Épített örökségünk megmentése

A témához legtöbb inspirációt kínáló helyen: a váradi vár falai közt kezdődött az a beszélgetés, melynek alkalmával munkatársunk, Szilágyi Aladár a partiumi-erdélyi műemlékvédelem múltjáról, jelenéről, jövőjéről faggatta a jeles szakembert, EMÕDY TAMÁS építész, műemlékkutató, restaurátort. A beszélgetés az Erdélyi Riport 2012/2. számában jelent meg.

Mikor kezdtél műemlékekkel foglalkozni?

Huszonöt évvel ezelőtt. Ebben jelentős szerepet játszottak a rendszerváltás előtti, az erdélyi műemlékállományt dokumentáló, felmérő kirándulások, melyek során elsősorban annak egyre drámaibb állapotban levő szeletei, a szórványvidékek és az akkortájt exodusuk utolsó fázisába lépő szászok emlékanyaga tett rám lesújtó hatást, olyat, mely a mai napig meghatározza az örökségvédelem szerepére vonatkozó szemléletemet. Később, az egyetemen az épülettervezés mellett kifejezetten kerestem a műemléki problémakört érintő feladatokat. 2000-ben végeztem, azóta szinte kizárólag műemlék-kutatási és helyreállítási munkáim voltak.

Említenél néhány általad kutatott, a felügyeleteddel restaurált objektumot?

Ezek zöme a Partiumban található. Bihar megyéből talán Érábrány, Mezőtelegd, Magyarremete, Albis, Siter, Jákóhodos, Köröskisjenő a leglátványosabbak, ezek majd mindegyikében a helyreállítást átfogó épületkutatás, falképvizsgálat, régészeti feltárás előzte meg. A Szilágy megyei tervek közül Szilágysomlyót, Somlyóújlakot, Krasznahorvátot, Menyőt említhetném, Szatmárból Tasnádot, Ákost, Berét, Csomaközt: utóbbiaknál csak a kutatások és a tervek készültek el. Az erdélyiek közül Berekeresztúr és Mikháza méltó említésre, utóbbi katolikus templom, csakúgy, mint a micskei, palotai, giródtótfalui, túrterebesi, szilágysomlyói és több váradi plébániatemplom.

Melyik kínálta a legjelentősebb szakmai kihívást?

Hármat emelnék ki: az érábrányit, a siterit és a magyarremeteit. Mindegyiküknél komplex feladatot jelentett összhangba hozni a korlátozott anyagi lehetőségeket, a képzett szakembergárda hiányában is minőségi és szakszerű kivitelezés igényét, a néhol kényes statikai problémák megoldását, a kutatások során azonosított középkori építési fázisok és épületelemek bemutatását, a lassú ütemben feltárható falképek integrálását a puritán protestáns térbe. Ábrány eredetileg premontrei kolostortemplom volt, az egyházkerület egyetlen olyan temploma, amelyik romos állapotban volt, mivel a harmincas években egy újat építettek melléje. Öt éven keresztül végeztünk feltárásokat körülötte, aztán a szentélyében izgalmas Árpád-kori falképek kerültek elő. Most folyik ezek tisztítása, konzerválása, 2004–2005-ben tető került a templomra, de már azelőtt elkészült a teljes helyreállítási terve, és azt a következő években sikerül kivitelezni, ugyanis bekerült a Nemzeti Restaurálási Programtervbe. Siter is látványos, ott az ásatások és a falkutatás során több, román kori periódust azonosítottunk, rekonstruálhatóvá vált az eredeti térképzés minden eleme. Mind a minőségük, mind a koruk és ikonográfiájuk szempontjából kiemelkedően értékesek a szentély és a diadalív falképei. A Belényesi-medencei Magyarremetén a kutatások eredményei nyomán visszaállíthattuk a Zsigmond-kori állapotot, és kiderült, hogy az egész templom tele van freskókkal, ezek restaurálása éppen csak elkezdődött.

A szakemberek számára meglepetések várhatók-e még?

Egyre kevésbé. Az elmúlt tíz-tizenöt évben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület területén igyekeztünk valamelyest behozni azt a hatalmas lemaradást, ami egész Erdély műemlékeinek kutatottsági szintjére jellemző. A térség egyetlen országának műemlékállománya sem ennyire kevéssé kutatott, dokumentált, mint a romániai. Jól működő intézményrendszer híján a műemlékekkel kapcsolatos adataink rendkívül hiányosak. Ezt próbáltuk ebben a szűkebb régióban legalább a református egyházi épületek körében bepótolni, kihasználva, hogy egy használatban lévő, élő gyülekezetű templom esetében húsz-huszonöt évenként sort kerítenek belső vagy külső tatarozásra. Noha az egyházközségek kötelezettsége, hogy műemlék esetében ezt jelezzék, ez gyakran nem történt meg, így rendszeres monitorizálás és terepezés kellett ahhoz, hogy az egyszerű tatarozások alkalmat teremtsenek egy alaposabb kutatáshoz, s ennek alapján készüljön a helyreállítási terv. Volt egy periódus, 1999–2007 között, amikor ennek költségeire eséllyel lehetett pályázni a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának programjainak keretében. Erre itt, Romániában nem volt finanszírozás, jelenleg is minimális a lehetősége. Így sikerült az egyházkerület műemlékállományát hetven-nyolcvan százalékban átfésülni, elsősorban a középkori eredetű templomokat. Nem kizárt, hogy néhány templom tartogat még meglepetéseket, jól példázza ezt Biharvajda esete, mely a műemléklistán sem szerepelt, s ahol egy sajnálatos tűzeset meg a lelkész körültekintő hozzáállása nyomán történt kutatás, s ennek eredményeként a 19. századi templom falaiban előkerült egy érdekes szerkezetű középkori rotondamaradvány.

Publikációkban a neved többször együtt fordul elő a jeles székesfehérvári falkép-restaurátor Lángi Józsefével…

Számtalan kutatást végeztünk együtt, közösen publikálunk, jó emberi és szakmai kapcsolatban vagyunk. Hasonló módon értékeljük az épületkutatás szerepét és a restaurálás módszereit is, ami azért fontos, mert túl a különböző aktuális charták elvi előírásain és javaslatain, sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem létezik szakmai közmegegyezés sem Romániában, sem Magyarországon a freskó-helyreállítások módozatait és korlátait illetően. Az említett templomok falképeit közösen tártuk fel, majd Lángi József ikonográfiával kapcsolatos ismeretei, gyakorlata döntő módon járult hozzá a jelenetek, képciklusok értelmezéséhez. Mértéktartó anyaghasználatú, körültekintő konzerválásai és a diszkrét, alázatos retusai ugyanazt a restaurátori szemléletet képviselik, amit magam is igyekszem követni.

Jártamban-keltemben másutt is a „vétkeid” nyomára bukkantam, például Szászföldön, Almakeréken, az Apafiak udvarházánál…

Ott a Mihai Eminescu Trust Alapítvány felkérésére végeztünk épületkutatást, s azt később régészeti ásatás is követte, lehetőséget teremtve arra, hogy a levéltári forrásokkal összevetve a 19. századi köntös alól kibontakozzon a késő középkori főúri rezidencia képe.

Kastélyokkal, nemesi kúriákkal másutt is több alkalommal foglalkoztál.

Ez a műemléki kategória a tulajdonviszonyok és a restitúció késői életbeléptetése miatt szenved, ritka a velük kapcsolatos sikertörténet. Sok esetben – ilyen a bólyai vagy az aranyosmeggyesi kastély – kutatásukat inkább a tudományos szempont vezérelte, semmint a restaurálás ígérete. Aranyosmeggyes – hasonlóan Alvinchez, Szentbenedekhez vagy Egereshez – az egyik legszörnyűbb állapotban lévő késő reneszánsz kastélyunk, tragikus állapotba jutott az elmúlt hatvan évben. A két világháború között is lakott kastély volt, viszonylag jó állapotban. 1945 után, főleg a 70-es évektől, rohamosan romlott az állaga, jelenleg úgy tevődik fel a megmentése, hogy romot konzerváljunk-e, hogyan lehetne bizonyos részeit tető alá vonni, vagy netán néhány helyiségét olyan állapotba hozni, hogy funkcionális is legyen. A helyi önkormányzat tulajdona, készítettünk rá egy megvalósíthatósági tervet, állapotából adódóan a szerkezetmegerősítésre téve a hangsúlyt.

A Székelyföldön dolgoztam néhány olyan kastélyban és udvarházban, ahol megvan a perspektívája a szakszerű restaurálásnak. Miklósváron és Köröspatakon késő reneszánsz épületmagokból a 18–19. században átalakított kiskastélyok kerültek vissza a Kálnoky család tulajdonába.

Gyergyószárhegy kastélyát a Lázár család már a 19. század végén felhagyta, az épület romos állapotban érte meg a második világháborút. A hetvenes években egy lelkes újságírónak, Zöld Lajosnak sikerült elindítania nagyobb lélegzetű helyreállítást egy képzőművészeti alkotótábor működtetése céljából, azonban ez nem fejeződött be. A rendszerváltás után többször felmerült a folytatása, s annak a lehetőségét is megteremtette 1999-ben az alkotótábor akkori igazgatója, Csutak István, hogy a restaurálást végre valóban szakszerű előkészítés előzze meg. Beindítottunk egy olyan régészeti tantábort, amely a Babeº–Bolyai Tudományegyetem régészeti tanszékén tanuló diákokat vonta be hat éven keresztül egy látványos eredményeket produkáló feltáró munkába.

A szakmán belül – gondolok itt Szabó Bálintékra Kolozsvárott, Guttmann Szabolcsra Szebenben és másokra – mennyire létezik együttműködés?

A szakma a rendszerváltozás előtt magánszorgalomból a műemléki problémakör felé is orientálódó építészekből, mérnökökből állt. Aztán megalakultak a különböző súlypontú, regionálisan szerveződő civil társaságok – Köpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság, Transylvania Trust Alapítvány, Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság –, és a szakma egységes volt, mindenkit a „közjó” iránti önzetlen elkötelezettség hajtott. Azóta ez az egység fellazult, hisz a szakma kibővült, professzionalizálódott, fiatalok végeztek – a korábbi műszakiak mellett művészettörténészek, restaurátorok, néprajzosok – és kezdtek a pályán működni; részben elvált egymástól a műemlékeket népszerűsítő szerep a szakmát gyakorlók más hangsúlyú aktivizmusától. Kétségtelen, hogy a szakmán belül tetten érhető másféle szegregálódás is, ennek kapcsán a szemléleti eltérések, főleg a piaci elvű orientáció gördít némi akadályt az aktív együttműködés elé. Ennek ellenére az erdélyi magyar műemlékes szakmán belül létezik kifelé is kommunikálható konszenzus a főbb kérdésekben. Ám erre, úgy tűnik, a politikum nem kíváncsi, s az aktív párbeszéd hiányában a műemlékvédelem problémaköre nem szerepel a politikai érdekvédelem stratégiái között, megreked az általános retorika szintjén.

A román állam hogyan viszonyul a műemlékvédelemhez?

Sajnos, az egykori szocialista országok közül messze a legrosszabbul, a műemlékvédelemmel kapcsolatos politika szűk gyerekcipőben jár Romániában. Minden szempontból torz, káros, kontraproduktív, értem ezen az infrastrukturális adottságok kialakítását, az ezzel kapcsolatos szakpolitikát, a menedzsmentet, a finanszírozási rendszert, az ellenőrzési rendszert, a dekoncentrált intézményeket, az adminisztráció minden szegmensét, ami ehhez tartozik. Alapos átszervezésre szorulnának a törvények végrehajtási normái, a műemléki nyilvántartás rendszere, a hivatalos műemléki jegyzék, a műemlékké minősítés procedúrája, az államilag kezelt műemléki adatbázisok és állapotfelmérések, a műemléki tervezés és kivitelezés tárgykörében kötelező jogosultságok, képzettségek és azok ellenőrzése, az engedélyeztetések módszerei, folyamata, szintjei, a műemlék-helyreállítással összefüggő közbeszerzési eljárások, az országos és regionális műemléki bizottságok összetétele és feladatkörei, a Nemzeti Restaurálási Program és annak prioritásai, a pusztuló épített örökséggel kapcsolatos stratégia, a műemlék-tulajdonos egyházakkal és önkormányzatokkal való kapcsolattartás, a műemlék-felügyelet hatósági jogkörei, a jogtalan műemléki beavatkozások büntetésének mechanizmusai, a Megyei Művelődésügyi Felügyelőségek szerepe, hatásköre, személyzete, eszközei. Egyszóval minden. A kevés állami finanszírozás körül, ami közvetlenül fordítható műemlékvédelemre, épp olyan korrupció és inkompetencia virágzik, mint a gazdaság más területein. A rendszerváltozás óta eltel két évtized nemcsak hogy nem hozott be sokat a lemaradásból, hanem sok tekintetben visszalépést jelent a hatvanas–hetvenes évekhez képest. A gyeplő nélküli privatizáció és az ellenőrizetlen befektetések óriási károkat okoztak. Tragikus a helyzete a dél-erdélyi, főleg a Beszterce környéki szász műemlékállománynak, ami egy hihetetlenül értékes, európai színvonallal mérhető örökség. Hasonló a gyülekezet nélkül maradt templomok, a már említett erdélyi és partiumi késő reneszánsz vagy barokk kastélyok reprezentatív csoportjának helyzete is, ahol valósággal megtizedelődött a műemlékállomány, egyesek közülük az elmúlt két-három évtizedben a menthetetlenség állapotába kerültek, másokat pedig olyan nagyságrendű pénzekkel lehetne csak megmenteni, amire a hazai finanszírozási rendszerek körülményei közt semmi remény.