Egymást érteni

A Nagyváradon működő Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) munkatársaival folytatott beszélgetések alapján a címül választott rövid mondatban lehetne megfogalmazni az intézmény középtávú tervei között szereplő roma szakkollégium, illetve romológia szak legfőbb célkitűzését. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Örömteli hír, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem legkésőbb tavasszal tervezi benyújtani a szükséges dokumentációt a következő tanévtől, de legkésőbb 2015-ben indítandó romológia szak akkreditációjához, illetve az intézmény éveken belül megvalósuló roma szakkollégiuma is az előkészítő szakaszból lassan átlép a forrásteremtés fázisába. Ahhoz, hogy e kezdeményezések jelentőségét fel tudjuk mérni, nem árt, ha némi tájékozottsággal bírunk a roma-magyar együttélés témakörében, ezért mielőtt a projektgazdákat, Balogh Brigitta docenst, egyetemi tudományos titkárt, illetve Ráksi Lajos lelkész kollégium-igazgatót kérdezném a részletekről, rövid látogatást teszek a társadalomtudományi tanszéken, hogy egy, az egyetem által vezetett, s 2011-ben zárult kutatási programról kérdezzem az abban részt vevő szociológusokat. Beszélgetőpartnereim dr. Flóra Gábor egyetemi kancellár, a határ menti együttműködési program keretében szervezett „A romák munkaerő-piaci integrációjának elősegítése a Bihar-Hajdú-Bihar Eurorégióban” című HURO-projekt menedzsere, Székedi Levente adjunktus, aki szakértőként vett részt a programban, illetve Restás István szociálpolitika mesterszakos hallgató.

Tragikus munkaerőpiaci helyzet „300 személyt vontunk be a vizsgálatba a határ két oldaláról – Magyarországon Biharkeresztes és Told környékéről, Romániában Nagyváradról, Kőröskisjenőről és Fugyivásárhelyről – akikkel többek közt pszichológiai teszteket végeztettünk munkaerő-piaci potenciáljuk felmérése céljából, majd szociológiai módszerekkel vizsgáltuk az életminőségüket. Kiemelt figyelmet fordítottunk a határ két oldala között fennálló esetleges különbségekre. Izgalmas eredmények születtek, annak ellenére is, hogy nem volt reprezentatív a mintavétel.
Hatalmas különbségeket találtunk a határ két oldala között, a magyar oldal javára. Gondolok itt a lakhatás alapvető feltételeire, mint ivóvíz-, áram- vagy gázellátás. Nálunk a legtöbb helyen még a jobban felszerelt háztartásokból is hiányzott valamelyik. A másik – több, a témában végzett felmérésnek ellentmondó – megállapításunk pedig az volt, hogy nálunk nagyobb a szegregáció, mint Magyarországon. Romániában olyan településszéli közösségekhez jutottunk el, amelyek markánsan leváltak a város infrastruktúrájáról, az etnikai különbségek ténylegesen, térben is megjelentek,” – kezd a projekt ismertetésébe Székedi Levente.
„Igen, de mindemellett e roma csoportok részéről egy integrációs törekvés is megnyilvánul, tehát van bennük arra ambíció, hogy ebből a fajta mélyszegénységből a többségi társadalom úgymond «tisztes» szegénységben élő részéhez felzárkózzanak, ez viszont jellemzően identitásvesztéssel jár, ezt az árat kell fizetni bizonyos esélyekért” – veszi át a szót Flóra Gábor.
Székedi Levente elmondja, a munkaerő-piaci esélyekkel kapcsolatos eredmények nem írhatóak le tudományos terminusokkal:

„Úgy fogalmaznám meg röviden, hogy tragikus a helyzet. A román oldalon vizsgált 200 emberből, talán ha ötnek volt némi esélye arra, hogy elhelyezkedjen. Elvétve találtunk olyat, akinek lett volna érettségije, sokan nem tudtak írni-olvasni.”

Flóra kancellár komoly problémaként említi, hogy a kutatásba bevont emberek nem voltak képesek az absztrakcióra: „Ha azt kérdeztük, mennyi 4 meg 5, nem tudták a választ. Viszont, ha gyakorlati oldalról közelítettük a feladatot: a négy lovad mellé veszel még ötöt, akkor hány lovad lesz, rögtön jött a helyes eredmény. E tünetek egy olyan életstratégiáról árulkodnak, amely kizárólag a túlélést helyezi előtérbe, viszont az elhelyezkedéshez szükséges formális tudás hiányzik. Ennek pótlását gátolja a feltételek és a motiváció hiánya, így a hátrányos helyzetet előidéző tényezők egy ördögi körben újratermelik egymást, melynek eredményeként ezen közösségekben felerősödik a hagyományos életmódnak a modern életformával inkompatibilis elemeihez való ragaszkodás, ami megnehezíti a közösségekbe való bejutást” – összegzi az eredményeket.

A jéghegy csúcsa Az említett ördögi kör megszüntetésére léteznek pozitív példák, de a bölcsek kövét még senkinek sem sikerült előállítania. A megoldási javaslatok jellemzően két, ellentétes irányba mutatnak, az egyik útjelző táblán a „szegregáció”, a másikon pedig az „integráció” gyűjtőfogalom olvasható.
Flóra kancellár szerint a döntéshozók e kettőt jelenleg dogmaként kezelik: az integráció jó, a szegregáció pedig rossz. „Tény, hogy ez a hozzáállás brüsszeli irányelven alapszik, de azt nem előzte meg mindent átható szociológiai elemzés, így nincs mód különbséget tenni a szegregáció, mint a hátrányos megkülönböztetés eszköze, kísérőjelensége, illetve a külön oktatás, mint megkülönböztetett figyelem, speciális bánásmód, a kulturális sajátságok tiszteletben tartása között.
Azt hiszem, nem az intézményi formára kéne ekkora hangsúlyt fektetni, hanem arra, hogy felkészült, a roma kultúrában jártas, ennek sajátosságaihoz igazodó oktatási módszereket alkalmazó szakemberek foglalkozzanak a gyerekekkel. Bizonyára ebben az esetben is a középút: az integráció és a külön oktatás egyfajta kombinációja lenne a megoldás.
Amit a helyzet javítását célzó kezdeményezésekkel kapcsolatban problémának látok, hogy jellemzően konkrét pályázati projektekhez kapcsolódnak. Magyarán, amíg tart a pályázat és a támogatás, élnek ezek a programok, esetleg a hatásuk pár évig érezhető, de aztán jellemzően elhalnak.

Jelen pillanatban Románia nem rendelkezik hosszú távú stratégiával, amely a lakhatással, oktatással, munkaerő-piaci integrációval kapcsolatos problémákat rendszerként kezelné. Rengeteg pénz elmegy konferenciázásra, workshopokra, olyan koncepciók kidolgozásra, amelyek megmaradnak a papíron, de nincs megfelelő intézményi keret, a pedagógusok nincsenek külön megfizetve, hogy tovább képezve magukat részt vegyenek integrációs programokban.

Az egyetem csak a jéghegy csúcsa. Ha az oktatási rendszer alacsonyabb szintjein nincs megoldva, hogy onnan megfelelő előképzettséggel és motivációval rendelkező roma fiatalok kerüljenek ki, akkor nekünk már jelentősen behatárolt a mozgásterünk. Akik ma hozzánk eljutnak, ritka kivételek, és az ő segítésük, bár fontos előrelépést jelent, nem oldja meg a rendszerszintű problémákat. Hiányzik a kritikus tömeg a változáshoz, és legfőképpen hiányzik a képzett roma szakemberek reintegrációjára vonatkozó stratégia, hogy ők visszatérjenek a roma közösségbe, majd ott változásokat idézzenek elő.”
Az elhangzottakat Székedi Levente fontos meglátásokkal egészíti ki: „Ugyanaz a szindróma igaz itt is, mint a népi írók esetében a két világháború közötti időszakban. Aki megszűnt parasztnak lenni, az már nem akart visszatérni, sőt, nem is térhetett igazán, elég csak Móricz életművét lapozgatni ehhez. Nagy probléma, hogy a roma közösségen belül is abban a tudatban nevelkedik a legtöbb gyermek, hogy identitását felvállalva kizárólag másodrendű állampolgár lehet belőle. Nézzük meg a népszámlálási adatokat, hogy hányan vallják magukat roma származásúnak. Ebben mind a többségnek, mind a roma közösségeknek felelősségük van. Én a saját két fiammal heti szinten beszélgetek ilyen témákról, és partnerek hozzá, annak ellenére, hogy érzékelem, miként erősödnek bennük a környezetüktől tanult sztereotípiák. Lehet, ott kéne kezdeni, hogy az óvónő ne fenyegessen azzal: elvisz a cigány, ha rossz leszel. Azzal, ha a romatelepet a város egyik végéből áttelepítjük a másikba, kicsit csinosabb házakba, semmit nem oldunk meg, azon kívül, hogy az adott polgármester szerez pár szavazatot.”

Volt része megkülönböztetésben Restás István azon kevés roma fiatalemberek közé tartozik, akiknek sikerült eljutniuk a felsőoktatásba, jóllehet az ő története a fent elhangzottakhoz képest atipikus: „Kora gyermekkoromban a csíksomlyói gyermekotthonban nevelkedtem, ötszázan laktunk az intézetben, 25-en osztoztunk egy szobán. Nagy változást jelentett, hogy 1997-ben a nevelőotthonból Csíkszépvízre kerültem német apácákhoz, ahol új utak nyíltak előttem, jóllehet, ahogy emlékszem, már korábban is lett volna ambícióm tanulni, de kevesebb támogatást kaptam. Így viszont sok olyan dolgot tanultam, amit az életemben hasznosítani tudok, s ennek köszönhető az is, hogy egyetemre kerülhettem. Az nagy szerencse, hogy a gyermekvédelmen belül mindenkinek, aki megszakítás nélkül halad előre a tanulmányaiban, fedezik a költségeit, de a nővérek nélkül nem lehetnék azon kevesek között, akik élnek ezzel a lehetőséggel.”
A származásához való viszonyáról rövid gondolkodás után így vall: „Igen, volt párszor részem hátrányos megkülönböztetésben, volt olyan barátnőm, aki emiatt szakított velem, és sokszor beleütköztem abba, hogy a romák ilyenek és olyanok. Azt hiszem, az előítéletek azokra is kihatnak, akik tanulnak, szeretnének előrejutni az életben.
Most három hónapot Münchenben töltöttem, a világ sok tájáról összegyűltünk, és nagyon jó érzés volt egy nyelvet beszélni anélkül, hogy bárkinek a származása számított volna.”

Kezdjük el egymást érteni A két nagy intézményfejlesztési projekt gondozóit, Balogh Brigittát és Ráksi Lajost először arról faggatom, miként vetődött fel a romológia szak, illetve a roma szakkollégium ötlete.
„Az ötlet erősen köthető az egyetem öndefiníciójához. Mi komolyan gondoljuk, hogy ez az intézmény a régió kulturális, társadalmi, szakmai motorja kell legyen, ezért igyekszünk minden kezdeményezést felvállalni, amit a térség szempontjából fontosnak tartunk, a határ két oldalán pedig, kollégáim számításai szerint közel 400 ezer roma származású ember él többnyire magyar anyanyelvvel, és nincs olyan felsőoktatási program, ami róluk vagy nekik szólna. Sokan és gyakran beszélünk a roma kérdésről, de nagyon sokszor úgy, hogy nem ismerjük azokat, akik ott élnek mellettünk. Ebből kifolyólag egymás kódjait sem ismerjük, a konfliktusok nagy része is ebből származik. Az egyik fő cél az lenne, hogy elkezdjük egymást érteni,” – válaszol Balogh Brigitta, az egyetem tudományos titkára.
A PKE munkatársai több olyan – vallásos hátterű, egyébként közös szándéknyilatkozattal rendelkező, egységes rendszert alkotó – intézményt is megkerestek Debrecenben, Nyíregyházán, Budapesten, Miskolcon és Szegeden, melyekben roma szakkollégium működik. „Többükkel jó szakmai kapcsolatban állunk, a debreceniek például szinte napi rálátást biztosítanak a munkájukra, amiből folyamatosan tanulhatunk. Ezek alapján oda jutottunk, hogy hozzávetőleg kidolgoztuk a szakkollégium képzési szerkezetét, illetve felmértük az infrastrukturális igényeket, most tartunk véleményem szerint a legnehezebb fázisnál, a forrásteremtés következik,” – teszi hozzá a docens asszony.

Integrációt, nem asszimilációt Mielőtt rátérnénk a gyakorlati kérdésekre, az érdekel, hogy a vallásos, jelen esetben keresztény háttér milyen pluszt adhat egy ilyen projekthez? „Az egyetem szellemiségéből következően is adott volt, hogy ebbe az irányba indulunk el. Emellett azt gondolom, hogy ebben a témában kiemelten fontos a lelkület, egy olyan fajta elkötelezettség, ami nehéz helyzeteken is átsegíthet. Ehhez nem igazán látunk olyan szellemi hátországot, ami a vallásokon kívül erőt adhatna.

Végül történelmi tapasztalat itt Erdélyben, hogy kormányok, sőt országok jönnek-mennek, az egyházak viszont maradnak. Tehát ők jelenthetnek olyan stabil intézményi hátteret, amire szükség van e kérdés megoldásához, merthogy a témában vagy nagyon hosszú távra tervez az ember, vagy bele se kezdjen.”

Ráksi Lajos ezt azzal egészíti ki, hogy „az egyházak nem csak infrastruktúrával, de tapasztalatokkal is tudnak segíteni, sokan kezdtek már bele úgynevezett cigány-misszióba, vagy végeznek régóta diakóniai szolgálatot, mely a roma népességet is érinti. Így az infrastruktúra mellett kiépített kapcsolatrendszerrel is rendelkeznek ahhoz, hogy a program célcsoportját jelentő roma népesség megszólításában segítségünkre legyenek. A meglátogatott intézményekben azt tapasztaltuk, talán azért is működőképesebb így, mert egy keresztény közösségben legtöbbször még az anyagi nehézségek is könnyebben áthidalhatóak elszánással, odafigyeléssel.”
Azt mind a ketten kiemelik, hogy a szakkollégium az integrációt, de nem az asszimilációt kell szolgálja. Olyan szellemi tőkét szeretnének a diákok kezébe adni, amivel büszkén fel merik vállalni, és meg tudják őrizni az identitásukat, a többség normáinak ismeretével, betartásával. „Ez szépen hangzik – egészíti ki a gondolatot Balogh Brigitta – de az ördög a részletekben lakik. Kezdve mondjuk azzal, hogy egységes cigányság nem létezik, ez egy mesterséges fogalom. Sokféle, egymástól független csoportokról van szó, ahol a zárt, hagyományos közösségektől kezdve sokféle más jellegű berendezkedésekig minden előfordul, így a hallgatók eltérő háttérrel, különböző problémákkal, megélt konfliktusokkal kerülnek be egy ilyen intézménybe. Ezt a heterogenitást kezelni kell. Mi a megismert modelleknél legjobb módszerként a közösségépítést láttuk ennek feloldására. A diákokból olyan csapat kell épüljön, akik aztán egymásból is erőt tudnak meríteni. Valamint azzal az elkerülhetetlenül fellépő küldetéstudattal is kell kezdeni valamit, hogy e diákok egy hosszú távú projekt első generációját képezik, amit felvállalnak, de ami hatalmas teher is egyben.”
„Mindemellett nem csak a romák, hanem a többségi társadalom körében is van min változtatni – világítja meg az érme másik oldalát Ráksi Lajos. Ezért sok helyen nem roma származású fiatalokat is felvesznek szép számmal a szakkollégiumba, olyanokat, akik ezen a területen szeretnének dolgozni. Egy roma származású szociológus fogalmazott úgy az egyik intézményben, hogy a többségi társadalom részéről még soha nem volt ekkora várakozás, hogy pozitív jelzéseket kapjon a cigányság részéről, és a romák részéről sem volt ekkora tenniakarás, mint manapság, hogy a róluk kialakított negatív képet cáfolják. Egy ilyen szakkollégium e két oldalról érkező impulzusok találkozásának is kiváló helyszíne lehet.”

Egymás közt kibeszélni Mivel a szociológusokkal is boncolgattuk az integráció-szegregáció kérdéskört, az iránt érdeklődőm, hogy a leendő szakkollégiumi közösség mennyire épülne be a társadalom modelljeként is felfogható egyetemi életbe? A kérdésre szintén a kollégiumi igazgató, egyetemi lelkész felel először:

„Az egyik professzorom fogalmazott úgy, hogy amikor prédikációra készülünk, fontos a műhelymunka, de ez nem biztos, hogy a gyülekezetre tartozik. Ennek lehetőségét szeretnénk biztosítani a szakkollégium hallgatóinak is, hogy egymás közt kibeszéljenek igazán kemény dolgokat is, ami egy nagyobb térben nem lenne lehetséges.”

Balogh Brigitta azzal egészíti ki a hallottakat, hogy az általuk vizsgált modellek elég dogmatikusan kezelték ezt a kérdést: ahol az integráció a dogma, ott nem vonulnak félre a szakkollégium tanulói, ahol pedig az identitás megtalálása a fő cél, ott a félrevonulást preferálják. „Nem hiszem, hogy lenne üdvözítő megoldás, azt viszont vallom, hogy kell az embernek az otthon intimitása, hogy erőt gyűjtsön, mielőtt kilép a közösségbe, és ott megnyilvánul.”
Ha a forrásteremtés nehézségei miatt nem a legközelibb jövőben megvalósuló szakkollégium elsősorban az identitást megőrző beilleszkedés elősegítését szolgálja, az akár már ősszel induló romológia szak a kultúrák közötti közvetítést tűzné ki egyik fő céljául. „Amikor a képzést terveztük, nagy dilemmát jelentett, hogy a szociális kérdések milyen súllyal szerepeljenek. A létező minták jellemzően csak a kulturális vagy csak a szociális vetületre koncentrálnak. Mi, a kockázatok ismeretében úgy határoztunk, hogy egy hibrid megoldást választanánk. A tananyag egyharmada szólna közvetlenül a kultúráról, nyelvről, etnográfiáról, a második harmad szociálpolitikai megközelítéseket tartalmazna módszertani szemlélettel, illetve lenne kommunikációs modul, ami minden képzésünkben szerepel. Tervezünk egy pedagógiai modult is, ami a kulturális, illetve szociális különbségeken alapuló sajátos oktatási igényekre készítené fel a hallgatókat, ezt tanító-, illetve tanárképzésünkbe is szeretnénk beépíteni.
Komoly előkészítést igényelt a szakember-háttér biztosítása. Komoly szociológus háttérrel rendelkezünk, de romológusaink nincsenek, így egyelőre külsősökre kell alapozni. A magyarországi partnerintézményektől e tekintetben is rengeteg segítséget kapunk. Mivel ilyen szak még nem létezik Romániában, egyelőre dupla bürokráciával fel kellett vétetnünk a szak-névsorba, és számításaim szerint legkésőbb tavasszal le tudjuk adni az akkreditációs dossziékat. Ha szerencsénk van, a következő tanévtől be tudjuk indítani a képzést, ha nem, akkor legkésőbb 2015-től” – mondja a Partiumi Keresztény Egyetem romológia szakának szép reményeiről Balogh Brigitta.