Vizes centenárium Szatmáron

Száz esztendeje működik a vízmű Szatmárnémetiben, abban a városban, melynek lakossága az ország egyik legkiválóbbi minőségű vizét issza. Sike Lajos riportjából kiderül, hogy immár a megye jó vízben szegényebb számos települése is a szatmári fölösleggel olthatja szomját. Írásunk az Erdélyi Riport 2012/2. számában jelent meg.

Bukaresti, kolozsvári, de még székelyföldi vendégeim is dicsérik a szatmári ivóvizet! Mi az, hogy ők, bihari anyósom is mind azt zengedezte: „Nálatok még a víz is jobb, ugyanabból a mentából ízletesebb tea fő!” Gyergyói barátom meg többször kérdezte: „Hogy lehet az, hogy nálunk, a havasok alatt, a kristálytiszta források és patakok hazájában nem jön a vezetékből ilyen jó minőségű és hűs víz, mint nálatok, az alföld peremén?” Mindezekre rendszerint azt mondom, amit az itteni „vizesektől” hallottam: nem felszíni langyos és piszkos gyűjtőtavakból, sok tisztítás után, hanem a felszínnel nem érintkező, mély tárolókból kapjuk az ivóvizet. Néha hozzáfűzöm: a természet így kárpótolja a szatmáriakat azért, hogy a legjobb borok távolabb, Tokajban és Belső-Erdélyben forrnak!

Az a tény, hogy épp százéves a szatmárnémeti vízmű (csak két-három erdélyi és partiumi városban volt hamarabb vezetékes víz), alkalmat ad egy kicsit körüljárni a témát. Amit senki nem ismer jobban, mint Szováti István részlegvezető mérnök, aki 41 éve dolgozik a ma Apaservnek nevezett vállalatnál.

Amikor a mélység a csúcs! „Ez a víz, amelyet mi most iszunk, öt-tíz, de a távolságtól függően lehet, hogy tizenöt-húsz éve esett le csapadékként a Szamos és a Tisza közelebbi vízgyűjtőterületén, s szivárgott lassan át a kavicsrétegeken abba a hatalmas föld alatti víztárolóba, amely több négyzetkilométeren át a város övezetében található, száz-százhúsz méter mélyen. Tíz-tizenöt éve kaptunk erről pontosabb adatokat, amikor izotópos vizsgálattal felmérték a Szamos-medence víztartalékát, vele azt is, hogy a föld alatt milyen irányba áramlik a víz, és milyen anyagokat tartalmaz. Akkor vált egyértelművé, hogy a szatmári vízkészletekben lévő mangán és vas a nagybányai érchegységből származik, ami oxidálással, vagyis levegőztetéssel aránylag könnyen kicsapódik. A felszíni vizekhez viszonyítva, a miénket alig kell kezelni, tisztítani a vezetékbe való pumpálás előtt, benne maradnak az ásványi anyagok, ezért olyan jó az íze, s mivel mélyről jön, az év minden szakában kellemesen hűs. A klórozást, ami más városokban annyira érződik, jobbára már azzal elkerüljük, hogy kényesen vigyázunk mélyfúrású kútjainkra, nemcsak az elkerített védőzónával, de azzal is, hogy 30 méterig le vannak betonozva, nehogy felszíni szennyezés érje őket.

Szováti mérnök szerint bátran leírhatjuk, hogy a szatmári az ország legjobb ivóvize, még akkor is, ha nem minden szatmárinak ez a véleménye. Majd kisvártatva hozzáteszi: „Persze, az aradival együtt, mert ők is ilyen mély kutakból nyert vizet isznak. Nekik is olyan bőséges a tartalékuk, mint a szatmáriaké, ezért tudnak a szomszédos Békés megyének is adni belőle, a román–magyar határ menti együttműködés keretében.” Aztán a pontosság kedvéért még módosít egy kicsit a szakember: Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is ilyen kutakkal kezdték annak idején a vízszolgáltatást, de a lakosság gyarapodása és a készletek végessége miatt ma vegyes az ellátórendszerük, vagyis felszíni vizet is használnak.

Visszatérve a kezdetekhez, Danku Pál mérnök, helytörténész, aki többek között a szatmári víz történetét egy könyvecskében foglalta össze, úgy látja: akár fényesebb is lehetett volna ez a történelem. Ezzel arra célzott: ha annak idején jobb a városvezetés hozzáállása, Szatmárnémeti Kolozsvárt, Aradot és Marosvásárhelyt is megelőzhette volna a vezetékes vízhálózat létrehozásában, hisz a vízellátás első terve már 1868-ban elkészült. Aztán 1897-ben Zarka Elemér mérnök az első 14 (90–110 méter mély) kút helyét is kijelöli a Kossuth-kertben. Ezek a kutak a legutóbbi évekig működtek. Csak az után zárták le őket, hogy az Apaserv kakszentmártoni központi vízművét korszerűsítették, s hozzá új kutakat is fúrtak. „Ha egy kicsit ügyesebbek a város akkori vezetői, központi, vagyis pesti kormányzati pénzeket is kapnak a kivitelezéshez. De egyesek túlzottan okosnak tartották magukat, és egy ideig fölösleges dolgokra pazarolták idejüket és energiájukat. Például arra, hogy a víztornyot a város központjában, a székesegyház közelében akarták megépíteni. Szerencsére ezt a többség elvetette!” – mondja Danku Pál.

Ivóvizet vidékre A beszélgetést Leitner Jánossal, az Apaserv igazgatójával (képünkön) folytatjuk. Bár Szovátinál jóval fiatalabb, ő is régi motoros a vállalatnál. Azt kérdezem tőle, miként lehetséges az, hogy ma a százezres város egész lakossága, statisztikailag 99 százaléka ezt a kiváló vizet issza és használja mosakodásra-fürdésre, mégis sokkal kisebb a vízfogyasztás, értesüléseim szerint 50-60 százalékkal, mint a rendszerváltozás előtt volt.

„Ez egyrészt a nagy vízfogyasztó üzemek – például a textilgyár – korszerűsítésével vagy bezárásával magyarázható, másrészt a lakosság megtanult jobban gazdálkodni a mind drágább ivóvízzel. Ez különösen jól érzékelhető az utóbbi három-négy évben, amikor 25 százalékkal csökkent a fogyasztás. Ezt bárki nyomon követheti, hisz ma már minden fogyasztónak van saját vízórája. Sokan rájöttek, hogy a kerti virágok locsolásához túl drága a csapvíz, s a fürdéshez sem kell a kádat teleengedni forró vízzel, mert a tusolás is megteszi.

Egyébként a szatmári vízmű a feleslegből mind többet ad a megye falvainak. Ami azért is üdvözlendő, mert több község lakossága, különösen az érmelléki részeken, hosszú ideje nélkülözte a jó minőségű, vezetékes vizet. „Valóban bőséges a feleslegünk, hisz a meglévő 64 kútból jelenleg mindössze 36 ad vizet a rendszerbe. A többi jelentős része a biztonságos tartalékot képezi, hisz bármilyen meghibásodás és karbantartás esetén többet-kevesebbet üzembe kell állítanunk. Mindazonáltal egy sor községnek már mi szolgáltatjuk a vizet. Például Vetésnek, Pusztadarócnak, Szamosdarának, Szatmárudvarinak, Mikolának, Batiznak, Szatmárzsadánynak. A most épülő két nagyobb vezeték elviszi majd a szatmári vizet Erdődre, Majtényba, Krasznaterebesre, Királydarócra, Érszentkirályra, de lassan Nagykárolyra is, ahol évtizedek óta problémás a vízellátás.”

Az elmondottakból kitetszik: ellentétben több más vidékkel, Szatmár az eljövendő évtizedekben sem szenved majd hiányt minőségi ivóvízben. Leitner János a következő harminc évre akár írásos garanciát is adna erre. Persze, a kellő vízkészletek mellett szükség volt olyan biztonságos pénzügyi háttérre is, mint a most zárult 34 millió eurós uniós pályázat. Ekkora összeget eddig egyetlen hazai százezres város sem kapott víz- és csatornarendszerének teljes rehabilitálására. Kicserélték a százéves fővezetékeket, rendbe tették az egész hálózatot, a legkorszerűbb gépészeti és informatikai eszközökkel, vízminőség-ellenőrző laboratóriumokkal látták el a vállalatot. Ez a hatalmas pénz jobbára a föld alá ment, hatása viszont igen jelentős. Joggal mondhatta Ilyés Gyula polgármester: „Ha én ilyen nagy pénzt kapnék városfejlesztésre, néhány év múlva Szatmárnémeti már Nagykárolyból is Chicagónak látszana!”