„Erdélyt vagy annak nagyobb részét”

ROMSICS IGNÁC akadémikus, Széchenyi-díjas történész, az Eszterházy Károly főiskola vezető professzora a címbe foglalt kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Szilágyi Aladár a béketervek néhány kevésbé ismert fejleményéről kérdezte.

Volt-e, lett-e valamelyes jelentősége annak, hogy a Dálnoki Miklós Béla tábornok vezette, 1944. december 22-én Debrecenben megalakult ideiglenes kormány 1945. január 20-án megkötötte a fegyverszünetet a Szovjetunióval, és az egyezmény értelmében Magyarország hadat üzent Németországnak?

Szimbolikus jelentősége mindenképpen volt, hiszen ezt a hadüzenetet nem az a kormány küldte, amelyik belépett Németország oldalán a háborúba, hanem az új, amely politikailag egészen más képlet volt. Más intézkedésekkel együtt ez a lépés is azt jelezte, hogy Magyarországon új korszak kezdődik. Az pedig, hogy gyakorlati értékkel fog-e rendelkezni ez az aktus, még nem volt megjósolható, hiszen nem lehetett tudni, hogy a háború mikor fejeződik be, és azt sem, hogy szükség lesz-e azokra a magyar egységekre, amelyeknek a fölállítása folyamatban volt. Néhány hónapos késéssel ugyanarról volt szó, mint Romániában 1944 őszén, miután augusztus végén a román politika sikeres fordulatot hajtott végre, és a román hadsereg tevőlegesen részt vett a szovjet hadsereg oldalán a magyarországi hadműveletekben, a németek kiűzésében. Utólag látjuk, hogy Magyarországnak gyakorlatilag ilyen lehetősége nem volt, mert Németország hamar kapitulált, és nem volt értelme az új magyar katonai egységek felszerelésének.

A magyar kormány, amikor elkezdődtek az előkészületek a békekötésre, igyekezett kidolgozni a maga törekvéseit. Volt először egy olyan változat, hogy hátha el lehet érni bizonyos korrekciókat Trianonhoz képest, legalább Erdély egy részét remélték megtartani. Ennek két változatát dolgozták ki, az úgynevezett Nagy-Partium, illetve a Kis-Partium tervet, egyiket 22 ezer, a másikat 11 ezer négyzetkilométerre. Mire alapozhatták ezt a reményt?

Több mindenre. Részben arra, hogy Románia háborús politikája nagyon hasonlított Magyarországéra. Eltérően az újraalakult Jugoszláviától, ahol a háború folyamán jelentős partizánmozgalom bontakozott ki, amelyik a szövetségeseket segítette, és német erőket kötött le. De eltérően akár Szlovákiától is, ahol 1944 augusztusában mégis csak volt egy felkelés Besztercebánya környékén, vagy eltérően a csehektől, akik nem kollaboráltak a németekkel. A románok ugyanúgy együttműködtek a németekkel, mint a magyarok. Tehát ez alapot adhatott arra, hogy a két állam közötti konfliktust méltányossági alapon, mindkettő érdekeinek figyelembe vételével fogják megoldani. Jugoszláviával szemben nem, de időnként Csehszlovákiával szemben is föltételeztek valamiféle területi revíziót, a magyarok tervezett kitelepítésével összefüggésben. Ez az egyik dolog. A másik pedig, ha nem is pontos adatokkal, de rendelkeztek bizonyos információkkal arról, hogy a háború alatt, egészen az utolsó időkig a nagyhatalmak egyike-másika – mindenekelőtt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – nem ellenzett egy kismértékű, szimbolikus etnikai területváltozást. Jól látták, hogy az első világháború utáni békékből mi származott, ezért kevésbé egyoldalú megoldásokra törekedtek. Tehát azt, hogy revíziós reményeket táplált a magyar kormány, nem tartom teljes mértékben illúziónak. Erre volt némi alap, viszont gyorsan bebizonyosodott, hogy különböző okok miatt ezek a remények nem válhatnak valóra. Egyébként is: mivel menjen ki egy magyar delegáció a békeszerződés megkötésére? Mondja azt, hogy rendben van, csináljatok velünk, amit akartok? Tehát természetes volt, hogy próbálkoztak az 1920-as trianoni határoknál magyar szempontból előnyösebb megoldásokat elérni.

Amikor a románok fegyverszüneti szerződést kötöttek a szovjetekkel és szövetségeseikkel, volt egy olyan megfogalmazás, hogy Romániának „Erdélyt vagy annak nagyobb részét” juttatják vissza…

A Romániával kötött fegyverszüneti egyezmény, amely hosszú tárgyalások eredménye volt, két fontos dolgot tartalmazott. Az egyik, hogy Románia egyszer s mindenkorra lemond Besszarábiáról, amelyet 1812-ben Oroszország megszállt, 1920-ban visszakerült Romániához, majd az 1940-es ultimátum révén a Szovjetunió visszaszerezte. A másik Erdély jövőjére vonatkozott. A Szovjetunió Besszarábia fejében kész volt egész Erdélyt Romániának juttatni. A nyugati hatalmak viszont valamilyen kompromisszumra törekedtek. Nekik köszönhető, hogy nem egyszerűen az került bele a szövegbe, hogy „Románia megkapja Erdélyt”, hanem „Erdélyt vagy annak nagyobb részét, a békekonferencia döntésétől függően.” A magyar fegyverszüneti szerződésbe ezt már nem foglalták bele.

A magyar reményeknek azért is lehetett valamelyes alapja, mert már a két világháború között is voltak olyan nyugati vélemények, hogy bizonyos revíziót kellene végrehajtani…

A két világháború közötti időszak egyik tanulsága az volt, hogy az a kisállami struktúra, ami a Versailles-i békeszerződéssel Kelet-Európában létrejött, a keletről és/vagy nyugatról érkező expanzióval szemben egyaránt védtelen. Ez a napnál is világosabban mutatkozott meg az 1939. augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop paktum után, amikor a németek és a szovjetek felosztották egymás között a régiót. Nagy-Britannia és Franciaország nem avatkoztak be, sőt kezdetben szabad folyást engedtek az eseményeknek. Az Egyesült Államok pedig még érdektelenebb volt. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában az angolszászok a háború alatt készített terveikben arra törekedtek, hogy a térséget egy olyan föderációvá vagy konföderációvá szervezzék, amely képes az önvédelemre, s a gazdasági prosperitáshoz is jobb feltételeket nyújt. A Szovjetunió viszont ellenezte ezt az elképzelést, ami az ő szempontjából érthető volt, hiszen ha a nyugati határain létrejön egy gazdaságilag, katonailag erős középhatalmi struktúra, az korlátozza a mozgásterét. A határainál gyenge, befolyásolható államok kialakítása volt az érdeke. Ezért a háború alatt, amikor ez a kérdés a tárgyalásokon szóba került, mindig az angolszász elképzelések ellen foglaltak állást. Molotov ezt megírja egy levélben 1943 júniusában, majd decemberben Teheránban is felvetődik a kérdés. Partnereiknek, Churchillnek és Rooseveltnek kijelentik, mindenféle föderáció elképzelhetetlen az ő szempontjukból. Nyilvánvaló volt, hogy a térséget a saját érdekszférájukba szándékoznak vonni.

A briteknek nem volt már akkora befolyásuk, mint az Egyesült Államoknak vagy a Szovjetuniónak. Churchill és külügyminisztere, Eden a föderációs projektek elkötelezettje volt, viszont egyik tanácsadójuk, Macartney úgy vélte, hogy a határok etnikai alapon történő újrarajzolásával csökkenthetnék a kisebbségek arányát, közelíthetnének a „tiszta nemzetállam” eszméjéhez. Ezt viszont Erdélyben látta legkevésbé érvényesíthetőnek.

Felvidéken vagy Bácskában nem okozott nehézséget az etnikai választóvonal kijelölése. Erdély lakossága viszont nagyon kevert volt. Az angol béke-előkészítő szervezetnek a tanácsadó szereplői – ebbe Toynbee-t is beleértem, Macartneyt meg különösképpen, aki a magyar szakértő volt –, sokkal inkább mutattak megértést Magyarország etnikailag alátámasztott igényei iránt, mint az első világháború végén az akkori brit külpolitikának a tanácsadói. A brit külpolitika a 30-as évek elejétől újragondolta az egész trianoni rendezést, és nyomon követhető, hogyan erősödik az a meggyőződés – amit már 1919-ben is tudtak –, hogy ezt a békeszerződést elrontották. Nem az volt a baj, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt, és nem is az, hogy a történelmi Magyarország felbomlott, hanem az, hogy etnikailag színmagyar területeket is átadtak az utódállamoknak. Ezáltal „sárkányfogat” vetettek. Nem oldották meg a korábbi problémát, hanem más határok közé helyezték. Ebből okulva most úgy gondolták, részben határváltoztatással, részben lakosságcserével – ellenőrzés mellett és nem a lakosság kiüldözésével – stabilabb és békésebb viszonyokat lehet teremteni. Ezeket kombinálva kialakítható lesz egy olyan új helyzet, amelyben például a magyarok a csehszlovákokkal együttműködhetnek, kompromisszumos megoldásokat találhatnak. Erdély esetében bonyolultabb volt a helyzet. A határ mentén egy magyar többségű sáv húzódott, aztán egy román többségű terület, ahol magyarok is laktak, s azon túl egy kompakt székely régió. A britek úgy gondolták, egy szűk határ menti sáv kerüljön Magyarországhoz, a Székelyföld pedig kapjon autonómiát Románián belül. A másik változat szerint egész Erdélynek kellene biztosítani autonómiát, sőt esetleg egy Magyarországhoz és Romániához is kötődő kvázi-függetlenséget. Az autonóm vagy független Erdély lehetősége a szovjet szakértők körében – az ún. Litvinov – bizottság tagjaira gondolok – is felmerült. Persze nem olyan meggondolásból, hogy az etnikai kérdéseket lehetőleg igazságosan rendezni kell. Hanem azzal a cinikus megokolással, hogy ha nem adják se a románoknak, se a magyaroknak, akkor mindkét felet zsarolni tudják. Végül Besszarábia fejében egész Erdély Romániának juttatása mellett döntöttek.

A második bécsi döntés alkalmával a szovjetek nem kifogásolták Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását, inkább azt sérelmezték, hogy őket nem vonták be a tárgyalásokba.

A Szovjetunió Erdély kérdésében ekkor még jóindulatot tanúsított Magyarország iránt. Mi több, azt jelezték 1941-ben, közvetlenül a német offenzíva előtt, ha Magyarország nem csatlakozik Németországhoz, számíthatnak támogatásukra Romániával szemben. Kérdés, mi történt volna, ha Magyarország nem siet annyira belépni a Szovjetunió elleni háborúba?

Olvastam valahol, hogy az előkészítés során megszületett tervváltozatok végül nem játszottak érdemben szerepet a párizsi békekötés alkalmával. A döntnöki szerepbe került politikusokat más szempontok vezérelték.

Ez nagyrészt igaz. A háború alatti „értelmiségi” elképzeléseknek csak kis része vált reálpolitikává. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni: a Partium egy részének Magyarországhoz kerülése 1945 nyarán Potsdamban, s a Külügyminiszterek Tanácsának szeptemberi ülésén is felmerült. Nemcsak az angolszász hatalmak támogatták ez, hanem Franciaország is. Kifejezetten a Szovjetunión múlott, hogy a tervből semmi sem lett.

Tudjuk, Trianonban ugyan hagyták, hogy Apponyi tartson egy beszédet, de egyetlen szavát se vették figyelembe. Hogyan történt ez a párizsi békekötés alkalmával?

Ugyanúgy, mint 1920-ban. Amikor 1946. július végén a békekonferencia elkezdte a munkáját, a határok más készen voltak. Most is meghallgatták ugyan a magyar küldöttség véleményét, de az nem járt érdemi eredménnyel. A trianoni határokhoz képest egy kis változás történt, de az is Magyarország rovására. A csehszlovákok öt magyar falut igényeltek Pozsony alatt védelmi okokra hivatkozva. Az angolszász álláspontnak köszönhetően csak hármat kaptak meg. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a szövetséges nagyhatalmak nem engedélyezték a csehszlovákoknak, hogy a lakosságcsere-egyezményben megállapított létszámot meghaladóan további 200 ezer felvidéki magyar lakost kitelepíthessenek.

Az ön véleménye szerint – utólag visszatekintve – a nyugati szövetségesek nem engedtek-e túl sokat a szovjet igényeknek az érdekszférák elosztásakor? Nem is annyira Romániára, Magyarországra, Bulgáriára gondolok, hanem például Lengyelországra, hiszen nem lehetett a vesztesek közé sorolni, hiszen lengyel egységek harcoltak a szövetségesek oldalán, és volt egy varsói fölkelés is, mégis jelentős lengyel területek kerültek szovjet fönnhatóság alá…

Igaz, Lengyelország keleti részét – nagyjából az ún. Curzon-vonalig – átengedték a Szovjetuniónak. Viszont Németország területéből jelentős mértékben kárpótolták a lengyeleket. Valójában az ekkor már globalizálódó világban csak két szuperhatalom létezett: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Franciaország már nem számított, Nagy-Britanniának pedig szembesülnie kell azzal, hogy elvesztette világhatalmi státuszát, megkezdődött a brit gyarmatbirodalom széthullása. Térségünket illetően már csupán arra törekedhetett, hogy a Földközi-tenger térségében próbálja a szabad hajózás biztosítása végett érvényesíteni az érdekeit. Ezzel magyarázható, hogy szovjetek és britek 1944 végén olyan informális megállapodást kötöttek, amely szavatolta a brit befolyást Görögországban. Viszont Romániában és Bulgáriában a Szovjetuniónak biztosítottak befolyást 90, illetve 80 százalék erejéig. A britek Jugoszlávia és Magyarország esetében eredetileg 50-50 százalékos érdekeltség-megosztást javasoltak. Jugoszlávia esetében ez meg is maradt, Magyarország esetében viszont 80%-ra nőtt a szovjet befolyás mértéke. Az Egyesült Államok is engedékenyebb volt a számára kevésbé fontos országok esetében, hiszen abban volt érdekelt, hogy a Szovjetunió a Távol-Keleten minél hamarabb lépjen be a japánok elleni háborúba. Magyarország helyzetében ismét bebizonyosodott, hogy egy kis állam akkor választ jól, akkor válik a külpolitikája eredményessé, ha érdekeit egyeztetni tudja a nagyhatalmak érdekeivel.

Ami a párizsi békeszerződés előzményeit és következményeit illeti, a történésztársadalom mennyire törekedett arra, hogy valamennyi ország részvételével nemzetközi konferenciákon elemezze a történteket?

A szakmát természetesen foglalkoztatja a második világháború lefolyása és befejezése, ám legnagyobb figyelem – érthető módon – a holokauszt kérdését övezi. A franciáknak volt egy kezdeményezése, 1989-ben, a második világháború kitörésének ötvenedik évfordulója alkalmából szerveztek egy nagy nemzetközi konferenciát, amelyiken én is részt vettem. Elgondolásuk szerint évről-évre haladtak volna tovább, végigvették volna a fontos momentumokat újabb és újabb nemzetközi konferenciákon, ám közben mifelénk rendszerváltás történt, egyesült a két Németország, és a sorozat félbeszakadt. Jövőre lesz az 1944-es történések évfordulója, ami bizonyosan alkalmat ad majd új konferenciák szervezésére. Sok még a feltáratlan terület, hiszen a volt Szovjetunió levéltárai a mai napig alig kutathatóak. A KGB-irattárak anyagait lényegében ma is az orosz érdekek mentén adagolják…