A hely(hatóság) szelleme

Húsz esztendeje léptek hivatalba az első szabadon választott romániai önkormányzatok. A kezdetekről, a valódi önkormányzatiság felé vezető rögös útról, a képviselet hatékonyságáról szól Antal Erika, D. Mészáros Elek, Kustán Magyari Attila és Szilágyi Aladár összeállítása az Erdélyi Riport 2012/8. számából.

1992 februárjában tartották az első szabad önkormányzati választásokat Romániában, aminek előzménye az 1991 októberében a román parlament által jóváhagyott helyi önkormányzati törvény volt. A jogszabály még nem a mai értelemben vett önkormányzatiságról szólt, csupán egy adminisztratív testületről, amely számára a pénzeket, a hatásköröket, a jogköröket csak leosztották megyei szintről, illetve központilag. Jóval később, 1999-ben módosult olyan értelemben, hogy saját költségvetésük lett az önkormányzatoknak. Az önkormányzat intézményének igazából nem volt előzménye az országban, hiszen a két világháború közötti királyi Romániában a tisztségeket nem választással, hanem kinevezéssel töltötték be. Ha az erdélyi nagyvárosokban azokban az időkben választották volna a polgármestert, biztosan magyar lett volna, hiszen a lakosság többsége magyar volt. A kommunista érában pedig végképp nem lehetett szó szabad választásokról. Húsz évvel ezelőtt tehát az első alkalom adódott arra, hogy az erdélyi magyarság a lakóhelyén a saját helyzetét aktívan próbálja meg befolyásolni.

Funarnak vége, de van még teendő

A kolozsvári Molnos Lajos egyike a „veterán” helyi tanácsosoknak, húsz évvel ezelőtt tette le először az esküt, azóta is az RMDSZ önkormányzati képviselője.

Az első helyhatósági választás időszakáról lapunknak elmondta, akkoriban nem igazán volt szükség kampányra. „Mindenki hitt abban, hogy jobb idők jönnek, a demokrácia működni fog” – magyarázta. Ez az álom elmaradt a polgármesternek választott Gheorghe Funar színre lépésével: ő a Kolozsváron mindig is létező, de enyhébb nacionalizmust erős uszításra váltotta. „Ma is megvan nekem az a több száz neves lista, amely a belvárosban élő, kitelepítendő magyarok nevét tartalmazza. Emlékszem arra az elképzelésére is, hogy a Mátyás-szobrot Vajdahunyadra telepíti, illetve ortodox katedrálist épít a szobor elé, a testvériség jegyében” – meséli. Akkoriban az is előfordult, hogy Funar az ellenzék asztalára rothadó tehéncsontokat szórt. „Az én székemet az asztalhoz kötötte, és egy gyászjelentést helyezett el rajta. Nem szerettük egymást, huszonhét perem volt a nacionalista polgármesterrel” – emlékezik Molnos.

A magyarellenes hangulat ellenére többé-kevésbé együtt tudtak működni a többi tanácsossal, Funar harmadik mandátumában gyakorlatilag a polgármester nélkül dolgoztak, mert az elöljáró nem ismerte el létjogosultságukat, nem is járt az ülésekre. Egy alkalommal ortodox szertartás szerint, egy pópa jelenlétében el is temette a helyi tanácsot. „Mondani sem kell, hogy a román egyház jelentős összegeket kapott a várostól, a magyar szervezetek és egyházak azonban tizenkét évig nem jutottak pénzhez” – mondja Molnos Lajos, aki szerint a város tizenkét évig nemhogy stagnált, hanem visszafejlődött, ezt a hátrányt kellett az utóbbi években ledolgozni.

Emil Boc későbbi miniszterelnök polgármesterségének korszaka váltást jelentett Kolozsvár életében. Molnos értékelése szerint Bockal együtt lehetett működni, az etnikumok közti hangulat is jelentősen változott, amit Sorin Apostu – akiről „most már mindenki láthatja, kicsoda is valójában” – ismét visszarángatott a múltba, ha nem is funari szintekre. Elég arra gondolni, hogy az Apostu-vezetés alatt került vissza a Iorga-tábla a Mátyás-szoborhoz, a közintézményekre is érvényes többnyelvűség továbbra sem valósult meg, holott tanácsi határozat biztosítja e jogokat.

Arra a kérdésre, hogy a kilencvenes évekre jellemző nacionalista hangulat visszatérhet-e valaha Kolozsvárra, a tanácsos határozott nemmel válaszol. „Ma is létezik magyar kártya, de már nem olyan erős adu, ami mindent visz” – fogalmaz.

Molnos szerint az eltelt húsz évben erősödtek ugyan az önkormányzatok, ám nem érti a prefektúrák szerepét a helyi közigazgatásban. „Ez az intézmény egy karácsonyfadísz, ami el fog tűnni, akárcsak a megyei tanfelügyelőség, s a minisztériumoknak alárendelt más megyei hivatalok” – vélekedik. Mint mondta, az RMDSZ régóta szorgalmazza, „és lassan a románok is ráébrednek” arra, hogy egy megyei vagy városi önkormányzatban nincs szükség ezekre az intézményekre.

Molnos addig szeretné vállalni a helyi tanácsosi munkát, amíg néhány további fontos kérdés nem rendeződik. „A Boc-vezetés óta sok minden változott, azóta a magyar civil szervezetek és egyházak számára kiosztott anyagi támogatásokat szó nélkül elfogadják a városi tanácsban, viszont vannak még megoldatlan kérdések, például a Kolozsvári Magyar Napok támogatása” – magyarázta. Előző számunkban már írtunk arról, hogy a helyi tanács nem sorolta be az rendezvénysorozatot a város kiemelt programjai közé, így a támogatás is elmarad.

Ha nem vagyunk elegen, lobbizunk

Nagyváradon az RMDSZ volt az egyetlen alakulat, amelynek 92-ben volt saját választási programja. Bár a legerősebb frakció a szövetségé lett, többséget nem érhetett el, harmincegy helyből tíz magyar tanácsost tudtak bejuttatni az 1992. február 29-én megalakult tanácsba. Ez jelentős siker volt, ha eggyel több tagja lehetett volna az RMDSZ-frakciónak, a testület egyharmadát meghaladva nagyobb lett volna a politikai súlya. Így viszont a román többség bármikor összefoghatott ellenük, a magyar javaslatok, érdekek ellen szavazva bármit keresztül tudott vinni.

„Előfordult, hogy az Amerikából épp hazaérkező Georgescu doktort, aki nem volt magyarellenes érzelmű, kitűnően beszélte a nyelvünket, egy másik, a műtőasztalról alig lekerült kollégával együtt berángattak, hogy sikeresen szavazzanak ellenünk – idézi fel az akkori idők hangulatát Kapy István későbbi alpolgármester. – Ennek ellenére voltak eredményeink. Jakabffy László frakcióvezetőnk ügyes taktikával, a román kollégák hiúságát is kihasználva meglobbizta, hogy az első Varadinum ünnepségeket nemcsak megtűrjék, hanem támogassák is. Két évvel később viszont kimondták: Varadinum nincsen. Végül kitalálták, hogy ha van Varadinum, akkor legyen a románság számára Váradi Õsz, október 12., »a város magyar uralom alóli felszabadításának ünnepe« körül. Mi viszont megemlékeztünk arról a néhány magyar emberről, aki életét áldozta a városközpont hídjának megmentésért. Így ment ez akkoriban…”

Az első váradi helyi tanács tagja volt a ma egészségügyi miniszterként dolgozó Ritli László. „Számomra újdonság volt az önkormányzati munka, Varga Gábor akkori megyei RMDSZ-elnök hívott fel, és kérdezte: nem vállalnám-e gyermekorvosként, kórházigazgatóként a tanácsosságot. Természetesen a szociális-egészségügyi szakbizottságba kerültem. Az első célkitűzésünk szociális jellegű volt, akkor indítottuk be a szociális konyhát, alapítottuk az első menhelyet. Meglátogattuk a debreceni kollégákat, baráti szerződést kötöttünk velük, meglátogattuk az ottani klinikákat, ők is a mi egészségügyi intézményeinket. Nem sokkal később kialakult a magyar–román gyermekonkológiai együttműködés. Tanácsosi, majd megyei egészségügyi igazgatói minőségemben a mindenkori minisztereknél igyekeztem támogatást kicsikarni. Amire a legbüszkébb vagyok: eredményesen szorgalmaztam a gyermekgyógyászatban a szakosodást, a fiatalabb kollégákat igyekeztünk egy-egy szakág felé terelni. És az országban elsőként bevezettük a pozitronemissziós tomográfia és a komputertomográfia együttes alkalmazásán (PET-CT) alapuló korszerű vizsgálati módszert. Szaruhártya-átültetést is mi végeztünk először. Az érrendszer hatékonyabb vizsgálata terén is élen jártunk: egy angiográfot hozattam a megyei kórház számára.”

Öt mandátum az Érmelléken

Az Érmellék veterán polgármesterének számító Balazsi József az első, 1992-es szabad választás óta mindegyik megmérettetésen „vette a lécet”, magabiztosan nyerte el Érsemjén elöljárói székét. Az általa dirigált határ menti község valóban párját ritkító fejlődésen ment át az eltelt két évtized alatt, nemcsak több középülettel gazdagodott, de emlékház, szoborpark is őrzi a múlt emlékeit. Ez utóbbiban nem is szűkölködnek, elég a neves szülöttek közül a nótáskapitányt, Fráter Lorándot, Kazinczy Ferencet, illetve Csiha Kálmán püspököt említenünk. Jó ízlésről árulkodik a faluközpont kialakítása, a modern községháza, az új kulturális központ, emeletes iskola, református templom övezte, szökőkutakkal, hangulatot keltő kandeláberekkel felszerelt park városias környezetet mutat.

A sikerfalu első embere a kezdeti időszakra mint nehéz periódusra emlékezik vissza. „A kilencvenes években a magyar érdekképviselet nem társult erős pozíciókkal, gyakran a kisebb-nagyobb beosztású vezetőink is tapasztalatlanok voltak, nem létezett tudatosan felépített stratégia. A kapkodás, az esetlegesség volt jellemző. Ami könnyebb volt a legelején, az az ügyintézés; mára a bürokrácia, a különböző engedélyek beszerzése, a töméntelen papírmunka feleslegesen nehezíti a munkát. Ezzel szemben a helyi önkormányzatok ma már jóval nagyobb döntéshozatali joggal rendelkeznek. A kormánybiztosi hivatal még beperelt bennünket, amikor a kilencvenes években kétnyelvű táblákról hozott határozatot a helyi tanács. Mára súlyát vesztettebbé vált ez az intézmény, de nem eléggé, még mindig túlzott apparátussal dolgozik, akárcsak a megyei tanács, ahol szintén feleslegesen nagy az alkalmazottak száma.

Saját községem fejlődésének mutatói tökéletesen megegyeznek az RMDSZ által betöltött pozícióváltozásokkal. Amikor kormányon voltunk, de nem volt megfelelő megyei képviseletünk, akkor sem jutottak el hozzánk a pénzek, de a megyénél is hiába volt erős emberünk, amikor kormányszinten nem tudtuk érvényesíteni érdekeinket. A tökéletes felállás az, amikor a helyi önkormányzatot és a megyét is magyar ember vezeti, miközben a kormányzatban is szerepet vállalunk. E hármas felállás az előző választási ciklusban valósult meg Bihar megyében legsikeresebben” – mondta Balazsi.

Románia a fordított utat járja

Székedi Ferenc újságírót, lapunk állandó szerzőjét 1992-ben Hargita megyei tanácsosnak választották, ez időben a csíkszeredai RMDSZ elnöke volt. „Rendszerváltás után mindenki újságot akart megjelentetni. A Csíki RMDSZ felkérésére, hetilapként és a vidéken először számítógépes tördeléssel, feltámasztottam az egykori Csíki Lapokat. 1991-ben, az egyik RMDSZ-ülésen elkövettem azt az újságíró számára megbocsáthatatlan hibát, hogy rendszerbe szedtem, mit is kellene tenni a szervezetnek. Erre a csíkszeredai városházán megválasztottak RMDSZ-elnöknek, nekem jutott osztályrészül az első helyhatósági választás levezérlése” – idézi fel politikába csöppenésének történetét.

Csíkszereda az egyetlen város volt Erdélyben, ahol a helyi RMDSZ ellenében egy Csíki Platform nevű tömörülés is indult. „Olyan – főként liberális szellemiségű – fiatal szociológusokból állt, akik közül sokan ma már egyetemi tanárok, de már akkor jobban tudtak intézményekben, programokban gondolkodni, semmint az érzelmileg erős, de meglehetősen sejtelmes jövőképű RMDSZ” – jellemzi az akkori „ellenzéket” az újságíró. Az RMDSZ nagy fölénnyel nyerte a helyi magyar–magyar csatározást, és győzelemre vitte saját polgármesterjelöltjét is. „Annak ellenére, hogy tisztában voltam vele: a platform jelöltje jobb, mint a miénk, aki később le is mondott” – jegyezte meg.

Az RMDSZ választási programjából azonban jó néhány pont állt a lábán: ennek alapján indult el Csíkszereda városrombolás utáni egyetlen épségben maradt utcájának sétálóutcává való átalakítása, elindították az egyetemi távoktatást. „Megyei tanácsosként az emberjogi bizottságot vezettem, és sikerült valamelyest lecsillapítanom a Kászonokban akkor már jelentkező, gyújtogatásokkal társuló cigány–székely konfliktusokat, illetve elértem, hogy a rendőrség vizsgálatainál törölje a nemzetiségi besorolást.”

Székedi a romániai önkormányzatokat inkább helyhatóságoknak nevezné. „De tény és való: két évtized alatt hatáskörük nem csupán elméletben növekedett meg, hanem ehhez gyakorlati – jogi, pénzügyi – eszközök is társultak. A székelyföldi kisvárosokban ma már inkább az elképzelések hiánya és a tétlenség az oka annak, ha nem tudnak elérni valamit” – vonta meg az elmúlt húsz év mérlegét.

A helyi közigazgatást szabályozó törvényekről elmondta: 1992 táján, többek között az autonomista törekvések hatására, a jól induló helyhatósági törvényből kiemeltek számos, a központosítás lebontására és a helyi autonómia gyakorlati megvalósítására vonatkozó cikkelyt. „Hosszú éveket kellett várni, amíg ezek fokozatosan visszakerültek a jogszabályba, illetve új törvény született meg, amelyben jobban érvényesültek a helyi döntési jogkörök. A folyamat ma egyértelmű: miközben Magyarország központosít és államosít, Románia a fordított utat járja” – állapítja meg az újságíró.

Székedi szerint a 90-es években a prefektúra intézménye a románok szemében a Székelyföldön a bukaresti kormányzati törekvések érvényesítését és a meg nem szüntethető román jelenlétet jelentette, a magyarok szemében viszont egyféle gyarmatosítás fenntartását. Idővel a prefektúra hatásköre átalakult, leginkább törvényességi felügyeletre szorult. „Ma már élesebb helyzetek esetén bizonyos hazai magyar politikai körök keményebben bírálják a székelyföldi magyar prefektusokat, semmint az egykori románokat.”

A megyei és helyi tanácsok kapcsolata átalakult, rá kellett jönniük, hogy „immár nem fölé-, hanem mellérendeltségi viszonyban vannak, számos esetben a megyei tanács szolgáltatásokat végez a helyi tanácsok számára” – magyarázza. A Székelyföldön a polgármesterek és helyi tanácsok viszonya Székedi szerint tekintélyelvű. Ahol a polgármester erőteljes személyiség, ott nem a tanács a döntéshozó, hanem a polgármester, az előbbi rábólint az utóbbi kezdeményezéseire. Mindez szerinte arra is utal, hogy a jobban működő helyi demokratikus közélet kialakulása tekintetében „még hosszú kilométereket kell megtenni fenyők között, a csillagösvényen”.

„Az emberek akkoriban féltek”

Pokorny László Maros megyei tanácsos húsz éve függetlenként megnyerte a polgármester-választást Marosvásárhelyen, majd visszalépett. Jelöltségének kulisszatitkairól az Erdélyi Riportnak elmondta, azért indult függetlenként, mert a helyi RMDSZ tudta, hogy a román pártok megóvják jelöltjének, Káli Király Istvánnak az indulását. „Aminek persze semmilyen alapja nem volt, Káli azóta is végzi a dolgát becsületesen, volt városi tanácsos is. Az elmúlt években is hány minisztert késztettek lemondásra, hogy aztán kijelentsék, semmiféle vád nincs ellene. Így járt Káli is” – magyarázta. Az RMDSZ jelöltjének indulását valóban ellehetetlenítették, Pokorny esetében pedig az indulásához szükséges aláírásokba kötöttek bele. „Az aláírásokba valóban hibák csúsztak be. Az erdélyi magyarok kérték, hogy a földrajzot és a történelmet magyarul tanulhassák a diákok. Aláírásgyűjtés folyt ebben az ügyben, a gyermekek aláírásai pedig valamilyen módon becsúsztak az én támogató aláírásaim közé” – magyarázta. Ez csak akkor derült ki, amikor Pokorny megnyerte a választásokat. „Furcsa volt, miért csak a választások után derült ki mindez. Éspedig oly gyorsan, ami nem volt jellemző a rendőrségre. Néhány száz gyereket is meghurcoltak a hatóságok” – elevenítette fel a történteket a marosvécsi kórházotthon igazgatója.

Pokorny emlékezete szerint húsz évvel ezelőtt a kampány sokkal feszültebb volt, mint amilyennek az idei ígérkezik. Riasztó volt a nacionalizmus. „Az emberek jobban féltek, nem voltak ennyire megedződve. Bevallom, amikor éjszaka behívtak beszélgetni az ügyészségre az aláírásokkal kapcsolatban, én is meg voltam ijedve” – emlékezik a tanácsos, aki szerint a nacionalizmus mára alábbhagyott, a magyar emberek sem félnek már annyira. Mint polgármesterjelöltet 1992 februárjában azzal vádolta meg egy PUNR-s szenátor, hogy 27 beteg gyermeket dobott Marosvécsen a Marosba a jég alá. „Több cikk jelent meg a helyi román lapban, hogy Kincses Előddel és Sütő Andrással együtt eladtuk Erdélyt. Mit válaszoltam volna? Marosvécsen a rendőrség fél óra alatt kint volt, megszámolták a betegeket, mind megvoltak. Nevetséges ügy volt. Az a vád is elhangzott, hogy a kórházban seprűnyéllel megöltünk egy beteget. Bepereltem a rémhírt terjesztő két tévéadót, azt mondták, helyreigazítják az ügyet, ez azóta sem történt meg” – mondja keserűen.

Pokorny szerint az önkormányzatok döntési ereje az elmúlt húsz évben erősödött. „Akkor is, ha ez nem olyan sebességgel történt, ahogy szerettük volna. Nőttek a helyhatóságoknál maradó pénzösszegek, de még mindig sokat visz el a központ. Nézőpont kérdése: lehet, hogy a pohár félig üres, de lehet, félig tele van”. Úgy véli, a prefektúra később bevezetett intézménye nem hozott jót a magyar közösségnek. „Emlékezzünk csak, hány visszatetsző intézkedést hozott a prefektus például Jobbágytelkén, ahol traktorral nekimentek a falunév-táblának, vagy ott a nyárádszeredai eset az ortodox egyházzal. A mostani Maros megyei kedélyállapotot jócskán befolyásolta a megyei kormányhivatal több intézkedése” – vélekedik Pokorny, aki nem hisz abban, hogy a júniusi választás után Marosvásárhelynek magyar polgármestere lehet. „Később talán, de idén nem. Kisebb a magyarok száma, és ha ez a kevés is a konfliktusokkal találja szemben magát, kétlem, hogy egyáltalán elmegy szavazni” – érvel a megyei tanácsos.