Social Error – valamit tenni kell

„Miért nem tud az ember olyan társadalmi formát létrehozni, amelyben a többség boldogan tudna élni?” Ezt a kérdést tette fel a közönségnek a Social Error című előadás, mely koprodukcióként jött létre a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a budapesti Szputnyik Hajózási Társaság között. Szabó Réka írása.

Ezzel az ősbemutatóval ismét lehetőség adódott társadalmi problémák fölötti vitára, vizsgálódásra. A Bodó Viktor vezetésével működő projekt két címet visel. A Social Error erős, figyelemfelkeltő cím, bevonzza az embert, akinek a hétköznapjai ügyintézésről, szocializációs helyzetekről vagy egy abszurd társadalmi állapottal való találkozásról szólnak, és legtöbbször tehetetlennek érzi magát a helyzetekkel szemben. A színház, mint állami intézmény, hogyan tud beszélni ezekről a helyzetekről?
A projekt egész Európára kiterjed, nemzetközi koprodukcióként született öt külföldi és egy magyar színház részvételével. Ezért a második, helyspecifikus cím Az utolsó ember „ ...”-ben, jelen esetben Kolozsváron. Ki ez az utolsó ember? Az előadás elején még nem tudjuk. Szereplőkkel, nevekkel nem találkozunk, hanem játékosokkal, akik ebben a társadalmi túlélő shownak nevezhető produkcióban vesznek részt és harcolnak, versenyeznek a címért.
Erre az előadásra, ugyanúgy, mint a tavalyi Interferenciák Nemzetközi Színházfesztiválon látott Anamnesisé-re jellemző, hogy a próbafolyamat nem egy kanonikus szöveg betanulásából áll, hanem témához illően szociológusok, társadalomtudósok közreműködésével dokumentálódnak, majd rögzítik a szöveganyagot és improvizációs részekkel egészítik ki. A Social Errornak ötven százaléka alapszik improvizáción, amely segíti az előadás mozgathatóságát az európai városok között. A bemutatók előtt csupán két-három napot próbálnak a szputnyikos színészek a helyiekkel, ez idő alatt rögzítődnek azok a problémák, amelyek az adott várost érintik.

Mire elég két nap, ahhoz képest, hogy szociológusok több évnyi kutatómunkát fektetnek egy-egy társadalmi probléma megfogalmazásába? Ahogy az előadásból is kiolvasható, nem sok mindenre, hiszen ez a rövid ismerkedés a várossal kifullad a felszínes, érzékszervekkel látható és tapasztalható esetek megragadásában: a ma is zajló verespataki tüntetésben, a futballmeccseken elhangzó etnicista-nacionalista jelekben, kiáltásokban, vallási fanatikusok térítő szövegeiben, agresszív, pártokat toborozó jelmondatokban.

Hogy ez a helyspecifikusság világszintűvé terjedjen, és megkapó is legyen, vetítővásznon újranézhetjük Sztálin és Hitler katonáinak koreografált masírozásait, koreai háborús jeleneteket, de sajnálkozhatunk az afrikai éhezőkön, szörnyülködhetünk a (kísérleti) atomrobbantások pusztító erején. S hogy sajnálkozás közben nevessünk is, a színpadon a videók tartalmának fordítottja történik: az atomrobbanást, az erőszakos jeleneteket romantikus páros tánc váltja fel, Marylin Monroe I wanna be loved by you című száma, a Beatles Help!-je és így tovább. Az ellentétező megoldások erős vizuális és akusztikai hatásokkal elsöprőek a színpadon, ha nem kiszámíthatóak. Sok esetben a cél nem a valóságra való rákérdezés, hanem kizárólag az oppozíciók kiélezése – ütős legyen látványban és hanghatásban a sajátosan emberi téma. Ma csak emlékként idéződik fel, vagy visszatérőben van a „tömegek kora”, az eddiginél talán nagyobb káoszt vonva magával?
A Nagy Testvér kamerája A színpadi eseményeket folyamatosan követi kamerával egy operatőr, a fekete-fehér munkásruhába öltözött színészek izzadságcseppjei, utolsó erőfeszítése is láthatók a vetítővásznon. Hasonlóképp a politikusnak álcázott játékos kézzel megsegített ürítési akcióját is felnagyítva láthatjuk, melyet rögtön a világ politikusainak kézfogási jelenetei követnek. Az operatőr készüléke minden szaftos mozdulatot rögzít, így az ember bármely megnyilvánulásában követhetővé válik. És ki kíséri vagy irányítja ezeket az izzasztó lépéseket, találkozásokat?
George Orwell 1984 című regényében a Nagy Testvér meresztgeti szemét áldozataira a falra szegezett plakátokról. Olyan arckép ez, amelyet úgy rajzolnak meg, hogy a tekintet mindenhová kövesse az embert, akárhonnan nézi. A NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART – hirdeti az arc alatti felirat. Ezt az Orwell világából ismert szemmel tartást, a megfigyeltséget, mint formát képviseli a mindenütt jelen levő torzított hang, aki felügyeli a színpadi és nézőtéri eseményeket, meghatározza a játékszabályokat, pontozza és lepontozza, bábként kínozza, halálra dolgoztatja a játékosokat. Román és magyar nyelven egyaránt elhangzó szavainak lenyomata a vetítővásznon olvasható, melyeket a színészek teljes erőbevetéssel végrehajtanak. Nem egyszerű a dolguk az előadásban, hiszen az intenzív két napos próba során a kilencven perces előadás koreográfiáját a kolozsvári színészeknek meg kell tanulniuk, ugyanakkor az improvizációs gyakorlatok során is teljes mértékig figyelmet kell szentelniük egymásra és ezzel egy időben a nézőre is, hogy ő is résztvevője legyen az erőgyakorlatnak, az infantilis játékoknak. Például eltűrje, hogy rózsaszín szívecskéket ragasztgatnak a homlokára. Vagy kérésre grimaszoljon és integessen a színészeknek, engedje, hogy húsz bolond játékos négyszázat csináljon. Nem volt könnyű kiharcolniuk a közreműködést, hogy a közönség női része félelem és gondolkodás nélkül felvonuljon a színpadra, hogy ott valami titokzatos érje őket.

Elsődleges eszközzé válik a test, a minimálszöveg kínálja az akciót, a társasjátékot, a némajátékot, a gesztusok maximális használatát.

Játék a testtel a csoportterápiás jelenet is, amelyben a kör közepén ülő játékosok összefonódó karjaiból nyolcágú csillag, horogkereszt képe lesz kiolvasható.
A színészek csapata hozza létre hangszerekkel, illetve testük hangjaival a színpadi zene nagy részét. Ami már szavakkal agyoncsépelt, például az ember mindennapjait támadó kényszerbetegségek, függőségek fajtái, azt egy-egy dal vagy groteszk játék beszéli el. A küzdés hallhatóvá válik. A nyers, csiszolatlan, korlátainak nekifeszülő, szenvedő hang folyamatosan meghatározza az előadás alaphangulatát.
A színpad ürességét teljes testi-lelki erővel kitöltötték a Szuptnyik és a kolozsvári színház művészei. Egy percig sem zökken ki az előadás a maga ritmusából, csupán akkor, amikor el kell döntenie a játékvezetőnek, hogy ki az est győztese. A győztes maga az állam, a győztes a néző, a győztes a Játékmester, a Nagy Testvér és így tovább. Hogy valójában ki, ez eldönthetetlenné válik abban a pillanatban, amikor a rendszer a néző szeme láttára összeomlik. A fények kihunynak, az előadás leáll, a kulisszák mögül kiáradó füst semlegesíti a színpad- és nézőteret, a projekt nagy kérdése pedig megválaszolatlan marad.
A két produkció közötti közönségtalálkozón a rendező részéről elhangzott: a projektnek nem célja, hogy választ adjon a kiinduló kérdésre, hiszen az alkotóknak sincs még kész válaszuk, mert céljuk a társadalmi változást előidéző megoldások elől elzárkózó, hitevesztett ember újbóli megszólítása. Felhívni a figyelmet arra, hogy „nem mennek rendben a dolgok, ezért valamit tenni kell. Közösen és külön-külön egyaránt.”