Vesztett csaták, erdélyi hősök nyomában

Nevezetes csaták helyszíneit, sok tízezer áldozat közös nyughelyét kereste fel Csehországban székelyföldi és partiumi hagyományőrző huszárok csapata. A lovat ezúttal buszra cserélő vitézeket D. MÉSZÁROS ELEK kísérte el königgrätzi, austerlitzi portyájukra.

Esős, sáros lett a reggel, a kátyúkat kerülgető autóbuszt „nyakig” verte a pocsolya a Székelyföldtől Nagyváradig. Miközben a Csavargó névre hallgató monstrum a határátkelés előtt „mosakodott”, addig felcihelődtek a szentjobbi és a bihardiószegi huszárok. A csíki, a szovátai, a gyergyóremetei, a gyergyószentmiklósi, a marosvásárhelyi és a gidófalvi hagyományőrzők hátuk mögött hagyott több száz kilométer után zsibbadt tagjaikat jófajta vackorpálinkával keltették újra életre. Alig értünk át a határon, a parolázást követően a klarinét is előkerült, nótaszóval repesztettünk át Magyarországon.
Késő este volt már, mire a csehországi Brno (Brünn) egyik diákszállóján pihenni tértünk. Lefekvés előtt közös elemózsiázásba kezdünk, az otthonról hozott szalonna, lila hagyma, sonka, túró, ha nem is éppen orvosok által ajánlott menü, de annál jobban csúszott rá a szentjobbi dombokon érlelt szőlő bora. Másnap aztán több mint 170 kilométernyi út megtétele után megérkeztünk a porosz–osztrák csata színhelyére, Königgrätzba. A csata színhelye felé haladva Nagy József szervező, történész dokturandusz ismertette az ütközet előzményeit. Az Osztrák Császárság és a Porosz Királyság az apró német államok bekebelezésével domináns európai hatalomért, a német egység megteremtéséért rivalizált egymással. A legnagyobb csata 1866. július 3-án zajlott, 200 ezer katonát számláló osztrák haderő és 180 ezerre tehető porosz sereg csapott össze. Az osztrák seregben több magyar és erdélyi ezred is hősiesen helytállt, a Habsburgok főparancsnoka a szintén magyar: Benedek Lajos táborszernagy volt. Az összecsapás porosz győzelemmel végződött, ami technikai fölényüknek, elsősorban a poroszok hátultöltő puskáinak, valamint a rézágyút felváltó acélágyúknak volt köszönhető. Míg az osztrák elöltöltő puskával percenként egy lövést lehetett leadni, addig a porosz puska ötször hatékonyabb volt – ez utóbbi információt már a helyszínen tudtuk meg Csikány Tamástól, a Budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem történészprofesszorától, aki egy diákcsoporttal kereste fel a csatateret. Az osztrák császár számára súlyos vereséggel zárult harcban 43 ezer osztrák és 9 ezer porosz katona esett el.

Az önfeláldozó üteg Emlékmű, főtisztek sírja több helyszínen is látható. A csatatéren a korabeli ágyúk hangját szinte hallani véli az ember, a magaslatról jól belátható minden. Beleborzongunk, egykor közel félszázezer ember tetemének bűze terjengett a nyári hőségben, sebesültek halálhörgése, ágyú szaggatta jajgató emberi csonkok szanaszét.
Az ott harcoló 62-ik marosvásárhelyi gyalogezred emlékét Székelyudvarhelyen szobor őrzi. A második erdélyi gyalogezred elvesztette tisztjeinek zömét és több mint 1500 embert. Rajtuk kívül több magyar ezred vett még részt a csatában. Közülük is 51 különösképpen hős katona volt, a holt ütegre a helyszínen emlékmű figyelmeztet. Az egyik magaslaton három tüzérüteg kényszerült visszavonulni. A poroszok majdnem beérték őket, menekülésre nem látszott esély. Az osztrák August van der Groeben parancsnok alatt szolgáló 51 magyar katona kartácstűz alá vette az ellent. Mindannyian elestek. De a másik két üteg biztonságban visszavonulhatott.

Székely emlékhely Már estébe hajlott az idő, amikor Jozefstadtba érünk. Ez az erődváros II. József idején épült mindössze nyolc év alatt, tizenkétezer fős állandó helyőrsége volt, és szükség esetén kétszázezer katona befogadására volt alkalmas. Volt itt kaszinó, templom, iskola, s az erődítmény alatt negyven kilométer hosszú alagútrendszer húzódik. Érdekessége, hogy megépítéséhez hatvanmillió téglát használtak fel. Minden ellenséges támadás elkerülte, jól tudták, hogy bevehetetlen erőddel állnak szemben. Csehországi látogatásunk második napján már fület csípő reggel köszönt ránk. Telnice falu utcáján a székely és a partiumi huszárok katonás rendben verték a csizmát, Kossuth-nótára ébredtek a helybéliek. Az austerlitzi csata székely emlékműve előtt, ahol pontosan kétszázhét évvel ezelőtt, 1805. december 3-án az első puskalövés dörrent, már Böjte Csaba ferences szerzetes várt ránk, aki a brünni Magyar Polgári Egyesület meghívására érkezett az ünnepségre. Lelovics Pál egyesületi elnök köszöntötte a megjelenteket, majd Csaba testvér emlékezett a három császár csatája néven ismert ütközetben elesett székelyekre, akik hősiesen helytálltak Napóleon túlerejével szemben. Magyar szempontból ez is a vesztes csaták számát gyarapította, a mintegy háromezer székely huszárnak fele odaveszett. A székely emlékhely után a csata tengelyéül szolgáló Prätzen-hegyen lévő emlékművet tekintettük meg, majd ezerfős „sereg” prezentálta csataimitáción vettünk részt. Napóleon seregei ezúttal is győztek, de a sokszínű kavalkádban jó érzés volt látni derekasan küzdő lovas huszárainkat. A nagyszámú közönség soraiból többen is szívesen fényképezkedtek az erdélyi legényekkel.
Este ismét visszatértünk a székely emlékhelyhez. Mécsesek világították meg az arcokat, koszorúk terítették a földet. A település polgármestere mellett többek között a magyar országgyűlés is képviselve volt, a beszédek a hős székelyeket méltatták, s a megbékélést hirdették. A Himnusz és a Székely Himnusz eléneklése után díszlövések dördültek, majd a falu határában lévő székely tömegsírhoz zarándokoltunk. Kétszáz év múltán a csontok felett magyar dalok szóltak, hozták az otthon üzenetét. A soha vissza nem térők, az ölelésre vágyók, a gyermekek, a szeretők, az édesapák megannyi álma, reménye szélfútta barázdák alatt pihen. Szellő libbentette gyertyafények gyúltak a sötétben, a szántó közepén fehérre meszelt oszlop tövénél. Egyenetlen, girbegurba, mintha egy édesanya tapasztotta volna tenyérsimítással, könnyel kevert sárból. Lelkét lehelte bele. Akár az Isten.