport kérésére, hogy idézzem fel az anyag történetét, verjük le róla a két és fél évtized könyvtári porát, inkább azt javasoltam, hogy rendhagyó módon a fiatal és tehetséges marosvásárhelyi történész, Novák Csaba Zoltán, az eseményeket elemző, tanulmányából közöljön részleteket. Végül megszületett a kompromisszum: mindkét anyagból kerüljenek be szemelvények, hogy az olvasó a személyes élmény felidézésétől jusson el a történész több, új szempontokat is figyelembe vevő érvrendszeréig.
Novák Csaba Zoltán az Erdélyi Riportnak elmondta, véleménye szerint az események gyökerei abban keresendők, hogy Marosvásárhelyen etnicizálódott a rendszerváltás, mind a magyar, mind a román közösség elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy érvényre juttassa a törekvéseit. „A román és a magyar erőcsoportok között kialakult patthelyzetre reagált úgy a helyi román elit jelentős része, hogy szervezett tömegek bevonásával próbálta a maga javára billenteni a mérleg nyelvét” – magyarázta a kutató.
Novák Csaba Zoltán (történész, a marosvásárhelyi Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa): Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen (részlet)
1990 márciusa Marosvásárhelyen
Március első felére Marosvásárhelyen feszült helyzet alakult ki. A magyar közösség által prioritásként kezelt iskolaügy és általában a nemzetiségi jogok terén kért, követelt eredmények késtek. A VR köré szerveződő román csoportok pedig egyre markánsabban igyekeztek megállítani a magyar törekvéseket. Mindez egy olyan eseménysorozat kibontakozását eredményezte, amely a március 19-20.-i véres utcai összecsapásokban csúcsosodott ki. 1990. március 15.-én Marosvásárhelyen és több Maros megyei településen sor került az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc megünneplésére. A romániai rendszerváltás zűrzavarában megünnepelt Március 15. újabb olyan lépés volt, amely a magyar közösség elszántságát, egységét sugallta a többségi közvéleménynek. A románság egy része ismét a februári gyertyás megmozdulásokhoz hasonlóan értelmezte és értékelte mindezt, ezúttal kiegészítve az eseményhez kapcsolódó történelmi sérelmekkel. A Március 15. megünneplése körüli feszültség mellett két kiemelt kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi közvéleményt: a még mindig rendezetlen oktatásügy, illetve a szimbolikus térfoglalás és a közösségi reprezentáció fontos részének tartott kétnyelvű feliratok kérdése. A marosvásárhelyi magyar közélet képviselői több fórumon világosan kifejezték, hogy a fennálló feszült helyzet ellenére sem hajlandók lemondani az anyanyelvi oktatás megszervezésében kitűzött célokról, hogy ezt a közösségi jogok egyik alapfeltételének tartják. A Bolyai Farkas Líceum körül februárban elmérgesedő viták helyét márciusban némileg átvette az OGYI-n kialakult helyzet ügye, ahol a magyar nyelvű oktatás bevezetésétől elzárkózó magatartás miatt magyar nemzetiségű diákok sztrájkba kezdtek. Az RMDSZ által vezetett ekkori kisebbségi jogvédelemnek egyik sarkalatos pontja volt az, hogy a magyar közösség jelenlétének jelképei, konkrét megnyilvánulásai érzékelhetők legyenek a nyilvános térben. Ezt a nemzetiségi jogok elismerésének garanciájaként értelmezték, ugyanakkor egyfajta szimbolikus térfoglalást is jelentett. A törekvés egyik legkézenfekvőbb részét a kétnyelvű feliratok (helység-, intézménynevek) képezték. A NEIT román nemzetiségű képviselőinek egy része nem fogalmazott meg egyértelmű álláspontot, mások, kiegészülve a VR aktivistáival kimondottan ellenezték ezeket. A kérdésben jelentkező feszültség vezetett el március 16-án a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár körül kialakult eseményekhez. Egy kétnyelvű felirat kihelyezése miatt/ürügyén több száz román nemzetiségű személy tiltakozott a helyszínen majd a kora esti órákig a város különböző pontjain. A tiltakozást kisebb rendbontás és egyes, magyar nemzetiségű személyek bántalmazása kísérte. (…) |
Félelmek, frusztrációk kalodája
A március 19-én, hétfőn délelőtt történtek, a két megbeszélésen elhangzott kijelentések, Kincses lemondatása egyértelműen jelezte, hogy a tüntetők és a szervezők az eddigi magyar követeléseket szándékoznak megállítani és a város magyarságának politikai-közéleti képviselőit félreállítani. Az elhangzott érvekben a konkrétumok (Kincses tévés szereplése, sztrájkok stb.) mellett nagy számban jelen voltak a különböző sztereotípiák, a sajtó által utcára dobott, közszájon forgó, ellenőrizetlen hírek, az ebből fakadó félelmek és frusztrációk, a valós vagy eltúlzott történelmi sérelmek és nem utolsó sorban az előző rendszerben megfogalmazott és ideológiai dogmává tett nemzetiségellenes (elsősorban magyarellenes) tételek is. A NEIT vezetése pedig tehetetlennek bizonyult. Egyes tagjai nyíltan vagy burkoltan egyetértettek a Kincsest eltávolítani szándékozó tüntetőkkel, más tagok pedig az adott konfliktusos helyzetben nem nyilvánítottak véleményt. A NEIT vezetője, Scrieciu tábornok, akinek már korábbi nyilatkozataiból is világos volt, hogy nem tekinti elsődleges fontosságúnak a nemzetiségi kérdés rendezését, a Kincses elleni vádak elfogadásával eldöntötte a továbbiakat. Engedett az utcai nyomásgyakorlásnak, rábólintott Kincses eltávolítására, s ezzel olyan precedenst teremtett, amely tragikus következményekkel járt a következő napokban. A nap másik kiemelt jelentőségű eseménye az RMDSZ székház ostroma volt. A Kincses Előd lemondását ünneplő tömeg, kiegészülve a Görgény völgyéből érkező, VR-aktivisták által mozgósított falusi tömegekkel, a délutáni órákban ostrom alá vette a magyar érdekképviseleti szervezet épületét. A délutáni történések során feldúlták a (máspolitikai pártoknak is otthont adó) székházat és az ott rekedt magyar nemzetiségű személyek közül többeket súlyosan bántalmaztak. A legismertebb esett Sütő András bántalmazása volt. A történtek több kérdést is felvetnek. Hogyan fordulhatott elő mindez a hadsereg, a rendőrség és a megye, valamint a város első számú vezetőinek jelenlétében? Szándékos mulasztás volt vagy szakmai baklövés, talán tévedés? A helyi rendőrségi és katonai vezetők arra hivatkoztak a későbbiekben, hogy nem állt rendelkezésükre megfelelő számú ember, a kirendelt katonák és rendőrök pedig minden igyekezetük ellenére képtelenek voltak megfékezni az agresszív tömeget.
|
Egy évvel ezelőtt, a huszonötödik évfordulón Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva KÁLI KIRÁLY ISTVÁN idézte fel a riportban emlékeit a történtekről, aki az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. A „Megölte Marosvásárhelyt a fekete március” című beszélgetést ITT olvashatják. |
A magyar visszaemlékezések nagy része szándékosságot is sejtet. Az tény, hogy az evakuálást megszervező illetékes szervek, személyek feltehetően szándékos vagy szakmai mulasztásból több hibát is elkövettek: ponyvás autó kiküldése (ami lehetővé tette az agresszorok feljutását a járművekre), a helyszín elégtelen, kis létszámú erőkkel történő biztosítása és a késlekedés, nem késztetett senkit a támadók közül meghátrálásra, nem volt visszatartó ereje az intézkedéseknek, következésképpen nem fékezték meg az egyre agresszívabbá váló tüntetőket. A 19-i agresszivitásnak valószínűleg az (is) lehetett a célja, hogy elbizonytalanítsa a város magyar lakosságát. Mindez azonban fordítva sült el. Másnap, 20-án nagyszabású magyar tüntetésre került sor a város központjában. A kb. 10–15 000-es magyar tömeg közben határozottan és hangosan jelezte, hogy a felmerült problémák sürgős megoldását kéri.
|
A „véres márciustól” az első szabad választásokig
(…) A marosvásárhelyi események után nem maradhatott el a megyei szervek szembenézése a történtekkel. Nyilvánvaló volt, hogy a NEIT megyei szervei képtelenek voltak kezelni a kialakult helyzetet. Március 23-án Gelu Voican Voiculescu javaslatára egy sajátos módszerrel választották újjá a megyei vezetést. A románok javasoltak öt magyar nemzetiségű személyt a büróba, míg a magyarok öt román nemzetiségűt. A román félnek jutott volna a megyei elnöki tisztség, továbbá egy alelnöki pozíció és a megyei jegyzői tisztség. A magyarok két alelnöki helyet kaptak. Ugyanezzel a módszerrel újraválasztották a NEIT Marosvásárhely Municípiumi Tanácsát is. Az RMDSZ és a VR küldöttsége közötti tárgyalások a következő napokban is folytatódtak. Az RMDSZ-nek az volt az elsődleges célja, hogy bizonyos nemzetiségi jogok (kétnyelvű feliratok, anyanyelvhasználat, önálló oktatás) érvényességét elfogadtassák és közlemény formájában nyíltan is kimondassák a mindezt eddig vehemensen akadályozó szervezettel. A nézőpontok rendkívül nehezen közeledtek, hisz amint azt az utcán, a közös megegyezések ellenére is tovább tüntető VR szimpatizánsok kifejezték, a vita elsősorban már nem a nemzetiségi jogok alkalmazásának módszereiről, technikai kivitelezéséről folyt, hanem azok minél teljesebb visszafojtásáról, a minimummértékéről. A közös nyilatkozat elfogadásáig hosszúnak bizonyult az út és a tárgyalások a folyamatos huzavona, a nézőpontok közelítése okozta nehézségek miatt fokozatosan veszítettek a kezdeti lendületükből. A közös közlemények, az egyeztetésekről szóló beszámolók többnyire általános jellegű tudnivalókat, elvi megállapodásokat közöltek. Az egyeztetéseken a helyi jellegű konkrét követelésekről, problémákról nem születtek határozatok, döntések.Az RMDSZ és VR április 5-én adott ki újabb közös nyilatkozatot, amely újból elítélte az agressziót és a nézőpontok közelítésének fontosságát hangsúlyozta. Külön pontként szerepelt az is, hogy a román lakosságot biztosítani kell arról, hogy érdekeiket semmiképpen sem csorbítják a kisebbségi jogkövetelések. A magyar lakosságot pedig arról kell meggyőzni, hogy mind a jelenlegi, mind pedig a választások után felállt új vezetés garantálni fogja kisebbségi jogokat a nemzetközi egyezményeknek megfelelően. A politikai kedélyek „kényszerű csillapodása” nem hozta meg a várva várt nyugalmat a városban. Az utcai megmozdulások ugyan befejeződtek, de azokon a helyeken, ahol a két etnikum tagjai érintkeztek, továbbra is izzott a parázs. A NEIT Maros Megyei Ideiglenes Tanácsa (MMIT) jelentése szerint a különböző gyárakban-üzemekben április közepén is érzékelhető volt a feszültség a két etnikum között. A NEIT 1990. április 5-i ülésén a megyére vonatkozó gazdasági jelentésből az is kiderült, hogy Maros megyében csökkent a termelés még az év első két hónapjához viszonyítva is. Ez elsősorban a márciusi eseményeknek tudható be, valamint az általánosan jellemző nyersanyaghiánynak. A márciusi események nyomán beállt gazdasági káoszt a megyei üzemek, gyárak vezetősége még március végén, közös közleménnyel igyekeztek megszüntetni, a munka felvételére kérte a dolgozókat és betiltotta a politikai tevékenységet minden gazdasági egységben. Ennek ellenére ellenőrizetlen, kósza hírek még hosszú hetekig tartották izgalomban a várost és a környék közvéleményét. Novák Csaba Zoltán: Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen (részlet) |
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
