Kulcs az álmainkhoz?

2016. 11. 30. 14:30

Van-e intimebb, személyesebb, titkosabb, rejtettebb, felfedhetetlenebb, mint az álmaink? Talán azért is szeretjük, dédelgetjük őket, mert olyan tulajdonunk, ami semmiképpen nem tulajdonítható el, amit nem lehet elrabolni, amitől soha nem tudnak megfosztani, a mieink és csak mi tudjuk milyenek. Lehetnek ezek az álmok éber álmok is, ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint amiket éjszaka látunk alvás közben. Fám Erika tévéjegyzete.

 

Nem nézek tévét. De mégis utamba került a ProTv Visuri la cheie (Kulcsrakész álmok) című műsora: Adela Pârvu lakberendező weblapján és FB-oldalán gyakorta megjelennek fotók és kommentek átalakított lakásokról. Nagyszerű épületek, lenyűgöző belsőépítészeti remekművek, lakberendezési gyönyszemek születnek annak a projektnek a keretei közt, amelynek az a célja, hogy nagyon nehéz sorsú, betegségekkel, anyagi nehézségekkel, sorscsapásokkal küszködő családok életterét próbálják varázsütészerűen átalakítani, sok reklámfogás és a tévéshow áldásos hozadékai árán. Hatásos, megható műsor született ebből, láthatjuk, hogy a jótevők egyszercsak megérkeznek a nélkülözők, rászorulók otthonába és egy egész hadsereggel a hátuk mögött lerombolnak mindent, ami volt és teremtenek egy ahhoz semmiképpen sem hasonlítható másik valóságot, új házat, új bútorokat, az utolsó tányérig, kanálig mindent kicserélnek. Sok szakember dolgozik legjobb tudása szerint, sok a modern design, a legújabb stílustrendek jegyében. A lakáskultúra legújabb kihívásainak akarnak megfeleni, és javarészt sikerül is, szemkápráztató minőségi alkotások születnek.

Boldogabbak lesznek-e ettől a nagyszerű segítségtől, ettől a gyökeres változástól?

 

De közben vajon mi történik azokkal az emberekkel, akiknek az életében nemcsak egy show erejéig van jelen a változás, hanem pár hét leforgása alatt minden kicserélődött az életükben tárgyi valóságukat illetően, csak ők maguk maradtak meg a réginek, ha még lehet mondani, hogy ők a régiek, vagy ha meg tudnak annak maradni. És rögtön megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon jó-e, ha ilyen hirtelenséggel válnak valóra álmaik, azok álmai, akik a mélyszegénységhez vannak szokva, akiknek egészen másról szól az élete és a mindennapjai, mint a fényűzésről, akik nincsenek szokva a design világában élni, akiknek nem természetes, hogy posztmodern fotók, képzőművészeti alkotások lógnak a falon. Bár kifogástalan új lakásokat kapnak ezek az emberek, nem biztos, hogy ez a legjobb dolog, ami megtörténhetett velük. Hiszen nem tudják őket kiragadni a showműsorok készítői a környezetükből, a teljes mértékben felújított tömházlakás ugyanott marad a nyomornegyedben, vagy az alapokig legyalult putri helyére épített luxusház ott van sok más putri társaságában. Hogyan néznek szembe önmagukkal, társaikkal, szomszédaikkal, közvetlen környezetükkel azok az emberek, akiket ekkora szerencse ért? Boldogabbak lesznek-e ettől a nagyszerű segítségtől, ettől a gyökeres változástól? Mit kezdenek ezzel a teljesen ismeretlen világgal, amelyben nem találják magukat, régi szokásaikat, régi szeretett tárgyaikat, mert mindent ki kellett dobni, ahhoz hogy a lakberendezési elvek érvényesülhessenek. pedig milyen fontos tud lenni egy ócska takaró vagy egy puha meleg szőnyegecske, ami bár nem trendi, ha ő maga szerezte meg, vagy valakitől ajándékba kapta és megszerette, összenőtt vele. Megtudja-e szeretni a gyermek az új, ismeretlen mackót, amit azért kap mert a régi, elrágott fülű, kopott mackója már nem menő? Minden bizonnyal toporzékolni fog, vissza fogja követelni az övét, a régit.

A sok változást, amit kieszközönek az életükben, azt mind mások teszik, nem kérdezik meg tőlük, hogy nekik mi lenne a jó

 

Az új házzal megajándékozott, látszólag megmentett emberek nem mernek toporzékolni, lehet hogy lelkesednek is a változások láttán, lehet hogy meg sem tudják fogalmazni, kimondani, mi történik bennük legbelül, lényük legmélyebb gyermeki dimenziójában. Nagy valószínűséggel átvertnek érzik magukat, becsapottaknak, mert őket magukat nem cserélték ki, márpedig ezekhez az életterekhez új emberek kellenének. Voltaképpen tragédiákat generálnak ezek a jótétemények, kimondatlan, láthatatan tragédiákat, mert ellopják ezeknek az embereknek az önazonosságát, elhitetik velük, hogy ez így a legjobb. Nem tudom, hogyan lehetne legjobban segíteni ezeken az embereken. Az azonban egyértelmű, hogy a sok változást, amit kieszközönek az életükben, azt mind mások teszik, amiből kihagyják őket, nem kérdezik meg tőlük, hogy nekik mi lenne a jó, mi az, ami tetszik. Ha megkérdezzük magunktól, hogy miként éreznénk magunkat, ha egy másoknak tetsző, mások által megálmodott, mások által megalkott lakásban kellene éljünk, milyen lenne? Egyetlen hiteles választ adhatnánk csak: idegennek éreznénk magunkat. Idegennek érzik magukat ezek az emberek is, mert hogyan lehet fenntartani egy luxuslakást szociális segélyből? Hogyan lehet a szuper konyhában minimálbérből vacsorát varázsolni? Vajon nem fogja-e még szegényebbnek érezni magát az, akin segítettek, látva az életvitele és élettere közti különbségeket? Erről aligha kérdezi valaki ezeket a „szerencséseket”. Arra pedig biztosan nem kérik őket, hogy meséljenek álmaikról, vágyaikról. Nekik lehet egy meleg lakás az álmuk, nem a ultradesignos hideg ágy, a szép, de hamarosan bepenészedő konyha vagy fürdőszoba. Nekik mások megvalósult álmait kell megélniük. Jó volna bekukkantani ezekbe az életterekbe 5-10 év múlva és megkérdezni ezeket az embereket, hogy milyen tapasztalat volt valamikor kiváltságosnak, szerencsésnek, kiválasztottnak lenni, elsősorban egy tévéműsor kedvéért.

Mindennapjaink tragédiái ezek a könnyeket fakasztó szép tévés történetek. A valóság kegyetlen színháza.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!