„Az én feladatom, hogy üljek a szobában és gondolkozzak”
2016. 03. 17. 16:41A Törzsasztal-estek visszatérő vendégeként járt Nagyváradon – 2008 után újra – Tóth Krisztina író, költő, aki legújabb könyveiről beszélt a felolvasásokkal gazdagon tarkított találkozón. A Vonalkód, a Pixel, a Pillanatragasztó, az Akvárium című kötetek szerzőjével Szűcs László beszélgetett.
A nagyváradi holnapos szoborcsoportnál Dutka Ákos és Emőd Tamás társaságában A szerző felvételei
Van-e olyan számodra, hogy átlagos munkanap, s ha igen, hogyan telik ez egy szabadfoglalkozású írónál?
Elég nehezen tudom megtervezni a napirendemet, mert nagyon sok irodalmon kívüli kötelezettség van, ami részben a gyerekekkel kapcsolatos, részben a tanítással. Most a Színművészeti Főiskolán tanítok egy elsőéves színész osztályt, ami egyébként nagy öröm, mert borzasztó tehetségesek. Nincs olyan munkanapom, ami egy íróról elképzelhető. Hogy reggel, miután elindult a család, én odaülök az íróasztalhoz. Mindig közbejön valami.
Akkor penzum sincs?
Nincs, nem is tudnám betartani, bár vágyom rá egyébként. El tudnám képzelni, hogy egy héten legyen négy-öt ilyen napom. Én akkor írok, amikor tudok.
Ez olyankor sincs másként, amikor nagyon benne vagy egy könyvben?
Igyekszem, de az is van, hogy rengeteget utazom, egy hónapban egyszer-kétszer megyek külföldre. Ami nem csak azt jelenti, hogy akkor távol vagyok, hanem azt is, hogy előtte mindent meg kell szervezni otthon. Csőre tölteni a kajákat.
Nyolc éve, amikor először jártál Váradon a Törzsasztal vendégeként, Kinde Annamária interjújában azt mondtad: nem szeretsz szerepelni, fáraszt, több napba telik, amíg visszazökkensz. Ugyanakkor azt is hozzátetted, van benned egy jó tanuló attitűd, igyekszel megfelelni, hogy jól sikerüljön. Tegnap este egyáltalán nem éreztem, hogy számodra teher lenne a szereplés. Változtál közben, netán tényleg ilyen jó tanuló vagy?
Ez azért mindig függ a közönségtől, hogy milyen rezgéseket bocsátanak ki. Ha azt érzem, hogy nyitottak és kíváncsiak, az visszahat és ad erőt. Mégis, most is úgy gondolom,
ez egy magányos mesterség,
s az én feladatom, hogy üljek a szobában és gondolkozzak. Minden egyéb, járulékos kötelezettség, ami már a könyvek sorsával függ össze. Nekem az a legizgalmasabb része, amikor megszületik valami, a legnagyobb élvezetet az jelenti, hogy megcsináltam. Ebben biztos vannak különbségek az írók között, mert akadnak nálam exhibicionistább alkotók, akik szeretnek kilépni a nyilvánosság elé.
A színiseknek mit tanítsz?
Kortárs irodalmat. Hegedűs D. Géza ötlete volt ez, Marton László és Forgács Péter osztálya jár hozzám. Géza mondta, hogy elég furcsa, ezek a gyerekek a gimnáziumban eljutnak valameddig az irodalomban, de a kortárs írók műveivel nem találkoznak. Az egyetemen pedig annyira le vannak terhelve, hogy ott meg azért nincs esély erre. Pedig nekik a saját kortársaikkal kellene együtt rezegni, ráhangolódni arra, ami most történik az irodalomban. Ehhez kért segítséget, amit én boldogan elvállaltam.
Mi a módszered?
Mindig kiválasztok egy vagy két szerzőt, azoktól megnézünk írásokat, körbejárjuk, közben igyekszem a személyről is valamit elmondani. Egy-egy portrét felrajzolni a szerzőkről, s olyan kapcsolódási pontokat találni, amelyek a diákoknak is izgalmasak lehetnek. Ez nekem is alkalmat ad arra, hogy újraolvassam a kollégáim verseit.
Mennyire érdeklődőek a diákok?
Nyitottak és érzékenyek, ez egy nagyon válogatott csapat. Én már vagy tíz éve tanítok különböző műhelyekben, volt az Íróakadémia, a JAK kreatív írás tanfolyam, a Pázmány, ilyen tanfolyam, olyan tanfolyam, nyári táborok. Azt például rettentően élvezem, hogy muzikálisak ezek a színis hallgatók. Egyszerűbb versről beszélni nekik, mert van fülük, hallják egyből, nem kell behúzogatni nekik szótaghatárokat, meg verslábakkal vacakolni.
Tegnap ránéztem a honlapodra, s láttam a Rövid Versek Hetére írt szövegeidet. Ez micsoda? Ki szervezi?
Ezt én találtam ki, senki nem szervezi. Játékból. Miközben az ember írja a komoly dolgait, közben fékezhetetlenül működik az agya, megfogalmaz ilyen kis szövegeket, s felraktam, mert azt gondoltam, ez másnak is vicces.
Az esteden elhangzott, hogy a kritikákat nem szoktad követni, soha nem olvasod el, ugyanakkor az olvasói visszajelzéseket számon tartod, még Macedóniából is kaptál levelet. Mi az oka e kettősségnek?
Szerintem sok kollégám van, aki nem olvassa a kritikákat. Kilenc éve egyszer úgy döntöttem, hogy az élet nagyon rövid, az energiáim is végesek. Hát ezt találtam jónak levágni a teendők közül. Az olvasói reakció az egészen más, az egy civil visszajelzés. A szakmai visszajelzésből kevés dolgot tudok hasznosítani. Én benne lakom a könyvben, a kritikus eltölt vele jó esetben két napot. Én viszont két évet benne élek.
Más szerzők könyveiről sem olvasol kritikát, vagy ez csak a saját dolgaidra vonatkozik?
Nagyon ritkán olvasok, s bevezettem azt a kollégáim iránti szolidaritásból, hogy ha nyilvánvaló rosszindulatot érzékelek a kritikus részéről, vagy azt, hogy előítéletekkel közeledik a könyvhöz, akkor nem olvasom tovább. Most már az is a gyakorlatom, hogy
ha társaságban az egyik kollégám a másikat szidja a háta mögött, akkor nem hallgatom meg, azonnal kilépek a beszélgetésből.
Van is, aki évek óta kérdezi: miért nem dumálunk soha egy kicsit? De neki az a beszélgetés, hogy egy jelen nem lévő embert elkezd szidni. Ezeket nem vagyok hajlandó meghallgatni, ahhoz tényleg rövid az élet.
Érdekes hasonlatot említettél Pixel című könyved szerkezete kapcsán, amit írás közben felrajzoltál egy nagy papírra, s ez a férjedet a padlófűtés csővezetékeire emlékeztette. Amikor ez a struktúra elkészül, akkor cédulákon már megvannak a történetek és a hőseid?
Egy részük megvolt már, amikor ezt felrajzoltam, de maradt néhány csomópont, ahonnan hiányzott egy-egy sztori. S akkor azt néztem, hogy lehet a meglévő ötleteket összehozni ezekkel a hiányzó elemekkel.
Tavaly tavasszal Tangerben jártál a könyvfesztiválon, valahol mondtad, hogy már nagyon szerettél volna eljutni Afrikába. De jártál már Kínában, Indiában, Japánban is. Mit jelentenek ezek az utak?
Nagy szerencsém van, mert ezekre a helyekre az irodalom kapcsán jutottam el, könyvekkel, s ez egy örömteli dolog. Ősszel elvesztettem az apámat, aki mindig nagy fenntartással és gyanakvással figyelte ezt az irodalmárkodást. Ő kereskedő volt, s egész életét úgy töltötte, hogy kézzelfogható tevékenységgel pénzt keresett. Megvett valamit ennyiért, továbbadta annyiért. Neki az íróság egy homályos, bizonytalan szakmának tűnt. Mivel anyám is kétkezi munkát, ötvösként végzett, ezért szerették volna, ha van valami szakmám is. Aztán amikor elkezdtek fordítani külföldön, s utaztam, akkor mindig mondtam, lám, én az irodalom miatt megyek. Láttam apámban a kettősséget, hogy egyrészt örül ennek, de azért még egy kicsit gyanakszik. Tényleg, ez jó? Lefordítják? Igazán soha nem tudott ezzel teljes mértékben megbékélni. Hogy ez is egy szakma. Mert olyan megfoghatatlan. Bennem is megmaradt ez a kettősség, hogy van az irodalom, ami a saját belső életem, másfelől meg van a külső élet, ami sok gyakorlati teendőből áll. Van is egy praktikus énem, aki észben tartja s elrendezi a dolgokat. Aztán visszavonulok a fejembe, ahol egy másfajta életet élek.
Visszatérve az utazásokra, tényleg sok helyre eljutottam. 2007-ben és 2009-ben jártam Kínában, eljutottam Indiába is, s a legtöbb európai országba. New Yorkban is volt felolvasóestem.
Van ilyenkor lehetőséged arra, hogy a hivatalos, szakmai programokon kívül mást is láss, más élményeket is szerezz?
Igyekszem, és a vendéglátók is törekszenek rá, hogy így legyen. Hogy megmutassák, amit látni érdemes, hiszen az ember nem mindennap jut el oda. Vagy lehet, soha többet nem. Ezek egyébként rövid utak, még az egy hét India is. Tanger is egy hét volt, de hozzájárult az otthonosságomhoz, hogy franciából fordítok, s ugye ez egy francia nyelvű hely, ahol erősen jelen van az európai kultúra, keveredve az arabbal. Ilyenkor kicsit pihenek, figyelek, íróilag inkább közvetve csapódnak le ezek az élmények. Például amikor 2005-ben jártam Tokióban, később áttettem egy novellám helyszínét oda. Eredetileg Angliában játszódott volna, de Tokióban rájöttem, ez a főhősöm, azzal a megátalkodott szenvedéllyel, amivel gyászolja az elvesztett szerelmét, az valójában egy japán nő. Akkor már úgy fényképeztem a városban, hogy tudtam, ezt a novellát át fogom rakni oda, ezért ott kerestem helyszíneket. Be is került a novella a Vonalkódba. A nő titkos szerelmi üzeneteket helyez el különböző tokiói helyeken.
Ez hitelesebbé is teszi a történetet?
Nem tudom, hogy ezen múlik-e. Én azt remélem, hogy egy jó író meg tud írni egy olyan helyszínt is, ahol soha nem járt.
Van-e még olyan úti célod, ami teljesületlen?
Mexikóba nagyon szeretnék eljutni.
Ezt megkönnyítheti, hogy van spanyol fordításod...
Volt egy ügynök, aki nagyon szeretett volna egy spanyol fordítást, egyébként a spanyol verseskötetem most éppen nyomdában van. A Vonalkód is megjelent spanyolul, de ez az ügynök azt mondta, ez nem szerencsés kötetcím spanyolul, mert kicsit hideg, készítsünk egy válogatást a novelláimból, s adjunk neki egy szenvedélyesebb címet. Mondtam, ez nem fog menni, mert a Vonalkód címnek strukturális szerepe van, s ezt én nem tudom szétbontani, mert a lényegét vennénk el a könyvnek. Mondta, jó, akkor várjunk a következő könyvig. Mikor az meglett, érdeklődött, hogy annak mi lesz a címe? Mikor mondta a kiadó, hogy Pixel, teljesen kiakadt.
A Pixel, ugye mindenhol ezzel a címmel jelent meg?
Igen, bár például a török kiadásnál egy érzékeny női száj van a borítón, amit nem teljesen értek. Egyébként nagyon különbözőek a borítók. A lengyel az gyönyörű, ezt muszáj elmeséljem. Ez úgy lett, hogy előbb készült egy borító, ami annyira nem tetszett. De azt mondták, nincs már idő másikat csináltatni. Emlékeztem, hogy néhány hónappal korábban egy fiú írt nekem egy levelet, hogy az volt a diplomafeladata, tervezze meg kedvenc írója egy könyvének a borítóját. Előkerestem Bíró Csaba levelét, s felajánlottam, hogy összehozom őt a lengyel kiadóval. Egy nap alatt átírta lengyelre a borítót, s egészen gyönyörű könyv lett. Miután megjelent, akkor derült ki, hogy nem is egyetemi, hanem középiskolai diplomamunka volt, szép sikere lett, díjra is jelölték.
Az Akvárium cseh borítójával pedig az történt, hogy nem készült el időre a borítóterv, ezért kerestek egy másikat. Menet közben mégis elkészült az első verzió is, ezért kétféle borítót nyomtattak ki, az emberek állatira megörültek, hogy lehet választani.
Jellemző, hogy konzultálsz a fordítókkal?
Igen, ez azt jelenti, hogy ha van kérdésük, akkor megpróbálok segíteni. A Vonalkódot már olyan sokszor fordították, hogy ott már van egy magyarázó jegyzékem a problematikus részekről. Ezt mindig előre elküldöm, s ha ezen kívül még felbukkan valami, arra is válaszolok. Nagyon különbözőek a kérdések. Sokszor nemzedékiek. Például
volt olyan fiatal fordítóm, aki nem tudta, mi az a szériabútor, más nem tudta, mi az a kártyanaptár.
Érdekes viszont, hogy egyáltalán nincs román könyvfordításom, csak elszórtan versek.
Említett regényedben, az Akváriumban is a nem túl szívderítő magyar valóságot ábrázolod. Ugyanakkor közéleti kérdésekről ritkábban fogalmazol meg véleményt, pedig van, ami közvetlenül is érint, például a Szépírók Társasága, amelynek tagja vagy, épp manapság hadakozik az írókat érintő ügyekben, illetve csatlakozott a pedagógusok tiltakozó akcióihoz.
Jobban szeretek ezekre a témákra az írásaimban reflektálni, bár amikor úgy hozza a sors, hogy meg kell szólalni, akkor elmondom. Például a Sofi Oksanen tiszteletére tartott beszédemben egy éve a könyvfesztiválon világosan megfogalmaztam, hogy mit gondolok. De úgy érzem, hogy egy írónak elsősorban a művein keresztül kell megnyilatkoznia, ha erre van mód. Ha nincs, és ki kell állni, akkor természetesen kiállok én is.
Követed a Szépírók Társaságán belüli, egyébként érdekes vitákat, például a támogatásokról döntő kuratóriumokról, illetve arról, hogyan lenne jó kiállni a tanárok mellett?
Abszolút követem, s azt gondolom, a Szépíróknak ki kell állniuk, mi is megyünk tüntetni a családommal, szolidaritást kell vállalni a tanárokkal. Megint egy olyan pillanat van, amikor a sok-sok elszórt tiltakozást egy nagy közössé, látványossá kellene olvasztani, mert egészen elképesztő, ami történik, egy Ionesco-dráma bontakozik ki a szemünk előtt, csak már elfelejtettek az emberek röhögni. Ami az írószervezetek támogatását illeti, érdemes lenne számszerűsíteni, hogy hány író hány műve jelent meg az utóbbi években a Szépíróknál, hány nyelven hány fordítás, milyen példányszámok. Ne vicceljünk már, tényleg. Ezeket az érveket persze mind le lehet söpörni az asztalról, és le is fogják.
Hogyan látod egy a pályán ma induló fiatal író esélyeit, lehetőségeit?
Könyvet ma mindenképpen könnyebb megjelentetni, azt nem tudom, hogy észrevetetni ma mennyire egyszerűbb. Amikor én indultam, talán könnyebben felfigyelt egy jó könyvre az irodalmi közvélemény. Most felerősödtek az irodalmon kívüli szempontok, marketing-stratégiákat kérnek egy olyan pályán, ahol nem ezzel kellene elsősorban foglalkozzunk. Szántó T. Gábornak volt egy szellemes írása arról, hogy a kiadó hogyan próbálja megalkotni a saját szerzőjét. Nekem szerencsém van, a Magvetőnél soha nem nehezedett ilyen nyomás az írókra. De a világ sajnos ebbe az irányba tart, a nemzetközi könyvfesztiválokon is érzem, hogy a könyv az egy dolog, de a szerzőnek is valamilyen formában érdekesnek kell lennie. Ez nálunk is megfigyelhető, néhányan önként és dalolva csinálnak médiahülyét magukból ahhoz, hogy a könyveiket eladják. De hát ez egy rövid távú stratégia.
Gyakran vállalsz kiállítás-megnyitókat, talán nem túlzás, hogy az egyik legfontosabb ilyen a tavaly novemberi El Kazovszkij életmű volt a Magyar Nemzeti Galériában.
Nagyon megtisztelő, hogy felkértek. Én őt személyesen nem ismertem, találkoztunk párszor, voltunk egy légtérben, de semmilyen kapcsolatom nem volt vele. Ami engem elsősorban megfogott, az az életmű kérlelhetetlen egysége, kompromisszum nélkülisége, hogy nem engedett semmilyen csábításnak. Természetesen vannak sajátos korszakai, mégis, nyilvánvalóan egy ívet zár be az egész. Ezt fantasztikusan megmutatta Rényi András és Gergely Krisztina koncepciója. A művészben sokkal erősebb volt a belső késztetés és vízió arról, hogy ő maga hová kíván eljutni. Szerintem ez azért is fontos manapság, mert erősek a külső szirénhangok, s erős az egzisztenciális nyomás a szerzőkön. A csábítás a rövid távú stratégiákra.
Mielőtt megnyitottad a kiállítást, már végleges, a látogatók elé kerülő formájában láttad, vagy menet közben is betekinthettél a kurátorok munkájába?
Rényi András majdnem a végén mutatta meg. Jóformán kész volt, az a lenyűgöző tér, ahova belépünk az első teremben, már állt. Az olyan hangulatot árasztott, mintha az ember belépne egy piramis belsejébe. Volt valami monumentális is ebben az árnyékszínházban. Egyszerre időtlenül fülledt és monumentális. Nagyon nagy tisztelettel figyeltem azt a szenvedélyes elmélyültséget, ahogy Rényi ezt az anyagot kezelte, évekre beköltözött ebbe a világba.
Wikipédia oldalat ma is úgy mutat be, hogy író, költő, üvegművész. Ma is aktívan foglalkozol az üveggel? S ha igen, miket készítesz?
Bevallom, még soha nem láttam a Wikipédia olalamat, ez ráadásul hülyeség is, soha nem voltam üvegművész. Én üvegműves voltam, ami azt jelenti, hogy
volt bő tíz év az életemben, amikor ólomüveg ablakok készítéséből éltem.
Kétféle technika van, vagy összeforrasztjuk a darabokat, fémszállal, ez a tiffany technika, a másik, amikor ólomsínbe foglaljuk bele. Ez a klasszikus értelemben vett ólomüveg. Színes üvegeket vágok, csiszolok s állítok össze.
Ma is?
Már nem fér bele az időmbe, de ha a barátok közül valaki nagyon szépen néz rám, akkor elkészítem. Megvan a teljes műhelyem, anyagaim is hozzá. Háy János ötvenedik születésnapjára például csináltam valamit.
Volt egy mestered, akitől ezt tanultad?
Igen. Én szobrász szakon érettségiztem, az egyetemet magyar-történelem szakon kezdtem, de a történelmet elvesztettem menet közben. Utána a Budapesti Francia Intézetben dolgoztam évekig kiállításszervezőként. Később elkezdett hiányozni az anyagokkal való kapcsolat. Sokat jártam műtermekbe, s belesajdult a szívem, hogy én csak a szállítást, csomagolást szervezem, nincs semmi érzéki kapcsolatom ezzel a világgal. Amikor otthagytam a Francia Intézetet, arra jutottam, hogy ólomüvegeket szeretnék csinálni. Felkerestem egy mestert, egy nőt, akitől egy évig tanultam. Megtanulni persze talán soha nem lehet teljesen, de annyira elsajátítottam, hogy egy saját műhelyt tudtam csinálni. Sok örömet adott.
Íróként mennyire tervezel előre? Vannak kész könyvterveid, vagy csak a cédulák gyűlnek?
Most van nagyobb prózaötletem, van egy konkrét prózakötet terv is, de legközelebb egy verseskötetem jelenik meg.
Mi az, ami neked jó napot tud szerezni, illetve mivel lehet elrontani egy napodat?
A konfliktusok nagyon felbosszantanak, utána nehezen nyugszom meg. Az is ki tud hozni a sodromból, ha figyelmeztetnek, sürgetnek. Én még soha nem csúsztam le határidőt. Sokan rászoktak arra, hogy az emberek csúsznak. Folyton figyelmeztetnek. Ez akkor lenne indokolt, ha már háromszor késtem volna. Ha mindenki jól van a családomból, nem tartanak rám igényt, s odaülhetek a saját dolgaimhoz, az egy nagyon jó és kerek nap.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
