Szörnyű tűzvész

Szalonta városa romokban hever. Folyó hó 17-én délben a’ város egyik szélén tűz ütött ki, melly nem több mint két óra alatt az irtózatosan dühöngött, szelek szárnyain az egész városon keresztül száguldozván, annak többet négy ötöd részénél, tehát mintegy ezer házat, ide nem számlálván az udvarokon vólt mindenféle gazdasági épületeket elhamvasztott. Leégett templomunk, tornyunk, harangjaink részint leolvadtak, részint lehullva széttöredeztek, leégett egyik lelkészi lakunk, tanítóink lakai közzül többen, városházunk minden irományokkal együtt. Népünk insége és nyomora leirhatatlan.

Ugyanazért a’ szűkölködő emberiség nevében, mély tisztelettel kéretik minden emberbarát, hogy számtalan éhenhaló szerencsétlen lakostársaink felsegélésére valamely segedelmet adni, gyűjteni, ’s a’ begyűlendő öszveget helybeli kereskedő Rozvány József úrhoz, mint a’ segélyadományoknak e’ végre bizottmányilag kinevezett elfogadójához és vezetőjéhez, mielőbb elküldeni kegyeskedjék.

Kelt Szalontán, april. 18-án, 1847.

Arany János,

mint a’ segély gyűjtő bizottmány jegyzője.

Szalonta városában folyó hó 17-én a’ tűzvész leírhatatlan ínséget, borzasztó veszélyt és nyomorúságot okozott, úgy annyira, hogy a’ szegénységnek kevés javaiból alig a’ rajtalévő ruhadarabjai marada. E’ mostani szűkidőben szörnyű a’ nyomorúság; pénz, élelem, épületifa, és több megkivántatók nélkül, ez pedig csak az irgalom kezeiből nyújtathatik a’ számtalan szegények szivrepesztő sorsának enyhítésére. A’ szerencsétlen kárvallottakon segíteni ebbeni kötelességünknek ösmerjük, ugyan ezokból bátorkodunk miis mindkétvárosban e’ lapok szerkesztői, az inségben szenvedők számára t. olvasóinkat felszólítani, ’s a’ bóldogabb sorsban létező nagylelkű közönségnél esedezni, hogy mit bővelkedő birtokaikból a’ jóltévőség oltárára áldozhatik, méltóztassék az általunk köröztető aláírási ívet kegyesen fogadni, ’s a’ szerencsétlenek felsegéllésére pénz vagy más segedelmet Nagylelkűen beírni.

Hallomásból említjük, hogy a’ váradi t. műkedvellő társulat, valamint ezelőttis több ízben illy alkalomkor szép példáját adá nemeslelkű szívességének, legközelebbi napokban is készül a’ szerencsétlenek számára egy pár szindarabot előadni, mellynek a fentebbi kérelmünkkel együtt mentől előbbi sikerülését óhajtjuk.

Szalonta, ápril 21. 1847.

Kedves Petőfim! Hol találhatnék keblet, melyben érzéseim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsírna a nép ínségén – és, mivel az alamizsnázó gazdagok nem, – részvét könnyével hintené fájdalmának égő tüzét. A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sík területen semmit sem látni, mint kormos falakat, nyulánk kéményeket s itt-ott még most is füstölgő üszköket. A házak – vagy inkább romok, többnyire lakatlanok, néhol egy-egy hű kutya, félig összeégve, őrködik azok körül, vagy az éhenhalással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlék omladékait, honnan szombaton alig tudná kimenteni maga és családa életét az éhenhalás számára. – Szombaton, ápril 17-dikén, déli 12-1 óra közt éppen hivatalban valánk. Megkondul a vészharang, szerteszét futunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, – mert a lovakat várni késő volt, – de mit ér ez, nádas, amellett sűrűn és rendetlenül épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött!

Visszafutok, s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körülvéve a leomlott égő náddal, s nincs egy lélek körülte: de minek is – a védés lehetetlen. Rémülten futok lakomra, mely cserépfedelű ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épületeket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat, hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban, de pincém már tele volt a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom. Már a templom – velem csaknem szemközt – ég, körülöttem nádas épületek. Hátul harmadik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis összekerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve. Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult, elrothadt gazzal volt fedve, amiatt nem éghetett sebes lánggal, különben végünk. A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítése, ólam, kertem teljes épségben maradt, s most, bár a város, mondani, egészen nyugotra feküdt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé  – azon túl a gyepig rom-meg rom.

Azonban ez még nem volt elég.

A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra, az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végkép kimerített erejök megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zúgva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok körül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez még inkább megölé reményemet: mert a déli tűz csak haránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város… már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy-két szomszédnő és gyereke… ennyien valánk a gát, melynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!… A nők jajgattak, s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. – S íme! egy rom a másik után ki lőn ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elfáradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már elöntözött romok is, mint megannyi hydrafővel kellett küzdenünk velök – de a győzelem mégis inkább részünkön állt, mindaddig, míg – éjféltájban – végképp el nem hagyott erőnk.

Most megszánt az ég – bőven hullatta részvétkönnyeit… Zápor ömlött a romokra – hosszas – órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam, mint e zápor zuhogása. Nem olthatta ugyan ki a romokat, de megáztatá a fedeleket, s ellocsolá a repülő szikrát és parázst. Ez éjt és még egy másikat felöltözötten virrasztánk át; még most sem vagyunk túl minden veszélyen, egyfelől az ínség látása, másfelől a rettegés – egy, talán éjjel jövő vésztől, melyben, nem lévén jeladó haragunk, – talán sokunk élete lenne lángok martalékává, irtóztatóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá a teljes zavar, minden közirományaink elégetése miatt – s csak az isten tudja, miféle baj nem… A leégett épületek száma: 2175.

Ölellek, kedvesem. Oly jól esett ezeket neked megírnom, panaszul részemről, megnyugtatásul a tiedről. Meglehet, hogy te, mint családtalan, nem érzed eléggé ily vésznek rettenetességét, de képzelni mindenesetre tudod, s képzeld az aggodalmat, melyben vagyok, a rémületet, melyben valék. Máskor talán az irodalom is eszembe jut, most csak az ember írja e levelet, ki téged úgy is, mint embert és barátot, igen szeret.

Holtig hű barátod:

Arany János.