Ukrajna: maradt remény a győzelem után?

Győzött a forradalom Ukrajnában, a főváros a tüntetők kezén, Janukovics elnök Oroszországba szökött, a börtönből szabadult exminiszterelnök, Julija Timosenko szabad, Európa keblére ölelte. Ady András elemzése az örömünnep utáni helyzetet vetíti előre, azokat a tényezőket és politikai szereplőket számba véve, amelyek beárnyékolhatják a véráldozattal kivívott szabadságot.

Most már egyértelmű, hogy Ukrajna esetében legalább három utcai tüntetés-hullámról lehet beszélni, illetve többszörös skízisről a felek szembenállásában. Ami az európai kereskedelmi zónához való tartozási szándék hivatalos visszafordítása után még a novemberi megmozdulások tükrében a hatalom-ellenzék kristálytiszta helyzetének tűnt, most már szinte kiismerhetetlen. A zavargások kialakulása után hamar jósolják az ország széthullását egy kelet-nyugat tengely mentén, s az elméletet azonnal felkarolták az oroszok. Érthető, hisz fel kellett mutatniuk ezt a rémet az ukránoknak, így a veszély sürgetésére vagy végleg összecsapnak, vagy megnyugszanak: mindkettő eredmény a Kremlnek, mindkettőre felkészült. A szakadást előrevetítette mind az EU, mind az USA, a felek időzítése között csak hajszálnyi különbségek voltak. Aztán már nem csak Kijev forrongott, de országszerte megjelentek a forradalmi gócok, Oroszország erre is berendezkedett, mondván, amennyiben nem lehet eldönteni a dolgokat a 15 milliárd dollár értékű ukrán államkötvények vásárlásával, illetve az országnak leszállítandó gáz árának harminc százalékos lefaragásával, így sincsen gond.

Színes szélsőséges kínálat Az utcára vonult tömegeket jól körülhatárolt célok vezérelték: az EU-pályájára visszaállni, a hibás kormányt és elnököt, valamint korrupt gazdasági-politikai sleppjét meneszteni. Jó esélyt kapott az előrehozott elnökválasztás, alkotmány-visszaállítás megszellőztetésével. A forradalmi csíra akkor még tiszta volt, a Majdan hangos, de nem véres, ám minden változott, amikor január 16-án hatályba helyezték a (már visszavont) tüntetésellenes törvényt: s innen az ellenállás második hulláma, amely már egy komorabb forrásból is táplálkozott. Ez az ukrán szélsőségesek igazi színrelépése, ennek a képviseletnek a forradalmi sorokba vegyülése. Ez a jelenség politikailag és morálisan mindarra rányomja bélyegét, amit majd post-Majdannak, vagy új Ukrajnának hívnak. Színre lépett a Pravij Szektor (Jobb Szektor), amely az ultranacionalista, neofasiszta erőknek terepe, s a mostani krízis kihasználásában érdekelt. Íme a harmadik skízis-lehetőség Ukrajnán belül: az eredeti ellenzéki célokat felülfertőző faj- és vértiszta vérgőzös tábornak az oppozíciót többfelé hasító ereje. Amit a szektorosok művelnek, jelzésértékű kell legyen Európának, Amerikának, de a saját szélsőségesei által jól tréningezett Kremlnek is. Szükséges ez a szükségtelen plusz? A Pravij Szektor mindazt magához engedi és magába foglalja, ami Ukrajnában szélsőséges, így a Szabadság (Szvoboda) mozgalmat, az Ifjúsági Nacionalista Kongresszust, a Patrióta Egyletet, a Nemzeti Gyűlést és Népi Önvédelmet, az Ukrán Nemzeti Munkáspártot és az Ukrán Hazafit, a Tridentet, a Fehér Kalapácsot és a Testvériség (Bratszvo) csoportosulást, vagy az illegális bevándorlás elleni mozgalmat.
Az „asztaltársaság” egyik leghangosabb tagja a neonáci-mellékzöngés Szvoboda, amely kezdetben Oleh Tyahnibok által vált hírhedté 2004-ben, mikor fent nevezett úriembert kitessékelték a Juscsenkó-féle Mi Ukrajnánk pártból antiszemita kirohanásaiért. Kedvenc mondása volt, hogy automata fegyvert kellene használni a moszkálik (oroszok), németek, zsidók és más hason-mocskok ellen, de politikai szobatisztaságra nevelte magát a 2007-es, és 2010-es választási periódusban, hogy némi lokális sikerháttérrel 2012-ben pártja elérje a parlamenti bejutási küszöböt. Az inkább a nyugati részeken hódító párt ez idáig csak azt bizonyította, hogy szélre sodródó nacionalizmusa még a gazdaságilag sánta országban sem hódított igazán, s amennyiben az ellenzékkel összemosódó tömb-szélsőség farvizén a hatalomba is vitorlázná magát, nem jelentene valós kormányerőt.

Csakis az ukránoké Az Ukrán Nemzeti Gyűlés és az Ukrán Népi Önvédelem egy jobboldali, nacionalista képződmény, amely eredetileg szélsőjobboldali csoportosulásokból állt, amíg megalkotta parlamentre fazonírozott részét. Ez a kezdetekben Mussolini-imádókból verbuvált alakulat is keményen rájátszik a történelmi kettősségre, ami Ukrajnát jellemezte: rég egységes nép lakott egy sokáig nem egy darabból álló országot, és ez mindig is az ukrán nemzeti ideál elérését veszélyeztette. A respektábilis képviselet nemzetközi ajánlólevelét oly harcosok is kiállítják, akik a moldovaiak ellen Transznisztriában, a grúz-abház háborúban a grúzok oldalán, a csecsenek mellett a 95-ös háborúban, illetve a szerbek oldalán léptek fel a koszovói válságban. A betiltott és újraalakított párt végül Juscsenkó támogatója lett, többek között innen a Janukovics-utálat.
Egy, az Népi Önvédelemből lepattant forgács-figura körül csoportosul a Testvériség (Bratszvo). Dmytro Korchynskynak 2002 óta nem sikerül párttá formálnia ezt a civil egyletet. A Bratszvo beáll abba a sorba, amely csak történelmileg minősíthető szereplők bűvkörére épít, ebben az esetben a Sztálinéra és Sztepan Banderáéra (az Ukrán Nacionalisták Szervezete és az Ukrán Felkelő Hadsereg frontembere), aki a galíciai időkben a terrorral pacifizáló lengyelekkel szemben a terror-megfelelést, majd a nácik oldalán az antibolsevizmust, később a németellenességet képviselte. A szervezet mottója, mint a többieké: Ukrajna csak akkor végleg egységes, ha csakis az ukránoké, és e cél elérésében minden eszköz megengedett.
A Tridentet, a Patrióta Egyletet és a Nemzeti Munkáspártot sok szál kapcsolja a Bratszvohoz és a Szvobodához, amelyek amolyan anya-szervezeteknek számítanak, s bár különböző árnyalatokkal rendelkeznek, közös bennük a cél: mono-rassz, és mono-etnikum kialakítása, harc a bevándorlók ellen, politikai-gazdasági populizmus. A Patrióták és a Nemzeti munkáspártiak nem is titkolják nemzetiszocialista gyökereiket, de antikapitalista és antiglobalista levélzetüket sem. Utókori tanulságnak fontos, hogy miféle háttérben mozogtak az ellenzékiek és velük együtt a nacionalisták, de a kormány oldalán sem bárányok harcolnak, hanem a belügyes berkut-csapatok és többek között a kigyúrt verőlegény tituskik, a pénzért bármely ellenzékit földbe döngölő agent provocateur-ök. De ott voltak a keleti, déli részek Oplot-harcosai, vagy a hatalom oroszhű kozákjai, mind rezsimvédők. Az oroszok szerint (és ez fenntartással kezelendő), még csecsen iszlamisták is kiképzésben részesítették a tüntetőket.

Problémák Janukovics után A harmadik hullám a legújabb és hatása miatt aggasztó. Adott az államvezetés és a hadsereg: utóbbi alkotmányilag kötelezett, hogy megvédje az államot külső, belső agresszió ellen, de tilos állást foglalnia a rezsim védelmében. Janukovics szinte használta a terrorizmusellenes törvénykezést, amelyre behívható a sereg a felkelők (belső ellenség) ellen. A forradalmárok még novemberben igyekeztek meghódítani a hadsereget (lásd Timosenko nyílt levele ebben az értelemben), de a sereg dicsérettel ellenállt. A sereg sokat köszönhet Janukovicsnak, aki kirántotta azt a teljes csődhelyzetből, de már a Narancsos Forradalom idején óvatos maradt, mostanra pedig már az elithez tartozó ejtőernyősök és tengerészgyalogosok is belekeveredtek a kijevi „terrorista” zavargásokba. Egy normális államban a hadseregnek stabilizáló hatása van épp az államot szolgáló, de államtól való függetlensége által, de Ukrajna nem egy normális képződmény, így fontos, hogy a haderő kinek az oldalán képvisel erőt. Függetlenül attól, hogy mivé bomlik ki az előrehozott elnökválasztás, az alkotmányreform, a nemzeti egységkormány, vagy hogy mit kezd ezekkel az ellenzék, és mihez kezd azzal, ha Janukovics nem mond le gyorsan. Az ukrán kormány- és államfő miben-, vagy kibenlététől függetlenül néhány dolog probléma marad: Odessza és Szevasztopol kulcsfontosságú kikötők az oroszoknak, fekete-tengeri jelenlétük garanciái; Ukrajnára továbbra is, mint az orosz visszatérés meggátlójára, ütközőzónára tekintenek a lengyelek, a baltiak vagy akár a románok (ez nyomást helyez az EU-ra). A helyzet hasonlít 2008 Grúziájára, amikor az EU, a NATO és Amerika mindent ígért, de konkrétan nem adott, így érvényesítve az orosz EU-NATO pályamódosító szándékot. Ukrajna zavarosában oroszosan lehet pecázni: nem baj, ha az ellenzék sikeres, sikertörése elkezdődhet ott, hogy a többi tábor nekik esik. Keletnek tán nem eléggé ruszofilek, nyugatnak nem elég nyugatiak, talán nekik is kompromisszumokat kell kötniük, esetleg széthullanak a nagy ellenzéki vezérek szintjén és a repedés tovább halad majd. Másik kérdés, hogy mennyire legitim a demokrácia, ha nevében taszítanak le választáson a demokrácia játéktörvényei szerint hatalomba voksolt államelnököt? Ezernyi probléma lehet ott, ahol a probléma otthonos. Minek nem kell továbbra sem Ukrajna? A problémás és szegényedő Unióban problémás, szegény, könnyen extremizálódó tagállamnak.