Sonderkommandós palackposta

2016. 03. 18. 10:03

Különös hangulatú kiállítás helyszíne volt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a budapesti Mai Manó Ház, a Magyar Fotográfusok Háza szervezésében második állomáshelyén láthattuk Hermann Ildi HátraArc című fotókiállítását, amely Nemes Jeles László Oscar-díjas filmje, a Saul fia werkfotóit tartalmazza. A 31 fotó félalakos portrék sorozata, amelyek a forgatás szüneteiben készültek, a forgatás helyszínén, teljes jelmezben, a történet, a film érzés-, élményvilágának közvetlen hatása alatt. Fám Erika ajánlója.

 

Képünk az anyagnak a Mai Manó házban, Budapesten nyílt bemutatóján készült   Fotó: Németh Dániel

 

A kiállítást egyedül mentem el megnézni. A Kós Károly tervezte épület magas, tágas termében, ahová mérsékelt módon jut be a kinti fény, egyedül voltam a kiállított portrékkal. Az életnagyságúnál valamivel nagyobb alakok, arcok átminősítették a teret, mintha csak az emlékezés templomába érkeztem volna, egy másik dimenzióba, amely ott van mindannyiunkban, azokkal a mesékkel, történetekkel, félelmekkel együtt, amelyeket nagyszüleinktől hallottunk, miközben megsejtettük, megéreztük azt a mélységes, nehéz tartalmat vagy inkább kimondhatatlan érzést, amelyet Auschwitz, és minden, ami hozzá kapcsolódott, jelentett. Tekinteteket láttam, arcokat, most a jelenből, akik ott viselik magukon a kitörölhetetlen emléket, nem a személyeset, hanem a megörököltet, amit kaptunk, amit ránk hagytak. A jelmezekbe bújt 21. századi figurák, arcok, mint kalauzok az időben, visszalendítettek a meg nem tapasztaltba, abba a történetbe, amely nemcsak európai, nemcsak zsidó, hanem arról a már sokszor megtörtént kegyetlenségről szól, amely újra bármikor megtörténhet, ha rossz irányba mozdul el az emberek lelkiismerete, önbecsülése, és egymás pusztítása, mint létfenntartó masinéria kezd el működni. Arcokat láttam, tekinteteket, amelyek részt vettek abban a történelemidézésben, amelyet egy film forgatása jelenthet, ha valós eseményeket próbál visszapörgetni, újrajátszani. Sorsokat láttam, a remény, a reményvesztés és a reménytelenség stációi közt vergődve, az élet ereje és erőtlensége egyszerre volt jelen ezekben a tekintetekben. 

Egyébként egyszerű portrék ezek, de képtelenek vagyunk csak egyszerű portrékként rájuk tekinteni, hiszen látjuk, azok, akik életben maradtunk egy rémálom után, mert szerencsénk volt, mert éppen úgy alakult, mert az őseink éppen nem voltak azok és olyanok, akiket üldöztek, akiket elpusztítani akartak. Nagyszüleim sokszor meséltek azokról az álmatlan éjszakákról, amikor a pincében, a padláson rejtegették zsidó barátaikat, hogy megmenekítsék őket a deportálás elől. Ezeknek a tudatában egészen más portrékká alakulnak a Saul fia werkfotói. Mert akárcsak a film, a fotók is nekünk szólnak, akik tudjuk, akiknek már tudati kóddá alakult az emlék, a történet.

 

A kiállítás nem csak fotókat tartalmaz, hanem szövegeket is, egy nemrég megtalált Sonderkommandós palackposta, időkapszula feljegyzéseiből is olvashatunk szemelvényeket, amelyet egész falnyi nagyságban egy vászonra kézzel véstek fel a kiállítás szervezői. A Sonderkommandósok (maguk is zsidók) szabadsága azért volt valamivel nagyobb, mint deportált társaiké, mert rájuk bízták a mocsokos munkát, a halottak eltakarítását, elégetését, így őket azonnal nem pusztították el, bár egyértelműen rájuk is ez a sors várt. Ezek az emberek talán inkább mertek reménykedni, hátha életben maradhatnak. Megdöbbentő naplószerű feljegyzésekkel találkozhatunk, nyers egyszerűséggel és őszinteséggel megfogalmazott mondatokkal, amikor a kegyetlenségekkel szembeni lázadás egyik formája lehetett az is, hogy papírra véste titokban a gondolatait a szerző és elrejtette. Üzent. Üzent nekünk. Olyan palackposta volt ez, amely bármikor megsemmisülhetett volna és ha az a csoda nem történhetett meg, hogy a szerző mégis életben marad, hát megtörtént az a csoda, hogy ma, mi is elolvashatjuk ezeket a rövid bekezdéseket, egy halálraítélt életakarásával találkozhatunk. Ezeknek a szövegeknek a visszhangjával a kiállítás fotóanyaga új jelentésréteggel telítődik. Hogy újra és újra megkérdezzük magunktól és társainktól, mit jelent embernek lenni?

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!