Az egyház nem a sarokból kiabál

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület főpásztorát, CSÛRY ISTVÁNT 2011 januárjában szentelték fel teljes mandátumú püspökké. Helyzetértékelő beszélgetésre és az igazgatótanács 2011. december 9-én született, „függetlenségi” nyilatkozattal felérő határozatának értelmezésére Szilágyi Aladár kérte fel az egyházi vezetőt. Az interjú az Erdélyi Riport 2012/2., január 20-i számában jelent meg.

Javasolom, kezdjük egy viszonylag aktuális kérdéssel. Információi szerint református közegben hogyan zajlott le a népszámlálás, s mit tudnak az eredményekről?

Hozzánk is eljutottak a nem hivatalos eredmények, eléggé lehangolóak. Ugyanis majd minden közösségből, ahonnan adatokat kaptunk, arról szólnak, hogy kevesebben vagyunk, annál is kevesebben, mint gondoltuk volna. Nem vigasz, hogy a mellettünk élő többségiek is megfogyatkoztak. Az arányok nagyjából ugyanazok maradtak, mint korábban. Ennek ellenére úgy érezzük, tartalékenergiákat mozgósítva fogjuk a problémákat kezelni. Főleg a missziót megerősítve, amennyire lehet, enyhíteni a gondokat.

A kérdéshez szorosan kapcsolódik az úgynevezett „népszámlálási reformátusok” aránya. Gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy mindazoknak, akik jó esetben reformátusnak vallották magukat, talán a negyven százaléka soha meg nem fordult a templomban…

Így van, azzal a pontosítással, hogy ez városi környezetben jellemző. Ugyanis a falun élők, nem csak a reformátusok, inkább „egyháziasak”, ott a szokások, a hagyományok javítják a mutatókat. Falusi környezetben a népszámlálás végeredménye 95 százalékban fogja igazolni a várakozásainkat. Városon nagyobb a lehetőség a „rejtőzködésre”. Ez bármelyik felekezetet érinti. Merem azt állítani, hogy ahol a népszámlálás nyomán csökkenést fogunk fölfedezni, az főleg a rejtőzők köréből fog mínuszként jelentkezni. Az egyház nem számol kevesebb aktív egyháztaggal, a különbség a passzív rétegben – amit mi megannyiszor próbálunk megcélozni – fog jelentkezni. Ez nem valamiféle egyházi önelégültség, hanem rámutatás arra, hogy íme, mennyivel hamarabb morzsolódnak le azok az emberek, akik nem kötődnek valamilyen közösséghez. Egyházi minőségemben azt mondanám: az egyházhoz. De mondanám bárkinek, hogy próbáljon valamilyen közösséghez, egylethez, bármihez tartozni, mert ezek olyan erők, amelyek többé-kevésbé vissza tudják tartani a lemorzsolódástól.

Az egyházi iskola helyzete az utóbbi egy esztendőben változott-e valamit?

Az új tanügyi törvényben sok olyan pozitívum van, ami kedvezően hathat az egyházi oktatásra. A jogszabály kimondja: az állam köteles minden oktatási intézményt támogatni, tehát az egyháziakat is. Gondunk viszont az, hogy a román állam még mindig „nem érti”: a protestáns egyházak vagy általában a magyar egyházak hogyan gondolkodnak. Még mindig úgy vélik, egy egyházi tanintézetnek kötelező módon lelkipásztori vagy lelkészi jellegű diplomát kell adnia. 2011 nyarán a küzdelmünk arról szólt, azért jelentem meg én is az oktatási minisztériumban, hogy világossá tegyük: mi olyan embereket akarunk nevelni, akik az egyházból indulnak társadalomépítő feladatok felé, akik magukkal viszik ezt az erkölcsöt, ezt a szellemiséget. Úgy érzem, a jelenlegi, francia kötődésű miniszter érti is ezeket a dolgokat, de a romániai helyzet alakítja ki azt, hogy mégsem tudnak teljes mértékben elfogadni bennünket. Jelenleg a legnagyobb gondunk, hogy tudtára adjuk a vezető embereknek, ne csak a teológia, ne csak a humán tárgyak irányába engedjék meg a képzést, hanem kapjunk szabad kezet a reálszakok felé is, az informatika vagy bármilyen olyan tantárgy irányába képezni a fiatalokat, amellyel szerepet vállalhatnak a társadalom építésében.

Ami a konkrét építő jellegű egyházi tevékenységet illeti, a helyi önkormányzatok hogyan viszonyulnak a kezdeményezésekhez?

Felemás a helyzet. Ki kell mondanunk: ott, ahol a magyar tanácsosok többségben vannak, mindig szebb eredményeket lehet felmutatni. Ezért van szükségünk minden szinten kellő képviseletre, a magyar érdekvédelemnek mindenütt jelen kell lennie. Ha ezt nem igényelnénk, ha ennek a szükségességét nem mondanánk ki, a saját igehirdetésünket se vennénk komolyan. Az Isten népét kell szolgálnunk, az Isten népével nekünk olyan feladataink vannak, amit szolgálatnak nevezünk.

Mennyire sikerült helyes vágányra terelni a szekusdossziék, a számonkérés ügyét, hogy valóban a történelmi-erkölcsi tisztázásnak feleljen meg, és ne váljék se az indulatok felkavarásának, se a kicsinyes bosszúnak vagy manipulációnak az eszközévé?

Úgy érzem, tapasztalható egyfajta csillapodása a kedélyeknek, viszont e téma mögött ott vannak a következő kérdések. Ezek a kommunizmus kezdeti időszakának, 1956-nak, 1968-nak a nagy kérdései. Jelenleg úgy áll a dolog, hogy hiába szorgalmazom az úgynevezett kutatóbizottságot, mindig azt a választ kapom, hogy nem bocsátanak a rendelkezésükre több anyagot. Ami már megvolt, azt feldolgozták, de én ennek nem tudok annyira hinni, mert úgy tűnik, az egész „múlt” a hetvenes–nyolcvanas évek egyfajta történéseiről szól, de kimaradt az előző korszakok még több áldozattal járó történelme. Ha belekezdtünk egy dologba, azt vigyük is végig. Azt hiszem, hogy a megnyugvásról, a célok eléréséről akkor fogunk tudni igazán beszélni, amikor ezt a szörnyű világot, amit magunk mögött hagytunk, amit a kommunizmusnak szoktunk tulajdonítani, az elejétől a végéig feltérképezzük. Nagy hiányosságokat érzek, magamban is érzem, hogy saját kérdéseimre sincsenek meg a feleletek.

December elején látott napvilágot az az igazgatótanácsi határozat, amely a hazai közéletet, az egyház és a politikum jövőbeli kapcsolatát érinti jelentős kérdésekben. Miért volt fontos, hogy az egyházi vezetés már most tudassa a hazai magyar pártokkal az elvárásait, illetve viszonyulását?

Többen megkérdezték, miért éppen 2011. december 9-én született meg ez a határozat. Voltak, akik a dátum mögött valamilyen választ feltételeztek bizonyos külső kihívásokra. Egyáltalán nem arról szól ez a dolog, hanem arról, hogy a gyülekezeteket vezető lelkipásztoraink jelezték: igen kemény előkészületek vannak arra, hogy helyi önkormányzati vagy parlamenti szinten mekkora tere lesz a magyarságnak. Elmondták, hogy különböző román pártok is megkeresték őket, azt is, hogy a megszaporodott magyar pártok jelenléte újabb és újabb kérdéseket vet fel. Személyesen is megtapasztaltam, hogy ezek a csoportosulások keresik az egyházakat, és próbálják bizonyos formában befolyásolni őket. Ebben a helyzetben a legkiszolgáltatottabb maga a lelkipásztor. Ugyanis a gyülekezet tagsága nagyon sokszínű, ha a lelkipásztor nem úgy cselekszik, ahogy egy-egy csoportosulásnak megfelel, abban a pillanatban őt kezdik el kritizálni. Sok esetben tanúi voltunk annak, hogy ez a kritika kemény felelősségre vonást jelentett. A lelkészt okolják azért, mert nem vagyunk ott, mert mit csináltunk, mert nem támogattunk. De amikor meg kellene állapítani, hogy mit is támogassunk, vagy hogyan, akkor jön a vállvonogatás, és az a felismerés, hogy… mi nem tudjuk, de azért elvárjuk. Ebben a helyzetben, amikor a gyülekezetek problémái egyházkerületi szinten megháromszázszorozódnak, ugye, mert háromszáz gyülekezetünk van, egy egyházkerület vezetője vagy vezetősége azzal kerül szembe, hogy ezen a szinten mit lehet lépni. Mi az, amit nekünk látnunk kell? Ha ezt a határozatot valaki megvizsgálja, a következőket látja: mi nem foglalkozunk a pártokkal, akkor sem, ha valakinek a füle azt hallja ki. Engedjük, hogy a pártok azt tegyék, amit akarnak. Hogyha egymást a kampányban bántani fogják, ám bántsák, de nem a mi felhatalmazásunkkal. Engedjük a pártokat élni. De azzal a felkiáltással – és ez a lényeges dolog –, hogy az egyház a maga pártonkívüliségét igyekszik, amennyire lehetséges, hangsúlyozni. Azért, mert már elkezdődött – hiába mondják, hogy nem kezdődött el –, igenis elkezdődött a kampány. Jómagam is felsorolhatnék néhány ilyen megbeszélést, de nem tehetem, mert ezek mindig arról szólnak, hogy „maradjon közöttünk…” Nem, az integrációs törekvéseknek, ha komolyan vesszük, az egyház részéről azt kell követniük, hogy minden irányba igyekezzen jó kapcsolatokat tartani. Persze, magyarul nehéz azt kifejezni, hogy mi is az „egyenlő távolság”, mert mindenki a „messzeséget” látja benne. Nem, ebben a határozatban benne van, hogy a közelség építését mi a magunk részéről előtérbe helyezzük, de elvárjuk a másik részről is. És elvárjuk azt is, hogy a pártok egymás közötti csatározása ne arról szóljon, hogy egyik a másikat alányomja, hanem hogy keressük meg azokat a pozitívumokat – és mi segíteni fogunk ebben, ha rajtunk múlik –, amiket egymás mellé rakva érdemes tovább vinni. Elgondolásom szerint az egyházat akkor tudjuk megerősíteni, modern keresztyén egyházzá változtatni, ha konszolidálni tudjuk az erőinket, és integrálni tudjuk az embereinket. A pártok is ezen az úton fognak tudni együttműködni, hogy – ez a legfőbb cél – azt a magyar embert szolgálják, aki itt él a Partiumban vagy Erdélyben. Amikor az igazgatótanács elé terjesztettük ezt a határozatot, akkor éppen ezt a nagyon fontos ügyet tartottuk szem előtt. Van egy kis teológiai gond a határozattal, amit igyekeztem érzékeltetni az igazgatótanáccsal. Klasszikus teológusaink, mint Barth Károly vagy Bonhoeffer, mindig arra hívták fel a figyelmet, hogy az egyháznak benne kell lennie a társadalomban, s az egyenrangúságot kell keresnie. Mi viszont olyan helyzetbe jutottunk, hogy ezt az „egyenrangúságot” nem hangoztathatjuk, mert nem értik az emberek. Ezért kell úgy viszonyulnunk, mintha egy picit „magasabb rendűek” volnánk, de nem azért, mert valakinek felette akarunk lenni, hanem hogy érezzék: van „fölfelé” tekintés. Persze, ha rajtunk keresztül fölfelé néznek, az ég felé tekintenek az emberek, akkor érik el a valóságos céljukat. Nem akkor, ha felsőbbrendű valakiket látnak bennünk.

A szövegben egymást követi két elég kemény mondat, egy kritikus és egy önkritikus jellegű. Az első úgy hangzik: „Nem hallgathatjuk el a tapasztalatokat, hogy ebben a folyamatban a politikai pártok tekintélye és hitele a mélybe zuhant.” A második: „Az is igaz, hogy a mennyei vezetést nélkülöző egyházi politizálás is megbukott.” Értelmezné ezeket a kijelentéseket?

Nagyon szívesen. Nem lehet úgy továbblépni, hogy az ember ne nézzen szembe a hiányosságokkal, a tévedésekkel, amiket elkövet. Erről szól a protestantizmus. Nem arról, hogy a hajdani katolikusokkal szemben protestálok csupán, hanem szembe merek nézni saját magammal is. Ha azt mondom, hogy jólesik a bűnbánat dolgát keresnem és megélnem – ugye, így kezdődik minden istentisztelet, sőt, az új liturgiába Kálvin bűnbánó imádságát is beillesztették –, akkor egy új fordulópontján az életemnek, amit most például a választás fog hozni, illik szembenéznem azzal, hogy mi nem sikerült. Hogyha valaki ezt a mondatot kifogásolja, akkor szépen felkérem arra, bizonyítsa be, hogy nem így van! Sikerült integrálnunk a partiumi magyarságot? Nem sikerült. Sikerült a református egyháznak – hadd beszéljek csak magunkról – úgy konszolidálnia a helyzetét, hogy megerősödjön körülötte a magyar közösség, amelyiket szolgálja? Nem sikerült. Most senkit nem bántok, igyekszem magamat se bántani. Ezt elmondtam az igazgatótanácsban is, ahol felmerült ez a kérdés, igyekeztem elmondani: nem bántani akarom a pártokat körülöttünk, nem bántani akarom a jelenlegi, Csűry István vezette református egyházat, csupán szembenézni, regisztrálni és tudatosítani a helyzetet. A lélektan azt mondja, hogyha az ember tudatosítani képes valamit, már elindult a gyógyulás útján. Tudatosítani, hogy itt változásokra van szükségünk, hogy itt vannak mulasztásaink. Nem akarunk senkit bántani, nem akarjuk senkire ráfröccsenteni a sarat, hanem azt szeretnénk elérni, hogy ismerjük fel: itt nekünk sok tennivalónk van. Mi ezt az üzenetet akarjuk elmondani a pártoknak, az egyháznak. És ezt akarjuk elmondani a gyülekezeteknek, ahol nem tudtunk előrelépni, ahol nem tudtunk társadalmat, ezen belül egyházat építeni, ezen belül politikát művelni, ami a javukra szolgáljon. Nézzük meg, hogyan lehetne mindezt sikerre vinni! Szerintem ezért fontos ez az igazgatótanácsi határozat, amelyet – hadd mondjam nagy örömmel – két tartózkodás mellett elfogadtak, ez az a határozat, amely végre-valahára ki merte mondani azt, hogy az egyház független, azt, hogy az egyháznak van szava a közéletben, és nem beszólva, a sarokból kiabál, hanem egyféle „felülhelyeződést” érzékeltetve igyekszik elmondani a véleményét azoknak, akik majd felelősségre jutnak. Egyébként nem tudjuk vállalni teljes lelkiismeretességgel azt, hogy szólítsuk fel az embereket a választásra. Mert ha arra biztatjuk őket, hogy menjenek el szavazni, rákérdeznek: Miért szavazzak, kire szavazzak egyáltalán? Ahogy ma én látom, saját gyülekezetemből indulok ki mindig, ahová ezer ember tartozik – ez elég reprezentatív szám –, jelenleg a híveim hetven százalékát abszolút nem érdekli, hogy mi jön. S ha tudja is, hogy mi, akkor azt fogja mondani, lehet, hogy korábban le fogok feküdni, de engem ne zavarjanak azzal, hogy urnát tolnak az orrom alá. Nekünk nem azzal van a legnagyobb gondunk, hogy egyik oldalról is, másik oldalról is elkezd tíz ember vitatkozni, hanem hogy a tömeg egész egyszerűen közömbös marad. Márpedig ha a tömeget nem érdekli a választás lehetősége, akkor lehetnek nagyszerű politikusaink, nem kerülnek oda, ahová kellene, és a közömbösség eluralkodhat a magyar társadalomban. Ötven év múlva azt mondják majd a tudósok, akik a társadalmi mozgásokat fogják vizsgálni, igen, ez meg ez történt, mert ott szerencsétlenkedett a pártok sokasága, ott szerencsétlenkedtek az egyházak, ott szerencsétlenkedett mindenki, ahol tehette. Én ezt a szerencsétlenkedést nem szeretném, hanem felelősen látni azt, kik azok, akikkel el lehet indulni, együtt lehet cselekedni.

Voltak olyan lapok, amelyek nem hozták le ezt a határozatot. Erre néhány nap elteltével püspök úr kissé elkeseredetten reagálva, főpásztori levelet írt a lelkipásztoroknak, a gyülekezeteknek. „A sajtószabadság idején a partiumi sajtó egy része nem közli a mintegy negyedmillió református ember egyházügyi kormányzatának határozatát, visszautasítják hírül vinni a döntést azokhoz, akik pénzükkel vásárolják és így fenntartják ezeket a lapokat – olvasható a püspöki levélben, melynek a végére még keményebb mondatok kerültek. – Kérem a lelkipásztorokat, saját védelmük érdekében is, hogy hozzák nyilvánosságra mind a határozatot, mind a megjelenés elmaradásának okát. Ilyen körülmények között még határozottabban állítom, hogy sötét erők kívánják drága egyházunkat Krisztus áldozata révén kiemelt helyéről letaszítani.” Mi lehetett ennek a „cenzúrázásnak” az oka?

Ha az igazgatótanács hoz egy ilyen határozatot, egy nyilatkozatot, amelyet ha nem indulatból, nem előítélettel kezdenek el vizsgálni, akkor nincs olyan másik egyház, nincs olyan párt, közösség, egyszerű ember, aki ne ismerhetné fel: igen, ha mindenki így gondolkodna, akkor valóban létrejöhetne az integráció, amit állandóan emlegetnek. De vannak olyan újságok, amelyek nem veszik észre, hogy amit a lelkipásztorok, a gyülekezetek védelmében elmondtunk, az a sajtó védelmére is szól. Mert a sajtó is juthat olyan helyzetbe, hogy nem kívánt befolyás alá kerül, s akkor a szerkesztőnek eszébe juthat: „reformátuséknak volt egy határozatuk, amit a saját javunkra is fordíthatunk”. Ha nem jut el eddig a felismerésig egy szerkesztő vagy egy párt, akkor legalább tartaná tiszteletben, hogy van egy olyan vélemény, amit igazgatótanácsi szinten fogalmazott meg a református egyház, s a médiumnak nincs joga megtagadni annak a közlését. Jómagam hosszú ideig voltam a Harangszó főszerkesztője, saját tapasztalatomból tudom, hogy a mérlegelés nem csak annyiból áll, hogy egy szöveg a sajtóba kerülhet-e vagy sem, ennél sokkal összetettebb dolgok vannak a háttérben. Akkor is közölniük kellene, de mert nem közölték, azért használtam azt a kifejezést, hogy „kitakarták a református egyházat”. Merem állítani, hogy ezt tették ezek a lapok, ebben benne van az, hogy olyan erők működnek, amelyek nem akarják engedni, hogy ilyen felszabadult, független vélemények megfogalmazódjanak. Valakiknek mintha még mindig céljuk lenne az, amit a középkori egyházról is mondtak, hogy „jótékony butaságban tartja az embereket”. Nem, eljutottunk oda, hogy a demokráciában a demokrácia elemeit nem a jótékony butaság mögé kell szorítani, hanem fel kell szabadítani az embereket. Ha valakinek van véleménye, hadd mondhassa el. Ha az egyháznak van véleménye, nincs joga egyetlen sajtóorgánumnak se eltitkolni azt. Honnan tudja az illető szerkesztő, hogy aki olvassa az ő újságját, az nem értene egyet a tőle eltitkolt véleménnyel? Ha nem értenek velünk egyet, bizonyítsák be, hogy rosszul gondolja a református egyház. Máskülönben nem foglalkoztam azzal, hogy melyek ezek az újságok, egész egyszerűen befelé fordultam, az egyházamhoz fordultam, és a háromszáz gyülekezetnek leírtam ezeket a gondolatokat. Mintegy jeleztem, hogy nem feltétlenül a sajtóból kell megtudniuk, hanem a lelkipásztor szájából. Olyannyira, hogyha esetleg a lelkipásztornak más a véleménye, a presbiteri gyűlésen mondja el, vagy hallgassa meg a presbiterek véleményét, s az jöjjön vissza hozzánk. Fájt, hogy bizonyos lapok megtagadták a határozat közlését, de nem kezdtem hadakozni ezek ellen az újságok ellen, szívük joga ezt tenni. Esetleg a következőkben nem fogjuk ezeket a kommunikációs csatornákat igénybe venni. Hogy mindez nekik válik a hasznukra, s nekünk lesz a kárunkra, az majd eldől.