Zabola – a Mikesek ősi fészke

Négy-öt éve bejárta a magyar sajtó romantikus történetekre éhes felét, hogy a Mikes-család, Ugron Zsolna írónővel, az Úrilányok Erdélyben című népszerű könyv szerzőjével kiegészülve visszaköltözött a zabolai birtokra. Az utóbbi években viszont kevés hír érkezik a településről. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Meg kell valljam, a Mikes-család története, ama híres Törökországi leveleket szerző Kelemenén kívül, eddig nem képezte korántsem általános műveltségem részét. Ez tán az örökkévalóságig így marad, ha Budapesten élő édesanyám be nem jelenti, Zabolára készülnek kedves barátnőjével, aki Ugron Zsolna regényét olvasva, illetve az örökösök által ismét birtokba vett Mikes-kastély konyháján készített főzőműsort látva, régóta el szeretne látogatni a grófi család ősi fészkébe.
Eldöntöttem, csatlakozom az expedícióhoz, aztán amikor utánaolvastam a birtok hajdani és jelenkori történetének, illetve a grófné-írónőnek, úgy határoztam, a kötelességtudó fiú mellé a riportert is beültetem az autóba.
Zabola minimum a honfoglalás óta lakott terület, határában, a Tatárdombon bronzkori temetőt tártak fel. A Mikes-család 1478-ban nyert itt vásártartási jogot, a kastély alapjait is feltehetően ebben az időszakban rakták le. Az 1696-ban grófi rangra emelkedett Mikesek története ettől kezdve összekapcsolódott a településsel, a II. Rákóczi Ferenc titkáraként elhíresült zágoni Mikes Kelemen is itt nevelkedett tízéves koráig. A család tagjai a felelősségteljes erdélyi arisztokraták életét élték egészen a kommunista idők beköszöntéig, amikor állam bácsi úgy döntött, a birtok nála jobb kezekben lesz. A területet és az ingatlanokat többféleképpen pusztították, akarom mondani hasznosították, jobbára gyermekotthon működött benne. A család elhagyta az országot.
Az utolsó tulajdonos, Mikes Ármin gróf utódai, köztük az ősi javakért 1990-től pereskedő Katalin grófnő, családjával Ausztria irányába indult el, ahol megismerkedett későbbi férjével, Shuvendu Basu Roy Chowdhury of Ulpur bengáli arisztokratával, s tőle két gyermeke született: Gregor és Alexander.
A pert hosszas huzavona után megnyerték, még az is lehet, hogy teljes csöndben költöztek volna vissza a birtokra, csakhogy az egyik fiú, Gregor, egy erdélyi húsvétolás alkalmával megismerkedett a Kolozsvárról Budapestre elszármazott, újságíróként dolgozó székely főnemesi sarj Ugron Zsolnával, s rövid ismeretség után feleségül kérte.
Bármit titokban tenni egy újságíróval a családban, főleg ha az első regényét erdélyi arisztokrata témában írta, igencsak nehéz, így a hazatelepülés híre bejárta a romantikára éhes sajtót. Némi nyilvánosság a hajdani gépház helyén elegáns vendégházat üzemeltető család számára sem volt hátrányos. A fókuszban álló ifjú hölgy pedig a riportok és a legnépszerűbb főzőcskézős tévé számára készített műsor tanúsága szerint intelligens és kifinomult, nem mellesleg igencsak vonzó. Ennek ellenére nem csábulok el, rövid mérlegelés után úgy határozok, inkognitóban végzek némi terepmunkát, két kirándulótársam háta mögött megbújva.
Hétfőn reggel indulunk el Temesvárról, hogy Déva érintésével, vacsorára érkezzünk Zabolára. Útközben feltűnik, hogy bár Budapesten nevelkedtem, mennyire nem ottani szemmel nézek már a romániai autózási szokásokra: nem zavar a beláthatatlan kanyarokban előzők hada, és az egymást szinte kilométerkő gyakorisággal követő kilapított állattetemek sem szúrnak szemet.
Mint érkezésünkkor kiderül, a faluvégi erdőrészen található, öt éve épült Csipke panzióban mi vagyunk jelenleg az egyetlen vendégek, de nincs ok panaszra, jó szezont zártak, a turisták mellett főleg gyerekcsoportok érkeztek. Rövid faggatózás után beigazolódni látszanak a nemrégiben lapunk által is közölt tanulmány adatai: a vendégek nagy része romániai, a székelyföldi turizmusban túlmisztifikált magyarországi turisták nem túl nagy büszkeségre okot adó számban képviseltetik magukat.
A csodás házi csirkecombok mellé felszolgált rizs ízesítését hosszasan találgatjuk, mint háziasszonyunktól, Ágotától megtudjuk, a húsléből csalt hozzá egy keveset, és friss petrezselymet vágott a tetejére. Rövid esti sétánkra a ház egyik macskája is elkísér bennünket, az erdő szélén megtorpanni látszik, mi is úgy döntünk, ezúttal nem indulunk medvelesre.
Nyolc órakor már túl vagyunk a reggelin, hosszú a napi program, a falu felderítése mellett még Nagyszebenben is meg szeretnénk állni, hogy megnézzük, 2007 óta mit sikerült megőrizni az Európa Kulturális Fővárosa cím adta lendületből.
A birtokhoz érve kellemetlen meglepetés ér: zárt kapuk fogadnak. A vendégház telefonján sem járok sikerrel: telt ház van, nem áll módjukban beengedni minket. Szidom magam, mint a bokrot, miért kellett nekem titokban érkezni, pár telefonnal biztosan én is úgy kezdhettem volna a riportot, mint az egyik női magazinos újságíró: „Tárul a kovácsoltvas kapu, fiatal nő integet messziről, hogy kövessük az autóval.” Ehelyett mi csak ácsorgunk. Útitársaim kedvesen hangoztatják, nincs ezzel semmi baj, már a nagyszerű szállás és a reggelire felszolgált házi szalonna miatt megérte eljönni, de nem hangzik túl meggyőzően. Szerencsére, amikor már épp feladnánk, egy kombi kanyarodik a bekötőútra, a sofőr, a birtokigazgatóság munkatársa, kedvesen megkérdezi, mi járatban vagyunk. Végül megszán bennünket, közbenjár az érdekünkben: a vezetőség beleegyezik, hogy kíséretében elsétáljunk a kastélyig. Később elmondja, több épület is átépítés alatt van, ezért nem fogadnak szívesen látogatókat, bár ennek némileg ellentmond, hogy a vendégház most is üzemel. Az út elején sikerül párat kattintanom, aztán megkér, hagyjam abba, a láthatatlan vezetőség fényképek készítését nem engedélyezte. Újabb kérdés, hogy a szállóvendégeket ki akadályozza meg ebben, de készséges vezetőnket nem akarom zavarba hozni. Először a hajdani luxusistálló mellett haladunk el, melynek egykori márványpadlózatán az orosz cár számára is neveltek lovakat. Most konferenciaközpontnak építik át. Gonoszul eszembe ötlik a közmondás: ha ló nincs… Az út bal oldalán a tévéműsorban látott halastó, előttünk a valamelyik világkiállításról elemekre szedve hazaszállított svájci villa (mint vezetőnk elmondja, Katalin grófnő rezidenciája), tőlünk jobbra a szépen felújított kastély (melyet a fiúk laknak családostul). Ezt csak a köré ültetett fák mögül szemlélhetjük meg, hogy ne zavarjuk a család magánéletét. Ezután az éppen szállodává alakuló, régen is a család vendégei számára fenntartott „új kastély” mellett haladunk el, ezt romantikus módon alagút köti össze a másik épülettel. Érdekes elmélázni, hogy az évszázadok során ki milyen szándékkal osonhatott át rajta az éj leple alatt. Utunk a birtokot átszelő patak mellé épített, ma is gépházként emlegetett vendégházhoz vezet, ahol a népes vendégsereg éppen reggelijét költi. A személyzet kedvesebb az engem telefonon röviden lerázó nőnél, még a konyhába is bepillanthatunk, ahol Ugron Zsolnát főzni láttuk a tévében.
Rövid túránk véget ér, útitársnőim is hajlandóak elbúcsúzni, miután belátják, munkaadóihoz tökéletesen lojális kísérőnkből semmilyen zaftos pletykát sem lehet kihúzni a hazatelepült grófokról.
A falu erődtemplomát is csak kívülről tudjuk megszemlélni, de legalább senki sem tiltja, hogy fényképeket készítsünk. Ebbéli elfoglaltságunk közben találkozunk egy szentgyörgyi úriemberrel, aki valami hagyatékügyben látogatott Zabolára. Kérdésére, hogy honnan érkeztünk, az egyszerűség kedvéért Budapesttel felelünk. Erre közli: „na, akkor olyan helyről érkeztek, ahol még kevesebb a magyar, mint itten”, merthogy, mint tudomást szerzett róla, a zsidók nagyon elszaporodtak. Mint elmondja, régen kifejezetten szimpatizált ezzel a népcsoporttal, de most már nem tudják átverni, tisztában van vele, hogy felesküdtek a magyarság elpusztítására, az Echo Tv őt kiokosította erről. Javasoljuk neki, érdemes lenne gyakrabban használni a távirányítót, nem biztos, hogy a témában legobjektívebb csatornánál ragadt le.
Innen a falumúzeum felé vesszük az irányt, s ez messze felülmúlja a várakozásainkat: egy egész épületet betölt Pozsony Ferenc néprajzkutató, a falu szülötte, gazdag moldvai csángó gyűjteménye, mely a gorzafalvai fazekasság remekműveit is magában foglalja. A múzeumot vezető fiatalember kezeslábasban fogad, éppen a zabolai gyűjteménynek otthont adó százéves parasztház repedéseit készül kijavítani hagyományos tapasztásos technikával. Már az ablakokat is leragasztotta újságpapírral, ennek ellenére beereszt bennünket, így az ott kiállított tablókról az eddig hiányos képi dokumentációt is kiegészíthetem. Remek fotót találok a svájci villáról, és a kastély jelenlegi állapotáról is, sőt, egy olyan grafikát is kiállítottak, ami egy korábbi állapotot mutat. A rajta látható egyemeletes épület jobban hasonlít egy szerényebb kúriára, mint igazi kastélyra. A fiatalember azt mondja, az 1867-es felújítási munkálatok nem sokkal az után kezdődtek, hogy valamelyik Mikes ős házasságot kötött egy dúsgazdag svájci óragyáros lányával. A szerelem csodákra képes, vagy legalábbis emeletráhúzásra.
Dél van, mire végzünk a kincseket rejtő múzeumban, nehéz búcsút venni a felkészült fiatalembertől, de indulnunk kell, ha emberi időben szeretnénk Temesvárra érni. Legalább kedvenc információforrásunk is nekiállhat a tapasztásnak.
Bár történelmi múltja ellenére a falu látnivalói jelenleg fél nap alatt megtekinthetők, tény, hogy az évszázadok nem repültek el nyomtalanul Kovászna megye – turisztikai potenciálját még korántsem kiaknázó – gyöngyszeme felett. Még hívatlan, gunyoros kedvű vendégként is megcsap a varázsa. A szebeni séta közben azon mélázom, méltó-e egy hétköznapi riportban beszámolnom az ott szerzett élményekről. Egy levél illendőbb lenne: „Édes néném…”