Hány pénzt érhet a nemzetpolitika?

EGRY GÁBOR történész többek között a két világháború közti magyar kisebbségek, a baloldal és a nemzeti kérdés viszonyát kutatja. Korábbi interjúja folytatásában Kustán Magyari Attila többek között a határon túli magyar közösségek, a magyar állam és szomszédai közti kapcsolatokról, az internacionalizmus és a nemzeti kérdések összeférhetőségéről kérdezte.

Az interjú első része itt olvasható.

Hogyan látja, milyen a kapcsolat a különböző határon túli magyar közösségek között ma?

A közös emlékezet egyre inkább kulturális tartalmú lesz és lehet, elvégre túl sok minden nem ugyanaz számukra a huszadik század történetéből, így a közös történelmi emlékezet kialakulása sem tűnik egyszerűnek. A kultúra viszont óhatatlanul a különbségek terepe is, ezzel kell szembenézni és kezdeni valamit, úgy mint azzal, hogy szükségszerűen más pályákat járnak be az egyes országok magyarjai, és más lehetőségek nyílnak meg számukra.Gondoljunk csak azokra a felsőfokú végzettségű szlovákiai magyarokra, akik szlovákul, angolul és magyarul beszélve lényegében egész Közép- és Kelet-Európában érvényesülhetnek, karrierjük már ma is a nagy cégek felé vezet, és nem Budapest irányába. Az nem kétséges, hogy létrehozható egy olyan távolsági nacionalizmus, ami a szimbolikus politikában hoz létre közösséget, de kétlem, hogy ez valóban egységes nemzetet hozna létre abban az értelemben, hogy mindenki részese lesz. Ne feledjük, a mai nemzetpolitika mércéje az, hogy vajon mindenki állampolgár lesz-e, hiszen az állampolgárságot tekintik a magyarság autentikus kifejezőjének, és ehhez kapcsolódik a fent említett leegyszerűsített politikai közösség is.

Meglátása szerint hogyan alakult a viszony Magyarország és szomszédai között az elmúlt években?

Ha a kisebbségi magyarok végső soron a magyarországi politikai közösség részei, akkor nem különösebben fontos a helyük más országokban, ezért konfliktust sem igazán érdemes vállalni ezért. Azt is láthatjuk, miként lesz elvi alapú politikából meglehetősen kisszerű, a magasztos célt anyagi vagy más érdekeknek alárendelő külpolitika. A magyar-szlovák viszonyban például sehogyan sem igazolható az állampolgársági kérdés szőnyeg alá söprése, hiszen a nemzetpolitika alapvetése szerint az állampolgársághoz való jog szinte már az emberi jogokhoz hasonló, tehát a szlovák politika elvi okokból sem lehetne elfogadható. Ehhez képest a kétoldalú találkozókon sikerekről hallunk – vicces módon ugyanazt az érvelést, amit Gyurcsány Ferenc is használt: hogy előbb kis lépésekkel kell bizalmat építeni. A kisebbségi és emberi jogok, demokratikus normák kapcsán is megfigyelhető ez a tendencia. Ezek elvileg a magyar kisebbségek helyzetének javítását is szolgálnák, és nem egyszerűen arról van csak szó, hogy Magyarország hitelesen szólalhat-e meg ezekben az ügyekben, ennél súlyosabb probléma jelei mutatkoznak. Azerbajdzsánnal barátkozva például – ahonnan semmi másra nem számít a kormány, mint pénzre – úgy tűnik, hamarosan át fogjuk írni a karabahi konfliktus történetét az azeriek szája íze szerint, vagyis a kölcsönös felelősség, az örmények jogainak megkurtítása, az autonóm terület akaratának érvényre jutása helyett az azeri többség jogkorlátozó lépéseit fogjuk helyeselni, és az örmények által elkövetett népirtásról beszélünk majd. Ha úgy tetszik, pénzért eladjuk az örmény autonómiát és vele a magyar kisebbségekét is, hiszen jól látszik majd, hogy az autonómiához való jog nem elvi és egyetemes álláspontja a magyar kormánynak, bármikor feladja azt, ha pénzről van szó.

Elméletibb síkra terelve a szót: hogyan viszonyulhat az internacionalizmus a nemzeti kérdésekhez?

Karl Renner, a második Osztrák Köztársaság első elnöke rámutat arra, hogy gyakorlat és jogrend gyakran eltér egymástól, egyenesen arról beszél, hogy a cseheknek a gyakorlatban autonómiája volt, jogilag azonban nem. Jelenleg engem is hasonló kérdések izgatnak, és a kérdésben említett összekapcsolást is ebből a nézőpontból közelítem meg, noha a személyi autonómia elvét előtérbe állító, a nemzetállamot részekre bontó felfogást is elgondolkodtatónak tartom. Ezt azonban érdemes tovább gondolni: egyáltalán nem szükségszerű, hogy az élet minden dimenzióját nemzeti alapon alakítsuk ki, sőt adott esetben ez egyenesen lehetetlen, és nem feltétlenül az elnyomás miatt. Gondoljunk bele, milyen realitása lenne egy valóban elkülönülő romániai magyar nemzetgazdaságnak? Ami persze nem jelenti azt, hogy ne létezhetnének olyan cégek, intézmények, melyek valamiképp arra épülnek, hogy etnikai tartalmat is sugároznak, mint például egy magyar kocsma Kolozsváron, de a lényeg, hogy ha elfogadjuk, hogy az életünk bizonyos aspektusai nem szükségszerűen nemzetiek, akkor az internacionalizmus és nemzeti kérdés közti tételezett feszültség is esetlegessé válik. Lehet olyan konstelláció, amikor valóban ellentmond egymásnak, de az is lehet, hogy egyénileg is problémamentesen felvállalható többféle identifikáció egy időben.

Mit kezdhet egy zöld párt a nemzetpolitikával?

A zöld felfogás kompatibilis lehet sokféle megoldással, hiszen a természet megőrzésének eszméje könnyen összekapcsolható tájban, életmódban, az egészséges és hagyományos étkezésben kifejezésre jutó nemzeti autenticitás megóvásával is, miközben a globális környezeti változások óhatatlanul globális mozgalmakat teremtenek. Érdekes, hogy Nyugat-Európában a zöld mozgalmak általában baloldaliak, részben antikapitalizmusuk, részben emberi jogi indíttatásuk miatt, míg az Európai Unió új tagállamaiban több a politikai jobboldalra sorolt zöld párt. Ami viszont biztosan nem fér össze az organikus nacionalizmus és a zöld gondolat tartalmából, az a kisközösségek, a civil társadalom, az egyén felruházása cselekvő erővel saját érdekei érvényre juttatásáért a nemzet egésze helyett.

Kis történetek Nagy-Romániából címmel közölt egy írást, ami románok és magyarok együttélését hivatott illusztrálni. Milyen tanulságok vonhatók le a feltárt történetekből?

Az etnicitás mindennapi megjelenése a két világháború közt nem igazodott a bevett magyar-román ellentét modelljéhez, illetve a történeti elbeszélésekben meghatározó, román elnyomás – magyar szenvedés kettősségéhez. Ezek a történtek egyszerre kisstílűek, emberiek, és feltárják az emberi gyengeséget, főként azt, hogy egymás nem ismerete a leggyakoribb forrása a mindennapi konfliktusoknak. A magyar nyelvet nem beszélő románok például ismertek néhány szót – káromkodást, népnevet és az ehhez kapcsolt szitokszavakat –, így ha csak annyit meghallottak, hogy valaki „bazdmegel”, vagy oláhokat emleget, azonnal azt hitték, csakis a románokat szidhatja. Másfelől persze könnyű volt materiális konfliktusokat nemzeti sérelemként tálalni. Ezt azonban az állami szervek nem mindig fogadták el, gyakran leplezték le az így gerjesztett konfliktus mögötti anyagi érdekeket is. A hatóságok hozzáállása városról városra, megyéről megyére változott, vélhetően a helyi személyi kapcsolatok függvényében. Egy ponton belátták ugyanakkor, hogy nem sok esély mutatkozik az államszervezet működtetésére, ha kizárólag a kisebbségek ellenében teszik, így még az is előfordult, mint az 1934-es tisztviselői nyelvvizsgák idején, hogy a prefektusok szabotálták Bukarest utasítását a vizsgán elbukott tisztviselők eltávolításáról. Bizonyos értelemben az egész időszak az abszurd gazdag forrása, sokszor hihetetlenül humoros sztorikkal, de azt sem szabad elfeledni, hogy nem ritkán a dolgok abszurditása egyéni meghurcoltatást takart, még ha Nagy-Romániában az állami önkény sem korlátozódott a kisebbségekre.