Viktória, a saját történetünk

Somogyi Szilárd, a Budapesti Operettszínház rendezője ismét sikeres produkciót állított színpadra a Csíki Játékszín társulatával: előbb az évad legjobb előadásának megszavazott Isten pénze című musicalt, legutóbb a Viktória című operettet rendezte. Az előadást Szilágyi Katalin értékeli.

Ábrahám Pál, Földes Imre és Harmath Imre 1930-ban bemutatott operettje, a magyaros motívumok, illetve a modern és magával ragadóan tempós jazz-elemek szerencsés ötvöződésének köszönhetően meghódította szinte egész Európát. Ábrahám a modern jazz-operett úttörő zeneszerzője, a Viktóriát követően olyan művekkel írta be magát az operett-történetbe, mint a Hawaii rózsája és a Bál a Savoyban. A zeneszerző slágerré vált dallamai – „Ahol az ember felmászik a fára”, „Nem történt semmi, csak elválunk csendben”, „Honvéd banda”, „Mausy” –, a Béres Attila és Kállai István által átdolgozott vidám-szomorú, romantikus történetben hangzanak el, Bene Zoltán zenei vezető élőzenés kíséretével.
Somogyi Szilárd előadásának sikeressége talán abban rejlik leginkább, hogy képes aktualizálni az előadást, olyan problémákat feszeget, olyan megdöbbentő tényekre világít rá – helyenként erős öniróniával és kifinomult humorral –, amelyek napjainkra jellemzőek. Természetesen maga az alkotás, a történet választása sem lehet véletlen, hiszen most élünk olyan időszakot, amikor a nemzeti öntudat erősödése aktuális téma, nap mint nap találkozunk különböző formákban ezzel a témával: „2013 az autonómia éve” Erdélyben. A trianoni békeszerződést követően „kihúzták a lábunk alól a talajt”, elvesztettük hazánkat. A Viktória előadása pedig éppen arra keresi a választ, hogy ma hogyan éljük meg ezt a történetet, hiszen bár a történelmet visszafordítani nem lehet, mi attól még elkezdtünk reménykedni az önrendelkezés lehetőségében, és esélyt látni, hogy „Lesz még úgy, mint valamikor rég…”– és a csíkszeredai közönség könnyes szemekkel állva tapsol a rendszeresen vissza-visszatérő dalra felépített előadás záró jelenete alatt.

Epizódszerelmek hitelesen Az előadásban természetesen mindvégig jelen van az operettekre jellemző romantikus történet is: Viktória grófnő (Kiss Bora) és Koltay István huszárkapitány (Kosztándi Zsolt) szerelmének beteljesülése téves információk, rossz döntések, vak szerencsék és szerencsétlenségek, kegyes hazugságok és szenvedések útján. Mellékszálként kibontakozik még két szerelem: a Viktória testvére, Feri (Puskás László) és felesége, Lia San (Ráduly Beáta), valamint Jancsi (Bilibók Attila) és Riquette (Czikó Juliánna) alkotta párosok. Itt meg kell említenünk, hogy ez a négy színész – akik egyébként az egész darab humorvonalának a fenntartói – ebben az előadásban a vártnál sokkal hitelesebben teljesített, ami részben Somogyi Szilárd találó szereposztásának is köszönhető. Czikó Juliánna, aki ettől az évadtól bővítette a Csíki Játékszín társulatát, tökéletesen jeleníti meg az egyszerű körökből származó, szabadszájú, egyszerre könnyűvérű és nehezen kapható, odaadó és követelőző, játékos szolgálólányt. A Bilibók Attilával játszott páros jeleneteik már a színpadra lépésük pillanatától mosolyra késztetnek, táncaik rengeteg poénnal és léleksimogató játékokkal fűszerezettek, de szinte ugyanez mondható el a Puskás László és Ráduly Beáta párosról is. Utóbbi úgy alakítja a japán Lia San-t, hogy egy pillanatra sem esik ki a szerepéből, legyen szó bármilyen háttérjelenetről vagy tömeges táncról, mindvégig apró lépésekben haladó, sűrűn pillogtató és bólogató, szeretetre méltó japán lányt látunk, aki sokszor értetlenkedve reagál az őt körülvevő ismeretlen új világra.

Több mint operett Somogyi Szilárd zseniális ötlete alapján ugyanis a szereplők mindvégig reflektálnak saját magukra és társaikra egyaránt. Az operetthez, mint műfajhoz gyakran előítéletekkel közeledünk, a probléma általában a prózai és zenés jelenetek váltakozásának az ok-okozati függőségének a hiányában rejlik. A rendező ebben az előadásban azonban mindvégig igyekszik beépíteni a táncokat a történetbe, kommunikációs eszközként használja a kialakuló pároknál, vagy Koltay Istvánt például azért nem lövik le, mert szépen énekel, vagy épp Lia San tanít egy éneket az ittas férfiaknak, de a nagy össztáncokat, különböző helyszíneken is egy eseményhez kötve építi be (például esküvő Japánban vagy oroszoknál vendégfogadó este). Persze, ebben az operettben is vannak olyan tömegjelenetek, amelyek nem kötődnek egy meghatározott történethez, csak az éneklő pár köré kiözönlik a tömeg, megtörténik a jó koreográfiára felépített látványos jelenet, majd mindenki kivonul és folytatódik a páros jelenet. Ezekben az esetekben hitelességüket fenntartva mindig reagálnak a szereplők a táncosokra, meglepetten, értetlenkedve néznek össze, majd a tömeg után, és vállvonogatva csóválják a fejüket, arcukon a kifejezéssel: „hát ezek hogy kerültek ide?” A rendező az előadás folyamán többször is rámutat önmagára a színházra, a szereplők saját karakterére, például az amerikai nagykövet (Lőrincz András Ernő) egy jelenetben megszólal: „nem tudom miért, de most leülök”, vagy: „teát iszom, nem tudom miért.” Somogyi Szilárd azzal a megoldással, hogy az előadás időnként reflektál a színházra, mint műfajra, elnyeri bizalmunkat:

nem akarja elhitetni, hogy ez a „habos-babos” történet valóság, hanem felépít egy olyan stilizált világot, amelyben a színház eszközeivel tükröt állíthat saját gyarlóságainknak, hazugságainknak és gyengeségeinknek.

A rendező nem reális, konkrét helyszíneket épít fel, hanem az üres térben a legfontosabb, jelzésértékű elemeket jeleníti meg, amelyek használata nélkül nem működne az előadás, Japánban egy hidat, egy Buddha szobrot, Oroszországban egy piros szőnyeggel borított lépcsőt, itallal megpakolt asztalt néhány székkel, Magyarországon pedig egy vidéki lakodalmakra jellemző hosszú fából készült asztalt a két paddal. A minimalista díszletelemek ellenére a fénytechnikának és a teret betöltő színpompás jelmezekbe öltöztetett karaktereknek köszönhetően az operettekre jellemző látványgazdag előadásról beszélhetünk. Összegezve: a Viktória egy olyan világot jelenít meg, amelyben mindenki ráismerhet a saját történetére, és megpróbálhat választ találni, vagy legalább elgondolkodni hovatartozásán.