Egységes vagy többséges Katalónia

Pár hete, a katalóniai regionális parlamenti választásokon nem szerzett ugyan többséget a katalán elnök vezette elszakadáspárti tömörülés, ám a régiónak a spanyol királyságtól való különválása aligha kerül le a napirendről Barcelonában. Ady András háttérelemzése.

Amikor azt kérdeztem valakitől, hogy mi a véleménye a katalán ügyről, amely hosszú ideje fedő alatt, de forrásban tartja a spanyolokat és az EU-t, rendszerint kétféle választ kaptam: Miért ne legyen önrendelkezési joguk, hisz jobbára teljesen önállóak, kultúrájuk és a zsebük lehetővé teszi, az utóbbi pedig lassan kötelezi is őket erre. A második válaszfajta valahogy úgy foglalható össze, hogy a szeparatizmus soha sem vezetett stabil államok létrejöttéhez, általa éppen az hosszabbodott meg, amit elkerülni látszott (szándékozott), éspedig az egykor egységes állam etnikum-alapú torzsalkodását.
Mindkét reakcióból azonnal sejthető, hogy magyar vagy román volt-e a kérdezett, viszont az is kivillan, hogy az államstruktúra, az egységes nemzet mítoszkörök tulajdonképpen összekeveredtek, a válaszolók ebben a tekintetben már nem is választhatók el. A külpolitikai traktátusokban ugyanis egyre inkább romantikus szemléletmódként bélyegzik meg azt az elvet, amelynek alapján meghatározzák a nemzetet, s ez magában foglalja a nyelvi, a kulturális komponenst, és nem utolsósorban a teljesen egyedi történelmet. A minden bizonnyal angolszász, kissé lekicsinylő megnevezéssel azonban vigyázni kell, ugyanis azonkívül, hogy esetleg helytelenül romantikának titulálja azt, ami régóta létezik, Európának mint kontinensnek az egyik legalapvetőbb politikai hagyományát feszegeti. Ez a jelenségleírás nem lingvisztikailag a legbajosabb, hanem azért, mert azt sugallja, hogy „le lehet írni” a nemzetállamok és alkotó nemzetek közötti mondhatni ősi, mi több, mind a mai napig igencsak működő közösségi hajtóerőt. Ha már a meghatározásoknál tartunk, akkor ugyancsak amerikai felfogást tükröz az, hogy a nemzet meghatározásában kissé pontatlanul használják a nacionalizmus fogalmat; valójában nagy ívben, nagyvonalúan átugranak olyan történelmi gócpontokat, amelyekben-amikor a nacionalizmus még mentes volt minden olyas ragadványtól, amely ma már pejoratív használatát indokolhatja, s amikor még teljes értékű, logikus és pragmatikus önállósulási irányulását jelentette egy nemzetnek vagy nemzetté váló csoportnak. A jelen írás „szekeret a lovak elé” jellegét – azaz a magyarázatot az elemzett helyzet vázolása előtt – az indokolja, hogy a katalánok Spanyolországtól való különválásának szándékát nagyon górcső alá vette az óceánon túli sajtó (az európai óvatosabban tájékozódik és letisztulást várva lavírozik), kissé túlbuzogva azt a felszabadulás-érzést, amelyet a régi-új téma a közvetlen amerikai érdekszférával foglalkozókra „hozott”.

A külön létezés igénye A tulajdonképpeni helyzet: az Artur Mas katalán elnök vezette megapárt (Konvergencia és Unió Párt – CiU) megnyerte a november 25-i barcelonai regionális parlamenti választásokat, de a megszerzett képviselői helyek az eddigieknél kevesebbek, nincs abszolút többsége. Az elnök szándéka az, hogy 2016-ban népszavazást írjon ki Katalóniának a spanyol koronától való függetlenedéséről, de ebbéli törekvését veszélyeztetik a jelenlegi eredmények, s ha nem sikerül koalícióra lépnie a Köztársasági Baloldallal és a többi párttal is, terve dugába dőlhet. Az is igaz, hogy akkor is kérdéses a szakadás, ha létrejön a koalíció, és a népszavazás is pártolja a különválást, s ezt nemcsak az esemény körüli közvélemény-kutatások támasztják alá, amelyek a lakosok körében egyelőre fele-fele hajlandósági arányt mutatnak (ez négy év alatt nyugodtan teljesen támogató hangulatra válthat), hanem a kőkeményen függetlenségellenes spanyol magatartás is. Nem csoda, hisz a katalán régió immár három évszázada számít spanyol domíniumnak, és mindig is szociális, gazdasági, politikai ellentéte volt annak, amit például elmaradottságában Extremadura képviselt. A katalánoknak először Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella dobott kesztyűt, azaz az egységes spanyol állam, amely az addig viszonylagosan önrendelkező, önkormányzott vidéknek visszanyírta külön jogait. A mindenható hivatalos nyelv a katalán helyett a kasztíliai lett, s ez már önmagában is elegendő volt a polgársági csírákkal bíró vagyonos kereskedőrétegnek az elégedetlenséghez és engedetlenséghez. Íme, mennyire nem szabad ködösíteni a nacionalizmust illetően, ugyanis a már ekkor fellobbanó külön létezés igénye, a külön értékek hangoztatása nem volt más, csak a centralizálásellenesség legtisztább formája, méghozzá tizenötödik századi ősállapotban. Előrébb ugorva a történelemben és politikai fejlődésben, elmondható, hogy az ezernyolcszázas éveket egyre sikeresebben uralja a katalán önrendelkezés és a föderalizmus igénye, az első spanyol alkotmány maga is föderációban „gondolkodott”.
A mostani helyzettel köthető analógia okán figyelmet érdemel, hogy már akkor előtérbe került az a mindmáig megingathatatlan kritérium, amelynek alapján Katalónia a függetlenségét kéri: a gazdasági húzóerő (a mostani nagy idegenforgalmi vonzerőt gyakran kulturális kategóriába sorolják, bár az egyenesen visszacsatol a gazdasági mutatókhoz). Primo de Rivera idején (a húszas években) szó sem lehetett katalán önállóságról, s bár a Második Köztársaság enyhülést hozott, a dolog végleg elromlani látszott, amikor Katalónia a Franco-ellenes koalícióhoz csatlakozott. Az elszakadás előtt csak az 1979-es Alaptörvény (a spanyol alkotmány része) nyitott utat, s azóta jobbára csak a hogyan – fegyverrel-erőszakkal vagy politikai úton – kérdése körül keletkeztek belső szakadások a tervekben.

Mi is most a baj? Egészen röviden az, hogy Katalónia különválásával Spanyolország sokat veszít. Először is a dolognak alkotmányos akadálya van, márpedig a korona nem fog európai uniós válságban alkotmánymódosítással bíbelődni, de másként se szívesen tenné. Másodszor pedig éppen a válságról van szó: Katalónia a spanyol költségvetés egyik legfontosabb adó-alappillére, mindenképpen megbízhatóbb, mint a szegényebb vidékek, s ameddig nem volt gazdasági válság, addig a túl soknak tekintett adó nem is képezte annyira a szeparálódás alapmotívumát. Mi több, megtörtént a negatív csoda is, hogy addig adott Katalónia, ameddig éppen Madridtól kellett kölcsönt kapnia, és most egyre terjeng a félelem, hogy ennek fejében éppen a spanyol hatóságok fognak szűkítően babrálni a katalán nadrágszíjakon. A gondokat csak sokszorozza, hogy Barcelonára nem igazán figyel az EU, pedig a mindenre kiterjedő uniós elvek szerint joga lenne az önrendelkezésre. Elvileg, mondom, mert azonnal eszembe jut az egyre csak húzódó görög válság, amelyről viszont Brüsszelben mindenkinek eszébe jut az EU-zónából való első igazi kiválás réme, s bár ott állam kiválásáról van szó az EU-testből és nem régió kiszakadásáról az országtestből, a „szeparációs félelmek” rokonságot mutathatnak, ahogy az uniós kasszába való befizetések kevesebb kontrolljának a lehetősége is. Apropó, ez az új állam automatikusan tagállam is lenne, vagy veszteséget hozna csak a konyhára, ameddig a beléptetési procedúra folyna?

Betonbiztos EU-krédó A katalán kérdés kapcsán ugyanakkor illik figyelni arra is, hogy mennyit nyom a latban a spanyol ellenállás, amely az állam megbonthatatlanságának szentségét hangoztatja. Ismerős? Hazai, egységes nemzetállami problémák integetnek familiárisan? Avagy ebben az esetben is jó megoldási lehetőségként emlegetik a csehszlovák állam eljárását: a „bársonyos forradalomból” a „bársonyos válásba” ment át, és nem akadt semmi gond a csehek és szlovákok post festa viszonyával, a baj csak az, hogy egyfajta „államosulási aggály” és ezzel járó fogalomzavar mégis fennmaradt a szlovák állam versus felvidéki autonómia kérdésében.
Minduntalan felbukkan Írország és Skócia önállósulási harcának a kérdése is, s ezzel csak az a baj, hogy Anglia talán az egyetlen olyan lazán-uniós állam, amely fontjára támaszkodva, vagy a mögé behúzódva, viszonylag dúdolva átvészeli a válságot (bizton érzem, hogy brit hidegvérrel túlélik magát az EU-t), átvészelné ilyen szempontból három állammá válását is, s esetükben London tényleg csak történelmi impérium-képének veszteségét kellene sajnálja egy dublini vagy glasgow-i kiugrás esetén.
Végezetül meggyőződésem, hogy a szép szavak, a gazdasági-nyelvi-kulturális univerzális és többletjogok nemzeti-régiós biztosításának európai kirakata mögött jelen esetben annak a félelmi folyamatnak a mindenhatóságáról van szó (és az ebből eredő brüsszeli ellenállásról), amely ma az előre-hátra hullámzó gazdasági patthelyzeten keresztül minden égadta autonómiaformában magának az Európai Uniónak a problémahalmozódását és így lehetséges széthullását láttatja. Az már csak a kérdéskör zárása és rövidre zárása, hogy ez a nem hivatalos, de betonbiztos EU-krédó éppen a kezükre játszik a megbonthatatlan egységűvé kikiáltott országoknak, s az ebből a Janus-arcú viszonyulásból eredő etnikai konfliktusoknak.