A tenger bennünk van, legbelül

2016. 03. 19. 12:29

A sepsiszentgyörgyi M Studio legutóbbi bemutatóján A Tenger című mozgásszínházi előadást láthatták az érdeklődők, Horatiu Mihaiu rendezésében. Fám Erika írása.

 

 

Az előadás Henrik Ibsen A tenger vonzása  (A tenger asszonya) című drámája nyomán táncszínházi, mozgászínházi eszközökkel próbálja újrafogalmazni a férfi-nő kapcsolatok sokféleségét, azon erővonalak nyomán haladva, amelyek a vonzás és taszítás kettősségével fenntartják és megkérdőjelezik a szerelmet, a házasságot, az együttélést, az egymásrautaltságot. Az ibseni történet a 19. század végén született (1888), azonban a társas lét és a szabadság kérdését boncolgatva, aktualitását ma sem veszítette el. Doktor Wangel vidéki körorvos, aki felesége halála után új társat választ magának, Ellidát, aki inkább a kényelem és a biztonság bűvöletében igent mont a második feleség és a mostohaanya szerepére. Azonban Ellidát érzelmei és gondolatai távol tartják attól  a világtól, amely hétköznapjait jelenti, így többnyire a tengerről álmodik, gyermekkoráról és arról a tengerészről, akinek valamikor évekkel ezelőtt szerelmet és hűséget esküdött. Vágyakozása, ebből fakadó boldogtalansága és önemésztése nem engedi, hogy az legyen, akit a szerepei megkövetelnének, a figyelmes, kedves feleség, a megértő pótanya. Szürke mindennapjaikat megbontja Arnholm, egykori házitanítójuk érkezése, akit a doktor azért hívott vendégségbe, mert azt remélte, hogy ezzel felesége kedélye talán javulhat, ezzel azonban Bolette lánya számára teremtett esélyt, hogy kilépjen a kisváros monotóniájából, férjhez menjen, mert a fiatal lány ezt az egyetlen esélyt látja a maga számára a menekülésre.

Horatiu Mihaiu koncepciójában olyan produkció született, amely a mozgásszínház, táncszínház elemei mellett a verbalitást is alapeszköznek tekinti és használja, így sajátos műfaji sokszínűség jellemzi, hiszen sok jelenet esetében a klasszikus színházi előadásokat idézi, miközben újszerű intermediális jellege megkérdőjelezhetetlen. Az előadás alapszimbóluma a tenger, amely elsősorban képi vonatkozásban jelenik meg, számos filmbetét és fotó segítségével, amelyet a háttérben, mint az előadás eleven részét látjuk viszont. Nem előadásidegen filmeket, képeket látunk, hanem a tenger változó arca mellett újra meg újra felbukkannak az előadás színészei, legfőképpen Ellida, így a tenger részben az érzelmek, részben az emlékek szimbólumává változik át, egyszerre a múltba tekintés és az önvizsgálat helyszíne, a belső képek világa, a végtelen, a vágyakozás, a máshol és máshogyan reménységével.

 

Az előadás képi médiák segítségével különös élményanyaggal gazdagítja a színészi játékot. A díszlet minimalista elemekből épül fel, azonban teljesen funkcionális, a háttérben nagy vetítővászon, amely uralja a színpadot, a vászon jobb oldalán egy óriási kék ruhába öltöztetett női bábfigura, háttal a közönségnek. A kékruhás nőóriás a hiányzó anya szerepét tölti be, a halott anyáét, aki bár nem a tettek, de a jelenlét szintjén részese, megfigyelője a történéseknek, megkerülhetetlen a lénye. A hátat fordító monstrum nő-alak nem fenyeget, nem kér számon és mégis minősít, átminősít mindent, ami a halála után a családját érinti. A színpad első felében tengerszínű, türkíz, sötét és világoskék székek, illetve kisebb-nagyobb üvegek, amelyek úgy anyagiságukban, mint színvilágukban a tenger világát idézik. Az előadás rendezője egyben a jelmez és díszlettervező is, nem véletlen, hiszen a rendezői elvek és a látvány koherenciája, egyneműsége sokat emel az előadás minőségén. A mozgóképes díszlet nemcsak dekoratív szerepet tölt be, nemcsak gyönyörködtet és utal az ibseni szimbólumra, hanem eleven része a színészi játéknak, mozgásnak, táncnak, mintegy különálló szereplő, része egy valós kommunikációnak, amely a gesztusokra épít. Olykor patetikus, fennkölt a tenger vetített jelenléte, máskor viszont a humor, az irónia is megjelenik, elcsúszva a gyerekes játékosság, illetve a posztmodern kísérlet irányába, amikor vicces szövegek jelennek meg a vásznon a nézők tájékoztatására. Ez természetesen nem bontja meg az előadás egységét, bár kicsit kibillenti és folytatás nélkül hagyja. Az előadás nagy erénye a teljes színészi jelenlét, ahogyan egész testükkel tudnak üzenni, kommunikálni, mesélni a M Studio színészei, ezzel sokszor az elmondott szöveg feleslegességét is igazolva, hiszen olyan elevenséggel adják a történetet izomból, lendületből, hogy a szavak csak rontani tudnak azon. Minden bizonnyal, ha negyedannyi fontossággal bír a verbalitás, talán élvezhetőbb lett volna az a felfokozott érzelem-mozgás-mátrix, amely a történetet gördülékenyen közvetítette. Esetleg az érthetőség szolgálatában a dráma történeti váza szerepelhetett volna kivetíteve, vagy narrátor által elmesélve, akkor a vizualitás ereje még fokozottabban éreztette volna hatását.

Fontos eleme az előadásnak a zenei háttér. Nemcsak norvég drámát, hanem norvég zeneszerzőt is választott Horatiu Mihaiu, nevezetesen Ketil Bjornstad The Sea (1994) című darabját hallhatjuk, amely tematikailag teljesen illeszkedik a darabhoz és bár több mint egy évszázad választja el egymástól a két alkotást, észrevétlenül alakíthatóak egymáshoz és a 21. század emberi kapcsolatainak minőségéhez, hogyanjához. Sokban segíti a színészek megpróbáló munkáját a zenei szerkezet és a kiválasztott betétek sorrendje, a csendek és zene hangereje.

 

Ibsen a történetet egy erős pszichológiai felfedezés nyomvonalán haladva vezeti el a végkifejletig, a megoldásig. Az időközben hazatérő tengerész, Ellinda egykori szerelme, számon kéri egykori jegyesét és felszólítja, hogy vele menjen, egy nap gondolkodási időt hagyva erre. Az érzelmi tajtékzás, a dagály ideje, amikor mindkét férfi magáénak akarja tudni a szeretett nőt, aki természetes nem, illetve nehezen tud választani. Ellida kétségek közt vergődik, mindaddig míg doktor Wangel rá nem döbben arra, hogy sem erőszakkal, sem könyörgéssel, sem követeléssel nem tarthatja maga mellett az asszonyt, és úgy dönt, hogy szabad akaratára bízza a döntést, elengedi. Ekkor következik be a fordulat, hogy Ellida mégis marad és nem megy el számonkérő, egykori kérőjével, jegyesével és megmarad Wangel mellett, hiszen benne is megfogalmazódik, csak akkor tud önmaga lenni, ha szabadon választhat. Minden bizonnyal amikor hozzáment Wangelhez nem szabad akaratából választott, hanem csak élt a lehetőséggel, most viszont, amikor több lehetőség közül is választhatott, végre önmaga lehetett és ezután nevezi először Wangel gyermekeit lányainak.

 

Nem ennyire egyértelmű a Mihaiu-féle befejezés, hiszen itt csak a döntés pillanatáig láthatjuk az előadást, Ellida vergődését, belső tengerét szemlélve, nyitott lehetőségekkel zárul az előadás, Ellida is háttal a nézőknek, akárcsak egykori felesége, ugyanolyan kék ruhában, alatta, mellette, előtte mindenhol tenger, a tenger színei, a tenger érzése, a tenger hipnózisa (ahogyan ezt maga Ibsen fogalmazta meg egyik jegyzetében, miközben a Tenger vonzását írta) uralkodik fölötte.

Élni, önmagunkra találni, szabadnak lenni és mindeközben a másiktól sem távolodni el, együtt lenni, együtt élni nem egyszerű feladat. A tenger valahol legbelül van.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!