A véges lehetőségek Európája

Újévtől az Európai Unió teljes területén, munkavállalási engedély nélkül, szabadon vállalhatnak munkát a román és bolgár állampolgárok. A nyitásra Nagy-Britanniában és Németországban újabb megszorításokat sürgető nyilatkozatokkal reagáltak a politikusok, mert – állítják a kritikusok – a kelet-európai „inváziót” nem bírják a nyugati államok. Invázió azonban nincs, csak Kelet-Európából tovább hurcolt gondok-bajok és remények. Parászka Boróka írása.

„Emberpróbáló időkben a mozgékony EU-állampolgárok túl gyakran válnak könnyű célponttá: időnként azzal vádolják őket, hogy elveszik a munkát a helyiektől, vagy ellenkezőleg, nem dolgoznak és visszaélnek a szociális védőháló nyújtotta kedvezményekkel” – nyilatkozta Andor László, az EU foglalkoztatásügyi biztosa, és hangsúlyozta: az EU-tagországokból érkező munkavállalók főleg munkaképes korúak, nagy valószínűséggel munkát találnak, és a befogadó ország is jól jár megjelenésükkel. Nettó befizetőivé válnak ugyanis a fogadó országok jóléti rendszereinek. A felmerülő pluszterhekkel kapcsolatban elmondta: a tagállamok alternatívaként igénybe vehetik az Európai Szociális Alap éves szinten több mint 10 milliárd euró összegű keretéből lehívható támogatásokat.
David Cameron nem derűlátó. A brit kormányfő a BBC televízió január 5-i politikai magazinműsorában alig burkoltan az EU további bővítésének brit vétóját is kilátásba helyezte a London által igényelt szigorítások elmaradása esetére. Szerinte az EU-n belüli szabad mozgásnak „vannak előnyei”, számos külföldön élő és dolgozó brit állampolgár is él ezekkel, emellett elismerte, hogy Nagy-Britanniának is haszna származik a szakképzett külföldi munkaerőből. De – hangsúlyozta Cameron – tény, sokan csak a szociális juttatásokért költöznek más EU-országokba, ahogy az is tény, hogy a munkaerő-vándorlás puszta mérete is nehezen kezelhető. Miután a közép- és kelet-európai országok csatlakoztak az EU-hoz, 1,5 millióan érkeztek a térségből Nagy-Britanniába. „Ez masszív népvándorlás, és ezért a jelenleginél jobb szabályozásra van szükség” - fogalmazott Cameron. Egyes, meg nem erősített hírek szerint, a Konzervatív Párt 75 ezerben szabná meg az EU-polgárok nagy-britanniai bevándorlásának éves kvótáját.
Berlinben a kormányzó Szociáldemokrata Párt (SPD) és a Keresztény-Szociális Unió (CSU) között folyik vita a román és a bolgár munkavállalók immár feltétel nélküli németországi betelepedése körül. A nagykoalíció legkisebb tagja szerint ugyanis elkerülhetetlenek a szigorú intézkedések arra az esetre, ha román, vagy bolgár állampolgárokról kiderül, hogy csupán az előnyös szociális juttatások végett jönnek családjukkal Németországba.
A müncheni Süddeutsche Zeitungnak ugyanakkor a német külügyminiszter azt mondta, kárt okoz Európának, de Németországnak is, aki kétségbe vonja a szabad munkavállalás lehetőségét az Unióban. Frank Walter Steinmeier szerint az európai integráció szerves része az álláskeresők feltétel nélküli áramlásának biztosítása, a német tapasztalatok pedig különösen jók.
A Keresztény-Szociális Unió ezzel szemben eleve megvonná a szociális segély igénybe vételét a munkavállalást követő első három hónapban. A kormányzó szociáldemokraták mellett a berlini törvényhozásban részt vevő két ellenzéki párt is idegenellenes uszításnak nevezte azt, hogy a CSU már hetek óta a szociális támogatást jogtalanul megszerző külföldiek végleges kitiltásával fenyeget. Elmar Brok német EP-képviselő egyenesen ujjlenyomat-vételt javasolt a visszaélők esetében. Titus Corlãþean román külügyminiszter ezt a „populista, idegengyűlölő eszmék európai térnyerésének” nevezte, inkább önmérsékletet és türelmet kért.
Ausztriában a legbefogadóbbak. Ott úgy látják: nem kell tartani az olcsó kelet-európai munkaerőtől.

A Die Presse című bécsi lap arra hívja fel a figyelmet, hogy az Ausztriába a 2007-es EU-csatlakozásuk óta bevándorolt románok és bolgárok száma viszonylag erőteljesen nőtt anélkül, hogy ez problémákat okozott volna.

Az Institut für Höhere Studien intézet tanulmánya szerint ez a szám 2015 végéig eléri a 106 220 főt. A felmérések szerint, akik 2014. január 1. után mennek Ausztriába, kisebb képzettséggel rendelkeznek majd, mint azok, akik 2007-2013 között vándoroltak be. A magasabb képzettségűek ugyanis már munkavállalási engedély nélkül is dolgozhattak bizonyos feltételek mellett Ausztriában.

Euró produkálók Eddig a tények és a hivatalos nyilatkozatok. A vasutak ingajáratain más perspektívából látszanak a dolgok. Nyugat-Európa például Marosvásárhely koszlott és romlott pályaudvarán, a „nagyállomáson” rajtol: az évkezdet a vendégmunkások vándorlásával indul. A Marosvásárhely–Budapest járat olyanokkal van tele, akik éppen csak megpihennek a magyar fővárosban, mintha Kocsárdon cserélnének vonatot. A szerelvény még el sem indul Marosvásárhelyről, de már mindenki arról beszél, mikor van csatlakozása Bécsbe, Berlinbe, vagy még tovább. Közvetlen utastársaim fiatal nők, ápoltak jól öltözöttek, hamar kiderül, családjukat Marosvásárhely külső negyedében, Meggyesfalván hagyják hátra. Mindhármójuknak gyereke van, több is, férjeknek, nagyszülőknek hagyatkoznak hátra, hosszan telefonon. Kora reggel még hazaszólnak, hogy időben indítsák a nagyokat iskolába, és nem, az óvodások sem maradhatnak otthon. A hús a fagyasztóban, a készétel a hűtőben, csak fel kell melegíteni. Úgy rendelkeznek a háziasszonyok, mintha csak néhány órára indulnának piacozni, és csak Ludasig szólna a jegyük. Hosszabb utazásról van azonban szó, hatalmas bőröndjeik is erről árulkodnak. Ahogy nő a távolság a távolodó vonat és Marosvásárhely között, egyre érzelmesebbé válnak az üzenetek. „Igen kicsi lelkem, hozok neked majd laptopot is. Nem tudok sokat telefonálni drágám, mert tudod, kell ahhoz sok euró” – mondja a legfiatalabb, huszonéves anyuka, utóbb kiderül, öt éves kislányától búcsúzik ilyen ígéretekkel. A növekvő távolság háztartási üzeneteken túli történeteket is előhoz. Azt osztják egymással az útra kelő nők, mennyit kell fizetni a hátrahagyott nagyszülőknek a gyerekek gondozásáért (száz-kétszáz eurót legalább haza kell küldeni havonta), hogyan kell félretenni a megkeresett pénzből (nagy szégyen az, ha üres kézzel jön valaki vissza), és találgatják, mennyit lehet „produkálni” majd Salzburgban. Rutinosak, egy-egy állomáson korábbi utazásaik eseményeit idézik fel, arról vitatkoznak, hogy repülővel, vonattal, vagy a benzinpénzre összepótolva autóval, kisbusszal érdemes-e jönni-menni. Jó az autó, úri dolog, mondják, de sok függ attól, ki viszi-hozza őket, mennyi „sápot” vesz le. Hiába az emlékek, a többször bejárt utak, a meggyesfalvi asszonyok-lányok bár otthon érzik magukat már a nemzetközi forgalomban, mégsem ismerik a világot, amelyet bejárnak. Hol vagyunk? – kérdezik a határnál. Nagyváradon – mondom nekik, ablakunkból pontosan az állomáson kifüggesztett helységnévtáblát nézzük együtt. Aradon? – kérdeznek vissza, és hiába erősködöm, hogy nem, Nagyváradon, oda van írva, határozottan bólogatnak, hogy Arad szép város, jártak már itt. Azért jó a vonat, mondja a legidősebb, mert pontosan oda visz, ahova a jegyük szól, nincs útirány módosítás, letérés az eredeti útvonalról. Salzburgból is több van – teszi hozzá az, aki a legkevésbé hiszi, hogy Nagyvárad nem Arad – van falu, meg város, de a vonat pont abban a Salzburgban áll meg, ahol mi dolgozunk, és amíg megy a vonat, kis tévén lehet nézni, hogy merre járunk. Ilyen jók ezek az osztrákok – jegyzik meg, még kis tévét is tesznek a vonatra. Minél inkább közeledünk Budapesthez, annál többször hangzik el, milyen jók az osztrákok. Szolnok után már egyáltalán nincs szó a hátramaradt családokról, csak arról, hogy „mit lehet produkálni” odakint. „Ha kimész a csenturára, akkor mit keresel? Semmit, hazamész és még jól meg is vernek. Hát arra való vagyok én, hogy megverjenek? Hozzám többet az uram nem üt! Világasszony vagyok én! Salzburgból hazaküldöm az eurót, oszt béke van, akármit mondanak is otthon a cigányok” – magyarázza megint az idősebbik, harminc év körüli utazó. Nagy szemű, ívelt szemöldökű nők keresik így, ezzel a produkcióval a békét, az eurót, „világasszonyokként”. Hajuk vörösre-szőkére festve, csinos, gonddal összeválogatott ruhákban várják a jó osztrákokat. Csak hiányos fogsoruk jelzi az elkerülő út nehéz élményeit és az otthoni veréseket. Jó lesz minden, biztatják egymást, olyan jó lesz, hogy az osztrák vonaton még rántottát is adnak, jó sajtosan, petrezselyemmel megszórva. Három euróért, milyen jó is az! – ezzel búcsúznak, sietnek a Keleti Pályaudvaron elérni a csatlakozást Salzburg felé.
A Budapest–Berlin járat ugyanolyan, mint a Marosvásárhely–Budapest szerelvény: zsúfolva Németország felé igyekvő vendégmunkásokkal, jól felismerhető a tájszólásból, hogy Szabolcsból indultak útra a munkások: izmos testű fiatal férfiak, oldalukon egy-egy jól ápolt (hiányos fogsorú, ámde szőkére festett hajú, feltűnően csinos) lánnyal, húszas éveik elején jár a többség, az idősebbek harmincasok, néhány negyvenes-ötvenes férfi lézeng közöttük, őket „öregnek” szólítják a többiek. Évek óta járják ezt az utat, rutinosan halmozzák fel a hatalmas bőröndöket a hálókocsik csomagtartójába, ismerősként köszönti őket az ellenőr. Hiába kérdezem, hogyan érdemes Berlinben közlekedni, jegyet váltani a helyi járatokra. Nem tudják, az állomáson autóval várják, egyből munkatelepre viszik őket, kit vendéglátózni, kit építésre, mondják a férfiak. A nők nem mesélnek, csak időnként nevetnek hálásan és szorgalmasan a mellettük ülők viccein. Jó hangulatban, láthatólag mindenki büszke arra, hogy Berlinben dolgozik, hülye az, mondják, aki otthon marad.

De arról, hogy mennyit keresnek, hogyan dolgoznak, hiába faggatom őket: az arcokra azonnal kiül a válasz, ez nem tartozik másra.

Kényszer magyar állampolgárok Bors Erzsébet 1998-óta él Hessenben, készségesen jelentkezik, amikor arra kérem, meséljen, hogyan látja a Németországba érkező romániai vendégmunkások, munkavállalók, betelepülők helyzetét. „Veteránként” fordít, segít a frissen érkezőknek, sokféle helyzettel találkozott már. Azt mondja, abban a térségben, ahol ő él, egyáltalán nem érezhető az év elejére várt „roham”, viszont megfigyelhető néhány ismétlődő jelenség. A leggyakoribb gond, hogy a szerencsét próbálók úgy vágnak neki az útnak, hogy nem ismerik a nyelvet, el sem olvassák a szerződést.

Csak azt látják, mekkora fizetést ígérnek nekik, de sokan azt sem mérik fel, hogy a szerződésben szereplő összeg mindig a bruttó fizetés, amelyből aztán levonják az adót, a járulékokat, így sokkal kevesebbet kapnak végül kézbe, mint amire eredetileg számítottak.

Az átlag, szakképzett, de nem magasan képzett munkavállalók 1200-1500 euró körül keresnek, aki ennél magasabb összeget kap, az rendszerint nem legálisan, vagy félig legálisan bejelentve dolgozik. Beteggondozóként vállalt munkát egy idős házaspár mellé valaki: állandó felügyeletért, napi 24 órás jelenlétért kap 2000 eurót, de nincs szabadideje, és járulékait sem fizetik: nincs nyugdíjbiztosítása, egészségbiztosítása, és munkanélküli segély sem jár majd neki, ha véget ér a megbízatása. Gyakori az is, hogy úgy dolgoznak Németországban romániai munkások, hogy romániai cégek alkalmazzák őket, hazai feltételeknek megfelelően, és közvetítik ki időszakos munkára. Hessen vidékére jellemzően Háromszékről, Sepsiszentgyörgy környékéről érkeznek a dolgozók. Az idősebbek igyekeznek kihasználni a lehetőséget, amin lehet, takarékoskodnak. Sokan „ágyrajárók”, havi 30 euró körüli összegért bérelnek ágyat, negyedmagukkal osztoznak egy szobán, és szinte az egész fizetésüket hazaviszik. A fiatalokat viszont megszédíti a hazai bérekhez képest valóban magasabb jövedelem, sokan elbulizzák, elisszák a fárasztó műszak után kézhez kapott eurókat. Nem hoz változást az idei év, és a munkerőpiaci nyitás – véli Bors Erzsébet – mert aki akart, az így vagy úgy már munkát keresett Németországban. A munkavállalási engedély megszorítást jelentett ugyan, de ki lehetett játszani. Egyik ismerőse egy erdélyi nagyváros BMW márkaboltjának műhelyvezetőjeként érkezett Németországba, és remélt állást. Ajánlatot kapott egy évvel ezelőtt is, de fizetést csak feleakkorát ígértek neki, mint amekkora a szakképzettsége szerint járt volna. Ezért román állampolgárként nem kapott munkavállalási engedélyt. A helyzetet rövid úton megoldotta: kérte a magyar állampolgárságot, és így, ugyanazért a csökkentett bérért nyugodtan, legálisan munkát vállalhatott. „Sokan kérték csak ezért a magyar állampolgárságot, eszük ágában nem volt sem Romániában, sem Magyarországon tovább élni, ahogy megvoltak a papírok, azonnal utaztak tovább” – összegzi Bors Erzsébet a tapasztalatait. A nyelvismeret mellett a terepismeret hiánya is gondokat okoz. Sokan olyan elszántan indulnak útnak, hogy fel sem mérik: biztos-e a vállalkozás, amibe belekezdenek. „Egyik ismerősöm a Bodeni tó mellett dolgozott, munkáltatója a szezon végén újabb szerződést ígért neki. Kecsegető ígéretnek tűnt, ezért emberünk hazament Brassóba, eladott lakást, mindent, felcsomagolta a feleségét, gyerekét, és visszautazott. Lakást bérelt, két éves telefon- és internet szerződést kötött, s csak miután már teljesen berendezkedtek, akkor ment vissza a főnökéhez, aki addigra betöltötte az eredetileg neki ígért állást. Ezeket a helyzeteket nehéz utólag kezelni” – figyelmeztet a hesseni tolmács.

Itt nincs „pofabe” A munkaközvetítők és munkavállalók egyöntetűen állítják: végéhez közeledik az a korszak, amikor családi-baráti hálózatok révén lehet kisebb-nagyobb kolóniákba beilleszkedni, munkát találni. Sz. J. Szilágyságból indult munkát keresni tavaly decemberre – sokadszorra. Néhány éve barátnőjével Olaszországba utaztak, ahol az ápolónőt munka és magas fizetés várta. De hiába élt kint a rokonság, barátok, ő, a fiatal kőműves nem kapott megbízást, kapcsolatuk is ráment erre a helyzetre. Egyedül tért vissza Romániába, otthon nagyon rossz körülmények között gyárban dolgozott, havi 500 lejért, ahol a munkáltatói alapelv panaszok, elvárások esetén tömör volt: „ha pofázol, kirúgunk”. Hónapokon keresztül próbált innen személyes kapcsolatai révén újra Nyugaton munkát találni – sikertelenül. Végül egy munkaközvetítő céghez adta be önéletrajzát, ahol szinte azonnal állást ajánlottak: karácsony előtt utazott ki Nantes-ba, két hónapos munkaszerződéssel. Lakást, ellátást és havi 1500 eurós fizetést kap, romániai és ukrajnai társaival dolgozik együtt. Egyelőre szerencsésnek érzi magát, hálás a lehetőségért és nagyon bízik abban, hogy nem kell visszatérnie Romániába.
Ömlenek a munkavállaló történetek, kudarcok és sikerek egyaránt. Van, aki illegálisan meghosszabbított munkaidőről, van, aki elsíbolt járulékokról beszél, abban azonban mindenki egyetért: minél szervezettebben, minél körültekintőbben vág neki valaki az útnak, annál védettebb, ki kell várni a megfelelő alkalmat, minél kevesebb kompromisszumot kell kötni.
Kompromisszumot azonban így vagy úgy, mindenki köt. Gyerekek maradnak hátra, családok esnek szét, sikerélményt a hazaküldött euró ad. Nem a lehető világok legjobbja Nyugat-Európa, de jobb, mint az a rossz, amit maguk mögött hagynak a kelet felől érkezők. A korábban „csenturán” éhbérért dolgozó prostituáltak hálásan eszik a háromeurós rántottát a vonaton, a kőműveslegénynek se mondja senki a minimálbér töredéke mellé, hogy ne pofázz. Csak sejteni, hogy mit élnek át a salzburgi kliensek „világasszonyai”, csak remélni lehet, hogy lesz meghosszabbítása a kéthónapos nantes-i szerződésnek, és hogy a Bodeni tó mellett mégiscsak akad egy másik állás. A valamivel jobb világ sejtelmei és reményei egyelőre elegendőek: itt is jobb, mint otthon.