A heraldikus élettörténete

Nemrég mutatták be Marosvásárhelyen SAS PÉTER művelődéstörténész A heraldikus című tanulmánykötetét, amelyben Köpeczi Sebestyén Józsefnek állít emléket. A kétkötetes műben a címerfestő és genealógus életútját, tevékenységét mutatja be a budapesti történész, akivel a Pallas Akadémiánál frissen megjelent könyve kapcsán ANTAL ERIKA beszélgetett.

Köpeczi Sebestyén József akkor szerzett magának nevet a heraldikában, amikor a Magyar Országos Levéltár felvette címerfestői sorába. 1915-ben kitűnő lehetőséget kapott: megalkothatta az úgynevezett középcímert. Nagyon szép címerkompozíció, amin ott van Erdély címere is, a társországokéval egyetemben. Ennek azért van jelentősége, mert amikor megalkotta 1920 után a királyi Nagy-Románia címerét, akkor abban a címerkompozícióban ugyanott szerepel Erdély címerképe, ahol a Monarchia korabeli kompozícióban, tehát ezzel akarta Erdély jelentőségét hangsúlyozni, azt, hogy tartozzon bárhová, Magyarországhoz vagy Romániához, Erdély ugyanaz – Erdély Erdély marad.

Hogyan találkozott Köpeczi Sebestyén József nevével és tevékenységével?

Régóta próbálom megfejteni Kelemen Lajos munkásságát, életútját, szakmai nagyságát, az emberekre gyakorolt hatását, ami tagadhatatlan, hiszen rengetegen vallották őt tanítómesterüknek, történészek, levéltárosok, könyvtárosok, kutatók. Ez azért is érdekes, mert nem volt katedrája, soha nem tanított egyetemen, egész életében tulajdonképpen a levéltárban dolgozott, kutatott, onnan szedte elő az adatokat, főleg másnak, nem magának. Életének egy rövid szakaszában a kolozsvári Unitárius Kollégiumban tanított középiskolásokat. Nem igazán a kiteljesülés időszaka volt ez, de hát egyetemen nem kapott lehetőséget arra, hogy taníthasson. Ennek ellenére olyan személyiségek vallották őt tanítómesterüknek, mint Jakó Zsigmond, Szabó T. Attila, Benkő Samu, Egyed Ákos és még hosszan sorolhatnám. Õ tulajdonképpen munkamódszerével, munkásságával, emberi habitusával nevelt, nem a katedrája, az egyetemi tanári rangja, vagy pozíciója segítségével. Baráti köréhez tartozott Sebestyén József is, annak ellenére, hogy teljesen más habitusú emberek voltak. Sebestyén József kifejezetten bohém férfiúként jellemezhető, hiszen alapvetően művészember volt, festőművésznek indult, és ez a kettősség egész életén át elkísérte. Ennek ellenére Kelemen Lajos nagyon szerette, bár igyekezett a vadhajtásait kicsit megnyesegetni és alaposabb munkára sarkallni őt. Sikerült is neki, hiszen nagyon komoly tanulmányok születtek Sebestyén József tollából, ezek ma is források, alapmunkák e témakörökben. Ma is haszonnal forgathatók, vagy kiindulópontnak tekinthetők. Ezért volt az, hogy akár a levelekben, akár mikor önmagát aposztrofálta, mindig festőművészként és heraldikusként tüntette fel magát. Ezért lett a kötet címe: A heraldikus. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy őt tekintem – és azt hiszem, joggal, nemcsak én, hanem a szakma is – a 20. század legnagyobb erdélyi, illetve magyar heraldikusának.

Micsoda hatalmas munka fekszik a két vaskos kötetben, hiszen mintegy 1300 oldalt tesz ki!…

Összességében, ha azt számítom, hogy a rendelkezésemre álló (ami reményeim szerint rendelkezésre állhatott) anyagot céltudatosan kötetté kellett rendeznem, nos, ez a munka körülbelül hat évet vett igénybe. Azért mondom ilyen talányosan, ugyanis hagyatéka szétszóródott, nagyon sok magánszemélyt kellett felkeresnem a közintézmények mellett, abban a reményben, hogy ott valamilyen hagyatékra vagy akár csak annak egy töredékére, egy darabra is rábukkanok. Dolgomat megnehezítette, hogy mindazt, amit Köpeczi Sebestyén hátrahagyott, halála után az özvegye eladta, szétszórta a rajzait, feljegyzéseit, leveleit, kéziratait, és ki tudja, ezek a szélrózsa melyik irányába kerültek, mennyi pusztult el, kallódott el belőlük, hiszen nem biztos, hogy azoknak, akik valaha megszerezték, az utódaik is fontosnak tartották. Még az is elképzelhető, hogy egyszerűen eldobták. Közgyűjteménybe is került szerencsés módon a hagyatékából, még életében beadott bizonyos részeket. Ezeket sikerült megtalálnom Kolozsváron az állami levéltárban. Tulajdonképpen az első kötet, ahol az életével kapcsolatos okmányok, levelezés olvashatók, annak az anyagnak a kétharmadát teszi ki. Azonkívül egy magángyűjtő is beadott szerencsés egybeesés folytán az EME kézirattárába egy hagyatékrészt, mert úgy gondolta, a köznek ezzel jobban szolgál, mint ha otthon tárolja csak magának, és ő nézegeti. Ezt is át tudtam tanulmányozni, és fel tudtam használni, hiszen kiegészítették az állami levéltárban meglelt anyagot. Azonkívül nagy tisztelettel kell megjegyeznem, hogy a neves és nem önmagáért, hanem a közért gyűjtő marosvásárhelyi gróf Bethlen Anikóhoz került Köpeczi Sebestyén József hagyatékának nem csekély része, egy komoly dobozra való kiváló adalék, adat, grafika, ami érdekes, már-már azt mondanám, kísérteties módon egészítette ki azt a mennyiséget, amire az EME gyűjteményeiben bukkantam rá. Ez a tekintélyes anyag valaha egy testet alkotott, csak aztán valamilyen módon kettévált. Akadt közte olyan kézirat, aminek az egyik oldalát az EME-nél találtam meg, a másik pedig gróf Bethlen Anikó gyűjtése révén őrződött meg.

Tudtommal Sepsiszentgyörgyre is kerültek dokumentumok…

Ott kezdtem az anyaggyűjtést, egy másik munkám kapcsán. Herepei János egykori múzeumigazgató, művelődéstörténész életművének rekonstruálása végett levelezésben álltunk Kónya Ádámmal, az intézmény akkori igazgatójával, aki köztudomásúlag „nagy Sebestyén-hívő” volt. Bátran állíthatom, szinte istenítette Sebestyén Józsefet, és amikor Herepei János 1938–45 közötti szentgyörgyi éveit kutattam, akkor derült ki, hogy Kónya milyen sok mindent tud Köpeczi Sebestyénről is. Természetesen lementem a helyszínre is kutatni a változások után, amikor kutatható lett az ottani levelezés és iratanyag. A beszélgetéseink során szóba került Sebestyén József is, hiszen akkor már írtam róla, igyekeztem foglalkozni vele, és ebben az ügyben is segített Kónya Ádám. Õ ugyanis azok közé a régi vágású tudósok, régi vágású erdélyi értelmiségiek közé tartozott, akik nem vetélytársat láttak abban, aki ugyanazzal a témakörrel kívánt foglalkozni, hanem önzetlenül megosztották vele a kutatásaik eredményét. Nagyon örvendett, hogy mást is foglalkoztat a téma, hiszen ahány szem, annyifajta látókör, lehet, hogy mindaz, amit leírunk, kiegészíti egymást, jobban megeleveníti a teljességet vagy a teljességre törekvést.

Az Ön munkássága szerteágazó. A levéltári kutatás mellett az utazgatás, a kapcsolattartás is hozzá tartozik… Hogyan volt, van minderre ideje, energiája?

Mondhatom, szerencsés vagyok, a feleségem kolozsvári, és ő különösen örvend annak, hogy ez az érdeklődési köröm, ami több mint érdeklődés. Ha valaki megnézi a publikációimat, könyveimet, akkor meggyőződhet arról, hogy csak Erdéllyel foglalkoztam, ezen kívül más területtel nem. Úgy gondolom, ez kiteljesítheti az életemet. Ami rendelkezésemre áll életidőben, szakmai lehetőségben, pontosan elegendő arra, hogy megpróbáljam kiteljesíteni. Voltak nehezebb időszakok is, amikor szellemi magánfoglalkozású voltam, tehát magamnak kellett a kutatásaimat finanszíroznom, pályázatok révén jutottam támogatáshoz, vagy néha a családi büdzsét kellett megkurtítanom, hogy Erdélybe utazhassak és kutatni tudjak. Szerencsére egy jelentős ideje ez már jobban kiteljesíthető a magam szempontjából, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatóintézeténél kaptam lehetőséget, hogy ezt hivatásszerűen űzzem. Egy évtizede tudományos kutatóként foglalkozom e kérdéskörökkel, és nem a dicsekvés mondatja velem, csak szeretném jelezni, hogy mennyire komolyan vettem ezt az egészet, hogy fogtam magam, és Kolozsváron jelentkeztem doktori iskolába, és ott védtem meg a disszertációmat. Nagy örömmel és nagy büszkeséggel mondhatom, hogy opponenseim közé tartozott Egyed Ákos professzor is, aki eredményesebbé tehette kutatásaimat, és engem is jobban inspirált arra, hogy alaposabban körüljárjam az erdélyi művelődéstörténet jelenségeit, összefüggéseit. Témám pedig nem volt más, mint Kelemen Lajos munkássága.

Nem tartja „született” erdélyinek magát. Anyai nagyanyja révén mégis van némi kötődése Erdélyhez, hiszen családja részben háromszéki, egész pontosan pákéi származású.

Anyai nagyanyám családja háromszéki gyökerű, az úgynevezett pákéi Dávidokhoz tartozott; a pákéi előnév, még a címerük is megmaradt – vagy onnan származhatott a család, vagy ott volt birtokuk. De úgy gondolom, hogy ez a múlt, én életvitelszerűen nem éltem Erdélyben. Amikor 1978-tól kezdve Erdélyt fölfedeztem magamnak, azok az első utazások, hogy úgy mondjam, csupán egyszeri utak voltak. Később, amikor megnősültem, természetszerűleg alakult ki a feleségem szülővárosa, Kolozsvár iránti kötődésem, és talán elmondhatom, hogy ez az oka az én erőteljesebb kötődésemnek. Úgy gondolom, hogy az otthoni munkám alapján lemérhető, elmondható: Kolozsvár is valamilyen módon számít rám, hiszen felkértek, hogy írjam meg a város műemlékeinek történetét, mutassam be a Szent Mihály-, a piarista és a ferences templomot, aztán ezek a kutatások kiteljesedtek az egyházi gyűjtemények bemutatásával, a kiemelkedő személyiségek életútjának feltérképezésével. Tehát végül is megpróbálom részleteiben megragadni, létrehozni azt, amit majdan egészben szintézisként szeretnék közreadni. Nagyon szeretném megírni Erdély 20. századi művelődéstörténetét. Ha úgy tetszik, eddigi munkáim fejezetei egy nagyobb munkának, ahol szintézisét szeretném adni annak a hatalmas műnek, amit az erdélyi magyarok a múlt században kiteljesítettek, a tudomány, a művelődés és a kultúra terén, és úgy gondolom, ezeknek egyik origója, kiindulópontja Kelemen Lajos sokoldalú munkássága lehet.